Látja az Úr a lelkemet, ezért megtehetem, hogy ne mondjak semmi olyat, amiből baj lehet. Inkább csak körbeírom a forró kását.

A lelkész mindig ezzel zárta a mondandóját: ne pazaroljátok időtöket hiábavalóságokra!  Egymásra néztünk és egyetértően bólogattunk, mint akik életre szóló tanítást kaptak. Majd szétsodort bennünket a nagyvilág kóbor szele. Mi meg minden erőnkkel nekiláttunk hiábavalóságokkal bíbelődni...

A Vajna-üstökös nem ilyen volt. A semmiből előtűnve valósította meg az amerikai álmot. Ezt leginkább úgy érte el, mikor már mindenki azt mondta egy ügyre, hogy az lehetetlen, akkor ő megvalósította. De nem is ez volt a legfontosabb erénye, hanem a hatalmas szíve, amely mindig ott segített, ahol szükség volt éppen, s a szíve alatt elsődleges helyen a tengerentúlra szakadt hazánkfiainak sorsa helyezkedett el.

Ahogyan a mindenkori középosztály mindig kozmopolitává válik, úgy nem tudott ő az lenni. Még súlyos betegségekkel küzdve is – jó hazafiként - a legfontosabbnak a magyar ügyet tekintette. Lehetett volna akár igazodási pont is, hiszen tájékozottsága, műveltsége, eredményei kimagaslóak voltak, de kiátkozta és módszeresen karaktergyilkolta a hazai liberális-network, s annak nemzetallergiás sajtója.  Persze, ha igazságosak akarunk lenni, akkor ebben jócskán szolgáltatott ürügyet a nő is.

És milyen is ez nő? Hát, olyan, amilyen. Mindenesetre különös anyagból vagyon gyúrva... Nem lehet ilyenkor szem elől téveszteni azt a nem elhanyagolható tényt, miszerint mindig eljön a férfiember életében az az idő, amikor már nem kell annyi atomot lekötni. S legtöbbször elég egy szerető kéz, amelybe belekapaszkodhat az útja vége felé elő vándor...

S ennyi, és nem volt több. Minden más az újgazdagok felelőtlen és rettenetesen infantilis életének a majmolásában ki is merült. Mostani interjúi, végtelenül kínos nyilatkozatai inkább szólnak az önsajnálatról, mintsem a valódi gyászról...

Fél éve is van már annak, hogy elment az üstökös, s talán sosem bukkan fel hozzá hasonló. Fénycsóvája villanófényében hamvadó szivarvég, szétzabrált vagyon és a hervadó virág tűnik tova…

Béke poraira.

Miután gyurcsányi kreatúrák széttrollkodták a főpolgármesteri címért vívott előválasztási ceremóniát, úgy tűnik, megpecsételődött a Sétáló Budapest sorsa. Persze, még az is lehet, hogy nem mind gyurcsányi troll, ez majd idővel elválik, hiszen kiváló marketing-stratéga a Feri, az már egyszer bizonyos. Majd villámcsapásként jött a hír, miszerint Berki Krisztián is bejelentkezett az októberi főpolgármesteri választásra. Hogy a nevezett trash celeb indulása mennyre komoly, azt döntse el mindenki saját maga, de valószínűleg ez is ugyanannak a trollpolitikának a része, amely a Puzsér-problémát szeretné semlegesíteni, csak éppen az ellenkező oldalról…

S most itt ülünk a semmi ágán, sívó homok vesz körül, s az egykori SZDSZ elárvult, jó szándékú gyermekei most sem tudják, mitévők legyenek. Pedig az elvtelenek megint megígérnek tényleg mindent, és ha majd ők, akkor bizony végre szabadság lesz, visszatér a demokrácia folyása a kizökkent medrébe. Felettünk majd a végtelenül független és objektív Európai Ügyészség fog ítélkezni - a háttérben ügynökök, kilóra megvett lobbisták mosolyognak.

Mindenekelőtt a “szocskát” kapja meg mindenki személyre szabottan az ígéret szerint, közismertebb néven a lófaszocskát, rögtön ezután bemutatják a “karintit”, tudják, azt a nemzetközileg is közismert jelzést, ahogy a kar inti...

Na, szóval, Úriemberek ezek, hogy a jóisten áldja meg őket!

Hát így.

Puzsér, főpolgármester-jelölt, kiváló tehetséggel és jó kommunikációs képességgel megáldott zabolázhatatlan félelmebeteg. Egy megszállott precizitásával szálaz szét, hallgat meg, olvas utána mindennek. Letapogat, magába szív és analizál. Rögtön érzi, érti, hol és miért lóg ki a lóláb, és, mint jó publicista, a láb kilógatóknak kérlelhetetlen vehemenciával ront neki.

Ha kell, furfangos spin doktorként áll elő, és képes bármilyen történést leegyszerűsítve hamis végkövetkeztetést hozni, s így belezuhan egy szánalmas ellenzéki hangulatkeltésbe. Ezekből sok esetben a saját semmibe vett világa, és az ebből fakadó sértettség beszél, ezáltal, sokszor a valósággal szembemenetelve, javarészt féligazságokkal operál; vitatkozik, csak a vita, a felszínen maradás kedvéért, mert úgy gondolja, hogy csakis a folyamatos offenzívával lehet rést ütni a NER pajzsán, s ezzel lehet a centrum-identitást meghonosítani. Ő maga ekképpen vall erről az egyik vele készült interjúban:

„Azért, mert hiába próbál az ellenzékben bárki bármilyen alternatívát képezni a Fidesszel szemben, Gyurcsány odamegy, és összegyurcsányozza. A DK odamegy, és összedékázza. Azért, mert mindenkit ledarálnak. Azért, mert nem takarodnak el. Nem adják át a 20. századot a 21. századnak. Mert nem mondanak le a kreditjeikről, a sértettségükről, a polgárháborújukról. A Gyurcsányok, az Orbánok, a Gréczyk meg a Bayerek nem mondanak le a gyűlöletükről. Egyikük antifasiszta, másikuk antikommunista, csakhogy már nincsenek se fasiszták, se kommunisták, az antifasiszták meg az antikommunisták mégis itt vannak, és vívják a szabadságharcaikat a hitvány pózaikban. Az ő pózaikra megy rá az ország. A holokausztsérültségükre meg a Trianon-sérültségükre. Hogy nem hajlandóak meggyógyulni. Mert traumatizáltnak lenni, és a traumát továbbadni, megbetegíteni a gyermekeidet is ugyanazzal a félelemmel és gyűlölettel, ez az új erkölcs. Ennek a beteg szelleme tartja fogva Magyarországot, mint egy fekély. Én ennek az alternatíváját kívánom képezni. Azért a centrumban, mert a centrum tagadja ezt a dilemmát.”

A NER mögött, minden gyengeségével és gyarlóságaival együttvéve is, erős, évtizedes munkával megerősített identitás rejlik. A 20. század során feltorlódott, mindenféle lumpenprolik által mindig lenézett, kisemmizett és megalázott polgár éthosza, eszményképe alkotott milliós táborba rendeződött sokaságot. Ezt a tábort erősíti és igazolja a multikulti bukása, a PC-liberalizmus és genderkommandó szembemenetelése a normalitással, és az erre zúduló migráns-válság tarthatatlansága.     

Az SZDSZ-es generáció azonban háromféle vált. Egy részük elvekkel rendelkezik, s jobbá akarják tenni a világot. Sokan közülük, felnőtté válva, visszatértek a hagyományos konzervatív vagy a klasszikus liberális értékekhez. Második részük nem hisz már semmiben, s leginkább arról álmodnak, hogy a világot a saját játszóterükké teszik. A harmadik részük mérgezett lelkű neo-bolsevik és szélsőliberális. A szüleik tartják fogságban ezt a generációt, akik hithű kommunistából, a létező szocialista rendszerek haszonélvezőiből, majd liberálissá vedlett szektatagokká váltak. A szülők, 20. századból hozott, lelki sérültsége és traumatizáltsága garancia arra, hogy az utánuk jövő generációba is beleültessék az engesztelhetetlen gyűlöletet, hogy soha ne érjen véget a mély, politikai megosztottság.

A centrum-gondolkodás feltételezi, hogy a dolgokat ne csak egyféle szempontból ítélje meg képviselője. A centrumba, vagyis önmaga középpontjába ért ember kellőképpen megérett a felnőtt, felelős lét szervezésére. Elmúlt benne a kamasz, a modern liberális. Levált a szélsőségekről, meglátja azok primitívségét, széttöredezettségét. Kilépett az elfogódottságokból, s képes a média, a reklámfelületek manipulációja mögé látni, annak provokáló, érzelmekre ható hatását racionálisan kezelni. Harmóniában van önmagával, mert megtalálta az egyensúlyt, miután belépett az életébe a társ, aki a helyére, a centrumba billentette a létezést. 

Puzsér megérezve az idők szelét, kitartóan formálja a közvéleményt az általa kialakított centrum-ízlés szerint. Azonban hiába teszi ezt elismerésre méltó, jobbító szándékkal, tudnia kell, hogy a centrum-gondolkodás és attitűd még kiforratlan, társadalmi szinten még marginális, s gyerekcipőben járva az első lélek sajátosságait hordozza magán, s ilyetén minőségében még csapongó és megbízhatatlan. Még maga sem érti, mi történik vele, csak nagyfokú igazságérzettel megáldva, a korszellem nyomása alatt őrlődve töri maga előtt az utat. Ezért a Sétáló Budapest víziója egyelőre füstbement tervnek tűnik. Az efféle közgondolkodás széleskörű elterjedéséhez még legalább 15-20 év kell, aminek egybe kell esnie a budapesti ökopolitika felvirágozásával.   

Csak egy apróság a finnyásoknak és a fanyalgóknak: Puzsérnak ezekre a berkikre és kálmánokra annyira szüksége van, mint egy falat kenyérre. Nélkülük nem lehetne elég hangsúlyos. Ha vállalná egy pozitív kampány kockázatát, azaz csak és kizárólag a Sétáló Budapestre koncentrálna, lepergetve magáról minden beszólást, kritikát, akkor valószínűleg gyorsan eltűnne a süllyesztőben, és a honi politika felnőttkorba sem léphetne egyhamar. Ezért Puzsér nem probléma, nem is megoldás, hanem lehetőség a változásra, egyben annak a hátborzongató jövőnek és az újfajta embertípusnak az előhírnöke, aki már készülődik ennek a mostaninak, ennek a lassú agóniával szétfoszló, múlt századi traumákkal terhes világnak a méhében...

A dolgok rendszerint utólag szoktak kiderülni. Utólag és leginkább későn... Az is utólag mutatkozik meg igazán, hogy az életünkbe belépő emberek, miként árnyalták az életről és önmagunkról alkotott képünket, hogyan avatkoztak be az életünkbe, és arra milyen hatással is voltak. Akkor jövünk rá, hogy ők valójában a segítőink, még ha ezek a találkozások viharosak, konfliktusokkal teltek, és igen, sokszor veszekedősek is, ezért félni nem, hanem merítkezni, tanulni szükséges belőlük.

Márai tanár úr így igazít útba: „Vannak a közömbösek, a barátok, az ellenfelek, akik valamely eszme vagy meggyőződés, vagy érdek parancsszavára harcolnak ellened. Ez az emberi élet rendje, csak így van szép feszültsége az életnek: barátok és ellenfelek között, a közömbösök nagy tömegében. S aztán van az ellenség. Nem ellenfél ő, több annál. Mintha a végzett kijelölt volna kettőtöket egy párharcra, melynek nincs oka, sem értelme. Tudsz róla, ahogy ő is tud felőled, noha az élet, a pálya semmilyen területén nem keresztezted útját. Gyűlöl téged, kenyeredre, életedre tör: soha sem vétettél ellene. Egy életen át kerülitek és keresitek egymást. Mit tehetsz ellene? Mindenekelőtt iparkodj megérteni. Ő az egyensúly életedben. Máskülönben suta és balog lenne életed küzdelme. Szükséged van reá. Le kell győznöd magad, hogy őt legyőzhesd. Meg kell ismerned az igazságot, hogy igazad legyen vele szemben. Jobbnak kell lenned, mert ő gonosznak hisz és hirdet téged. Isten őt jelölte ki társadul a földön. Közös vállalkozásotok van, mint a bajvívónak. Ne döfd le idő előtt; egyáltalán ne döfd le. Ő tanít meg élni, harcolni, védekezni. Tudjad, hogy szükséged van reá".

Na, a Gyurka pont ilyen volt: egy igazi ellenfél.

Saját bevallása szerint ős-SZDSZ-es, liberális beállítottságú; én meg örök antikommunistaként lehorgonyoztam a nemzeti oldalon. Parázs vitáink során én voltam a fasiszta, ő meg a „lipsi” - gonoszan utalva a mára már eléggé elcsépelt jelzőkkel a klasszikus distinkciókra.

Ha visszatekintünk, akkor jól látható, hogy a kilencvenes évek elején az SZDSZ volt az egyetlen valódi liberális párt, amely éppen hitvallása miatt, értelmiségi körökben igen nagy népszerűségnek örvendett. Aztán később összefeküdtek a posztkomcsikkal, sutba vágták elveiket, végtelenül korruptak lettek, de legnagyobb bűnük mégis az volt, hogy médiafölényükkel a legelvetemültebb törzsi gyűlölet mellett tették le a garast nap mint nap, ezzel szaggatva szét egy épp csak felszabadult, gyógyulgató félben levő nemzet lelki szöveteit.

Azóta ez a párt is a történelem süllyesztőjében végezte, de szellemi hagyatéka tovább él legkedvesebb tanítványában, a NER-ben. Így, amikor Gyurka Putyinozott, amikor Paksozott, amikor a NER-t köpködte, mindig lehetett tudni, hogy a nyugati nagybefektetők mind beleomlottak Putyin szent fenekébe, a nemzetközi pénztőke azért ütötte fiókszervezeteivel az atomenergia termelést, hogy végül az érdekeltségi körébe vonja azt, hiszen nyilvánvaló, hogy a jövő aranya az áram lesz, és természetesen olyan politikailag stabil és erős rendszert óhajtottak maguknak, mint a NER. Az emberi természet nem attól függ, hogy ki hol áll éppen a politikai palettán, az emberi gyarlóság bizony mindenhol pusztít egyaránt...

Ám amikor kritikát fogalmazott meg az egyetemes humanizmus nevében, vagy a demokráciában elvárt fékek és egyensúlyok honi deficite miatt, mégha azokat a soros-blogkent üzemelő 444-ről vette is át, azokban szinte mindig igaza volt.

Ezért kellett vigyázni vele, mert helyén volt az igazságérzete. Gyurka emellett kíváncsi és nyughatatlan természetű ember volt. Minden érdekelte, de felületes hanyagsággal, amelyben csak játszott a világ dolgaival, mert hiányzott belőle a nagy megvalósítók konok, végzetszerű kitartása. Ehelyett inkább pótcselekvésekkel babrált, s ezért persze mindig lemaradt a nagy találkozásról, a nagy lehetőségekről... És mégis, a legnagyobb nyomorúságok idején is képes volt valahogyan megőrizni a bohémságát és a jókedvét. Ezért kedveltem őt, mert nem lehetett a társaságában szomorkodni. 

Egyszer, amikor elbeszéltem neki egy sztorit, láttam rajta, hogy elirigyelte azt, ahogyan meséltem, mintha egy Rejtő regény kitépett lapjairól olvastam volna. Talán magára ismert, ezt nem tudhatom, csak később eszméltem rá, hogy az egész karaktere tényleg Rejtő lapjaira kívánkozott…

Az elmúlt időszakban kerestem néhányszor telefonon, de csak ígéretet adott, hogy majd jól megbeszéljük a nagy politikai helyzetet egy-két IPA mellett. Kínosan nevetett is egyet-kettőt, s már sejteni lehetett, hogy ő már továbbállt. Persze, nem keresett egyszer sem. Mire is keresne a széles egy világ nagy barátja, aki bárhol is legyen, mindig otthonra lelhet, ha máshol nem is, hát egy eldugott csapszék hűvös kerthelyiségében…

Legutóbb, mikor hívtam, már egészen mellébeszélt...

Ma már nem tudok őróla semmit, s talán jobb is ez így. De úgy képzelem el, hogy most is eldugott kocsmák zajos és fülledt homályában emelgeti a poharakat, közben beszélget a régi öregekkel, azokkal, akik megjárták már a hadak útját. A régiek társaságát kereste mindig is, ott érezte magát otthon, mert ő is a letűnőfélben levő, régi kilencvenes évek gyermeke, kiknek legfőbb alapélményük a szabadság és a szerelem.

De erőtlenek és elesettek voltunk ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk. Hiszékenységünk, naivitásunk tévútra vitt. A múló örömökért, kétes egzisztenciáért feladtuk álmainkat, korrumpálódtunk, pótcselekvésekbe menekültünk és talmi emberekhez láncoltuk magunkat, közben elfelejtettünk felnőni...

Így foszlott szét a szerelem generációja, így szálltak el a boldog kilencvenes évek. És mi odaragadtunk végleg, menthetetlenül. Ott toporgunk a XX. századból megörökölt traumáink frusztráltságaiban, s csak emléktörmelékekben gazolunk bokáig, de ez már nem hozhat megváltást, virág itt már nem sarjad belőle...

Csak az álarc eldobása és a valódi szerelem megtálalása eredményezheti azt a belső, lelki forradalmat, ami visszavezethet a szabadelvű és érzékeny centrumba, amiről annyit beszéltünk, s amire annyira áhítozunk.

Úgy gondolok ezentúl Gyurkára, mint arra az emberre, aki elment végleg, s kínzó hiányként marad utána egy barátnyi betöltetlen űr...

Most azért rágyújtanék egy jó erős cigarettára...

A hazafelé vezető úton már minden baja volt Ludovikusznak, pedig igyekezett olyan dolgokkal visszazökkenteni önmagát a valóságba, amikkel hamarosan szembe kell majd néznie. Abban a lelkiállapotban, amibe az események sodorták, a gondolatelterelés igen megerőltetően hatott rá, főleg úgy, hogy a döntés, ami elé az élet állította, a jól megszokott, kényelmes otthon elhagyásával volt egyenlő.

Jó ideje tudta ezt már, sőt, a várakozásokkal teli évek még inkább erre ösztökélték, hiszen sokféle fontos dolog tudója volt Ludovikusz, csak azt nem tudta, mekkora türelem szükségeltetik ehhez. Bizony nem lehet csak úgy, rippsz-roppsz odahagyni a sors által behatárolt, az élet meghatározó, sarkalatos állomásait. A sors bizony komoly dolog!

Kimerülten, vérben úszó szemekkel érkezett meg albérletébe; lerogyott foteljába és kis ideig meredten bámult maga elé.

Az egyik gyerek egészen belegörnyedt a telefonjába, a másiknak pedig valami zenének csúfolt rettenet zúgott a füléből, szinte ügyet sem vetettek rá. Az asszony elnyűtt foteljában szunyókált, ölében tarka macska dorombolt.

Ludovikusz ekkor bánatosan „rágyújtott” egy zacskó ropira, mellé jól behűtött, dobozos sört szisszentett hamarjában.

A hideg sör kortyolgatása közben, furcsa, nyomasztó álomra szenderült, amelyben újra Prágában találta magát, ahol végre szabadon, a hajlamai szerint élhet, természetesen nála jóval fiatalabb, töltött galamb-szerű, vörös hajú hölgyemény társaságában.

Tél volt éppen, hatalmas pelyhekben szállingózott a hó.

Hajnalban lépte át a Hradzsin kapuját, kevés hamuban sült pogácsa lapult a tarisznyájában, és nekivágott a Kastélynak, hogy megkeresse a 22-es házacskát, ahol Franz Kafka lakott.

Először a rőzsehordó nénikével találkozott a Szent Vitus-székesegyház tövében, s mivel segített neki egy darabon cipelni a rőzsét, jó tanáccsal látta el: - Ha Franz házacskáját keresi, menjen az úr vissza a kaptatón, ott forduljon be abba a szűk kis sikátorba, ahol a cselédek házacskái sorakoznak, s menjen a 22-esig.

Peckes léptekkel visszament Ludovikusz, s lám, meglelte a kis házikót, s benne Franzot. Pont ott, ahol rengeteget lakott, ahonnan kedvére bolyonghatott a Kastélyban. 

Kérdezte is tőle mindjárt: - Hát te, Franz, mi a csudát keresel itt?

Franz igen sápadt arccal felnézett, s egykedvűen válaszolt: - Csak esténként tudtam dolgozni az írásaimon, mert napközben a hivatal lélekölő szorításában őrlődtem. Éjjelente iszonyú kínokat kellett elszenvednem a Kaprova utcai lakásban, zsongott a fejem, csak hánykolódtam ide-oda, vagy csak virrasztottam fel-alá járkálva, míg végül itt, a Kastélyban leltem némi lelki megnyugvásra.

- Tudja, zsarnokok közé születtem, számkivetve, idegenként. S láttam jól, hogy csak akkor fogadnak be, ha én is beállok a sorba és szem leszek a láncban. De nem bírtam soha az igazságtalanságot és a hitványságot elviselni, s ebbe egészen belebetegedtem…

Ezért keltem útra annyiszor a Kastélyban, ezért iparkodtam a Törvény Kapujába az igazságszolgáltatásért. Rá kellett végül jönnöm, hogy nincs Törvény, nincs semmi igazság, és hiábavaló minden küzdelem. Csak hatalom van, csak a hatalom örök. Talán a szégyenem majd túlél engem…

Ludovikusz ekkor elvörösödött, s hirtelen sarkon fordulva elrohant. Eldöntötte, hogy soha többé nem lesz megalkuvó, soha többé nem szolgál semmiféle nyomorító hatalmat!

A reggeli ébredés után üdén, energikusan vágott neki az új napnak.

Fiatalosan a fürdőszobába penderült, miközben fél szemmel pocakja profilját vizslatta. Megelégedve nyugtázta újdonsült alakját, amihez azért nemi hasbehúzás még párosult. Majd nekiállt arcszőrzetével bíbelődni, amely legalább egy órán át tartott - mit sem törődve azzal a népi bölcselettel, miszerint, aki öt percnél több időt tölt el arcszőrzetével a tükör előtt, az az ember bármire képes.

Hűvös tavaszi reggelen, frissen beretválva, egy szál rövid ujjú kockás ingben indult a hivatalba, ahol elfoglalta méltó helyét láncszemként…

Előfordul olykor, hogy folytatásban írok, de azok mindig szerves egységben állnak egymással, s egy jól meghatározott tematika mentén fűzhetők fel egy szálra. Most rendhagyó módon azonban kiléptek ebből, s a címválasztás csupán a figyelemfelkeltés és a szórakoztatás egy különös formájának az elegye, ahol nem is transz, hanem meleg, ámde rendkívül tehetségesés, szórakoztató személyről lesz szó.

A feleségem tévékapcsolgatás közben sosem talál magának való műsort, én meg csak nyomok kettőt a távkapcsolón és mindjárt érdekességbe botlok, s ott hever a téma a lábaim előtt. Így futottam bele Ábel Anitáék által vezetett NőComment című műsorba, melynek meghívott vendége Kajdi Csaba, modellügynökség vezető és bohém életművész volt. A vendég, aki Cyla néven híresült el szakmai körökben, rögtön magához ragadta a szót, és azt nem is óhajtotta átadni a műsorvezető hölgyeknek. Úgy érezhette, eljött az ő ideje, végre a figyelem középpontjába került, s ez a helyzet jól is állt exrovertált énjének, ebben kedvére fürdőzött. Dőlt belőle a sztori, vicces és szókimondó stílusban, eközben izgett-mozgott, hevesen gesztikulált, s olykor bevitt egy-egy, apró szurka-piszkát az asztalnál ülőknek, szarkasztikus megjegyzés formájában. Persze csak finoman, de a hölgyek így sem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ezt csak rémült lefagyással voltak képesek palástolni.   

Cyla orgánuma tipikusan buzis, ripacssága még az elfogadhatón belül van, és egyszer sem érződött mesterkéltnek vagy túlzottan idegesítőnek, mert mondandóját sajátos eredetiséggel és önazonos hitelességgel adta elő.

Beszélt Ebergényi Réka indulásáról, akit valójában ő fedezett fel. Elmondása szerint, amikor Réka feljött Sopronból a stúdióba, vastag ceruzával volt kihúzva a szájkontúrja, a fogai össze-vissza álltak, a szemöldökét pedig mintha konyakospohárral rajzolta volna körbe. De Cyla, a riasztó sallangok mögött, meglátott valami igazán izgalmasat. Meglátta azt a belső női csodát, azt a selyemkönnyű törékenységet, amit én, nemes egyszerűséggel, Dalí lágy órájának hívok. S ez valójában az ő zsenialitásának köszönhető. Itt érhető tetten az, amikor az egyik oldalon hiány keletkezik, akkor a tehetség oldalán többlet halmozódik fel.

Réka, néhány kisebb külföldi munka után, a divat fellegvárában, New Yorkban találta magát. Az ottani stúdióvezetők akkora potenciált láttak benne, hogy már haza sem engedték. Tokkal-vonóval felépítették. Többek közt új fogsort kapott 15000 dollárért, ruhákat vettek neki a legnagyobb divatházaktól és megtanítottak a szakma minden egyes fogására. A többi innentől már történelem. Réka óriási karriert futott be, ma már méltán nevezhető nemzetközi szinten is elismert divatsztárnak.

Csaba egy ponton, a "miért nincsenek híres férfi modellek" kérdésre ekképpen folytatta one (wo)man showját: Azért, mert mi, nők - harsány kacagás - vagyunk a legyártott termékek nyolcvan százalékának a célközönsége...

Kész, nálam itt főtt le a kávé.

Nem lepődnék meg, ha ezek után megkínálná őt valamelyik kreatív szerkesztő egy önálló műsorral, hiszen abban garantált lenne a színvonalas szórakoztatás.

Feltehetőleg a műsor végeztével aztán beülnek a lányok valami puccos étterembe vacsorázni az egyik kreatívval, s mielőtt kikérnék az áfás számlát a fogyasztásról, már el lesz döntve, hogy kit fazoníroznak a következő nagyszabású talkshow műsorvezetőjévé…  

Mondom: a Cyla…

Ezt a felülmúlhatatlanul veretes kérdést jó barátom szokta volt mondogatni, egykori tanárától kölcsönözve, aki imigyen igyekezett az érthetetlen szakzsargont és bikkfanyelvet némi fogyasztható mázzal bevonni, ha jól emlékszem, még valamikor a kilencvenes évek derekán. S azóta természetesen a mindenféle eufemizmusok, a valami helyett használt szépítő kifejezések óriási karriert futottak be. Mára az élet minden területen használatos érzékenyítés is része lett a hétköznapi kultúrának, szinte már feltétele a békés egymás melletti élésnek, hiszen nincs érzékenyebb anyag az emberi anyagnál - s ha még hozzácsapjuk az elmúlt század tragédiáit, no és korunk globalizált kozmopolitizmusát, akkor még inkább érthető.

Tényleg nem kell mindig mindent néven nevezni. Attól még, hogy valaki szép szavakkal, gazdag szókinccsel feldíszíti mondandóját, nem lesz képmutató, annál inkább lesz demokrata. Hiszen demokratának lenni annyi, mint nem félni. Csak semmi politika – ugyan, dehogy!

A félelmekkel teli, a feszültséget levezetni nem képes ember hajlamos a trágárbeszédre, miközben agya pontszerűvé zsugorodik, nem veszi észre a mindenben ott rejtező „napos oldalt”. Az ilyen az élettől, a felnőttségtől és a felelősségvállalástól való félelmében hullajt ki mosdatlan szavakat a szájából. A félelem kizárja a logikus és nyitott gondolkodást, önmagába zár, akárcsak a sztereotipizálás. Persze nem kell ennek megértéséhez még csak szakavatott szociálpszichológusnak sem lenni, hiszen, amikor rossz közérzetben leledzik valaki, akkor hajlamos lesz ugyanolyan színben látni a világot: önmagára és embertársaira egyfajta méla utálattal gondolni.

Pedig valahogy el kellene érni nyugodtan, félelem nélkül létezni, s többet élni jósággal, valamint szép, lélekmelengető szavakkal. Ez épp olyan, mint amikor kacér hölgyek párducmintás babydollal lágyítják kedveseik szívét - s lám, mennyivel izgalmasabb így a női báj, mint a mezítelen kitárulkozás!

Csak hát kitolódott az ingerküszöb, s kit izgat fel ma már egy hajháló? – copyright by Rapülők. Annál inkább a közösségi oldalak. A feszültség szelepe. Ott aztán lehet mondani mindent, ahogy a csövön kifér. Úgy hajigálóznak a randabeszéddel, mint gyerekek a papsajttal.

Roppant nagy és borzalmas az előítéletek, az elfogultságok tárháza a fejekben, pusztán azért, hogy ne kelljen sokat terhelni a picinyke agyat - tisztelet annak a kevés kivételnek, akik a fehér holló. Ugyanis gondolkodni sokkal nehezebb, mint hajmeresztő badarságokat beszélni, és ez most érvényes a politikai paletta összes oldalára egyaránt. Csak semmi politika – ugyan, dehogy!

Akkor, ezen a ponton álljuk meg egy pillanatra! Hogyan is mondta Jézus egykoron? „Légy hideg vagy forró, csak ne légy langyos, mert kiköplek az én szájamból”. Jézus tehát megvetette a konfliktuskerülőket, a mindig félrenézőket, az önmagukért vagy másokért soha ki állni nem tudó langyosokat.

Ezért bizony olykor a dolgokat ki kell mondani, nevén kell nevezni; merni kell rámutatni a súlyos problémákra, ami akkor hangsúlyos, ha heves és szókimondó. Nem vállalható többé a cinkos némaság, nem lehet már többet félrenézni, nem lehet mellébeszélni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nem lehet elefántcsonttoronyba zárkózni, nem gubózhat a lelek csigaházba, mert az a lélek onnan már csak befelé kunkorodik. Hanem szívvel, erővel és teljes odaadással részt kell venni a jelen köznapjaiban, az élet sűrűjében, hogy hitelesen tudjuk képviselni önmagunkat, azután jóra kell inteni, figyelmeztetni a rászorulót. Hitet, reményt, szeretetet kell sugározni. Ha már szinte mindent elborítottak a rossz tapasztalatok, akkor is fel lehet valahol egy halovány reménysugarat fedezni, bízva a szavak lélekig eljutó erejében, ha tetszik, az irodalom hatalmában!

Mindazonáltal lenyűgöző az a folyamat, amelynek során változnak a szokásaink, s vele együtt változik a világ is; ahogyan képesek vagyunk hatni egymásra, önmagunk és embertársaink lelki, szellemi fejlődését elősegítendő.

Tudják, ma már nagyon kevésből is el lehet utazni jó messzire. Úgy nagyjából negyvenezer forintból el lehet jutni egészen az óceán partjáig – tanúskodik erről egy uniós tanulmány, miszerint soha nem állt még ekkora szabadság a rendelkezésre.

Most nem is szeretnék a felmérés valószínűségével foglalkozni, elég az hozzá, hogy minden bizonnyal valószínű, de azért viccnek se lenne utolsó. Mindez, nem fogják elhinni, a mai, felnőni képtelen örökifjúságot nagyban érintő téma, a szingliség kapcsán jutott eszembe. Akik valószínűleg nem teszik fel maguknak a kérdést, miért is lettek azok, amik. Ezen a ponton, szinte látom is lelki szemeimmel, ahogy Önök viszont csőre töltött, nagy kaliberű kérdést szegeznek a mellemnek, mert nem értenek semmit. Nem értik, hogy miként függ össze a bevezetőben taglalt a szingliséggel.

Várjanak, elmagyarázom.

Úgy passzol az egybe, mint a borsó meg a héja. Amilyen játszi könnyedséggel utazik le az egyszeri uniós polgár negyven roppanósért az óceánig, majd néz maga elé bambán, éppen olyan olcsó és filléres ma már a promiszkuitás oltárán áldozni, vagy épp teljesen elfordulni a párkapcsolatba bonyolódástól, és utána a lehető legbambábban nézni előre. Hiszen nem állt még ekkora szabadság rendelkezésre, amelyben megannyi emberrel lehetséges kapcsolatba lépni, nap mint nap, persze csak virtuálisan, és egyre kevésbé valóságosan.

Íme, itt a közösségi oldalak által generált telefonba görnyedés és a gondolatelszívó képernyő szkrollozás az unatkozás ellen. Márpedig közismert, hogy az unatkozó ember a legveszélyesebb, mert unalmában bármire és mindenre is képes. Ezért ez a szép új világ egyenvágyakhoz láncolja tagjait, megfosztja identitásaitól, s egy komplett életet tervez számára a bölcsőtől egészen a sírig.  

Ma már alig ismert a jófajta unatkozás fogalma, s leginkább pótcselekvésekkel múlatja tengernyi idejét, és egyre süketebb a fontos dolgokra ebben a zajos információáradatban. Persze, eközben azért ájultan fekszik az önimádat büszke heverőjén.

Akkor inkább már utazgasson! Hiszen a KFT nevű ikonikus zenekartól tudjuk jól, miért is: mert utazni élvezet. Egyedül nem annyira, de aki még útja elején jár, annak a magányos bolyongás lehetőséget teremt új emberek, barátok, segítő társak megismerésére. Sokféle, kellemesen hasznos vagy éppen kellemetlenül haszontalan tapasztalások beszerzésére. Benne van ebben a keresés is. Mintha olyan helyet keresne, ahonnan már nem érdemes visszatérni, s az egykoron elhagyott, rég elfeledett otthon családias hangulatára emlékezteti. Nyilván, ezt a helyet keresi mindenki...

De addig hosszú még az út, s minden nap tovább kell menni, mert dolga van minden vándornak, s nem tudhatja, vajon lesz-e elég ideje eljutni a végcélhoz, önmaga s lelke teljes megismeréséhez…

Ehhez azonban nem kell elutazni a világ végére, mert hát mit is adhatnak a mediterrán szigetek, a vadregényes erdei utak vagy a magas hegyek sziklacsúcsai, ha ezek nem köthetők személyhez, amely mögül felsejlik egy ember jelleme, a legvarázslatosabb titok, amit valóban érdemes megismeri. Elég csak letenni a telefont a kézből, és kisétálni a kert végébe, megállni a fa tövében, leülni egy elárvult padra, körbenézni, s nagyokat szippantani a friss levegőből, belefeledkezni a napsütésbe – annyira egyszerű ez, mégis oly kevesen gyakorolják. Közben gondolatok tolulnak fel odabentről; bizonyos események új értelmet, új megvilágítást nyernek. Az esetleges problémákra új megoldások születnek, ezzel együtt nő a kreativitás is. Lehet olvasgatni ilyenkor, leginkább szépirodalmi alkotásokat, hogy legyenek némi fogalmak arról a rendszerről, melyben élni adatott, s amelyet az út végén megérthet végül minden vándor.

Rousseau élete utolsó éveiben magányosan sétálgatva vetett számot életével, amely hányattatott volt, bűnös és gyarló, szinte említésre sem méltó, hiszen a legtöbb emberé ilyen. De sétái során önmagába fordult, s rájött, hogy az igazi boldogság forrása odabent rejlik. Ekkor volt élete a legteljesebb és a legboldogabb. Ezek a szemlélődő, magányos séták és elmélkedések lényegében az önvizsgálat, s önreflexió fontos kellékei. A sétáló már nem siet sehová, útjának nincs konkrét célja. Bárhol is álljon meg, az egy újabb célállomás, így lesz ott mindenütt és sehol sem. Hazatalált…

Az egzisztenciális vágyak végeláthatatlan sokasága, valamint a belső bizonytalanság rendre eltéríti a riadt arcú utazót a tudatos életvezetéstől, aki megfosztva identitásaitól, egy jobb élet reményében, inkább nekivág a borzasztóan fárasztó útnak, le, egészen az óceán partjáig, ahol tárt karokkal várják valamelyik halfeldolgozó üzemben… Ezen felül külföldre szakadva idegen is lesz, és idegennek lenni annyi, mint nyomoréknak lenni.

Mindazonáltal az ebben rejlő bátorság inkább becsületre méltó és támogathatóbb, szemben a halogató, a lehetőségeket mindig elfecsérlő Pató Pálok hozzáállásánál. 

No, igen, ez a fránya megvalósítás azért nem egyszerű foglalatosság. Mert úgy is lenni szokott, hogy az istenért sem akaródzik nekivágni az ernyedtségbe ragadt vándort, s csak úgy gyöngyözik a homlok a sok zsákutcás bolyongástól. Pedig még ma sem volna szégyen kimondani olykor, hogy amiben hitt valaki, az alapvetően elbukott, kiüresedett, és valami újat kell helyébe teremteni, különben ha így marad minden, abban bizony végleg elszárad.  Csak hát az egzisztenciális félelmek, s a kicsinyes önzés nem ennek a beismerésére törekszik. Dehogy is, épp ellenkezőleg! Bizonygatni, mi több, megideologizálni mindazt, ami sehogy sem működött, mindezért kikiáltani valakit bűnbaknak, s rálőcsölni egy lavórnyi keserűséget.

Pedig lehetne másképpen is!

Ehhez a másképphez elég lenne megbocsátani önmagának a sok hibás döntés miatt; s az már egy igen nagy lépést jelentene a változtatás irányába.

Egy új világ teremtése, a legcsodásabb emberi tett – amiből aztán új virágok sarjadnak. Higgadtság és önfegyelem kell hozzá, no és türelem. Megvárni egy birka türelmével azt, hogy mindenben az idő döntsön; ezalatt begyűjteni a kellő erőt, amíg az elhatározás cselekvéssé nem érik. S közben tudni mindig, hogy mit csinál a bal kéz, amikor a jobb fogásra emelkedik.

Éppen úgy, ahogy az egyszeri utcaseprő sepri a járdát, egész idő alatt ügyelve arra, hogy ne csak a végeredmény nézzen ki valahogyan, hanem mindig a következő lépés, a következő seprőmozdulat legyen tökéletes.

Művészet ez is. A kis lépések művészete. Csak lépésről-lépésre, már ha kérhetem.

Mert egyszer eljöhet az idő, hogy nincs tovább. S akkor a kötél megfeszül és kezdetét veszi a tűzijáték…

Nyilvánvalóan tudni akarják, mi is az a zöld fény? Nos, jelen esetben talán édes-mindegy, hiszen mindannyiunk életében kell legyen valami fényesség, ami mögé apró hiteket és kicsiny reménységeket szövünk.

Ha megfigyeljük a világunkat körbeölelő korszellemet, láthatjuk, hogy a növekvő darabszám közepette, s a lélekölő kenyérharc jármában, ahogy törünk előre, az ár egyre biztosabban sodorja vissza hajónkat a múltba. Nem volt még kor a miénk előtt, amely ennyire biztosan zuhant, menekült volna vissza önmaga tragikus múltjába, a tömegek mítosztalan lázadásába.

Tudta ezt már a Nagy Gatsby is, ezért kapaszkodott a legtisztább és legnemesebb reménységbe, a szerelmébe.

Ahogy a mindenféle hitek tartóoszlopai is mítoszokra épültek, úgy képzelt Gatsby, szerelme mögé tengernyi történetet. De minden, amit az életben elért, csak ezen a mítoszon keresztül létezhetett, ezen keresztül válhatott valóra. S talán az ő élete is csak ettől nyert igazi értelmet: egy felfelé ívelő fénycsóva, aminek a helye csakis a csillagok közt lehet.

Egy egész életet talált ki, amibe beleálmodta önmagát és a Nőt, akit a szerelmének mondott. A neve előtt a „nagy” jelző kizárólag ezért állhatott, mert nem volt még ember őrajta kívül, aki ennyire kivételes tehetséggel tudta volna őrizni a reménységet.

Hitt az örök visszatérésben, abban, hogy minden ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt.

Hitte, hogy bele lehet lépni kétszer is ugyanabba a folyóba.

Hitt a véletlenek szerencsés összjátékában.

Hitt a létezés könnyűségében, s ezért az élet is megbecsülte őt…

De legfőképpen az igaz szerelemben hitt. Abban, hogy az elválasztott lelkek, itt, a földi létben is találkozhatnak, s ha találkoznak, akkor már soha semmi nem választhatja el őket egymástól. És ez a cél szentesít minden eszközt. Mindent!

Nem a hétköznapi szerelmi légyottokban hitt, amire a hirtelen ítélő ember gondol, hanem abban a szerelemben, amiben elégni, meghalni lehet csak.

S így is ment végül el, a szívében a legtisztább álommal, itt hagyva nekünk jelként a zöld fény reménységét. Csak egyetlen dolgot nem tudott, mert fiatal volt és türelmetlen, azt nem tudta, hogy az elengedéshez kell a legnagyobb erő, a legnagyobb fényesség…

Ha ez mégsem lenne így, az már akkor is bizonyos, hogy mi mind rongyemberek leszünk őhozzá, a Nagy Gatsbyhez képest, ha nem őrizzük a reménységét.

Mert hinnünk kell az utolsó pillanatig is. Karunkat utána nyújtva, hinni a zöld fény reménységében; megalkuvás és félelem nélkül, az őrültek konok kitartásával. Akkor is, ha gyilkos szándékkal közelít felénk a tömeg megállíthatatlan furkósbotja. Hinni kell szenvedve, zihálva, még a halálos ágyon is. Hisz’ egyszer úgyis itt kell hagyni mindent. Lerogyva, megszégyenülve, bánatosan és végtelenül egyedül. S az hitehagyottan, reményt vesztetten sokkalta nehezebb lesz…  

…Gatsby halála után, New York kísértetvárossá változott körülöttem.  A város, az én drága, aranyban tündöklő délibábom mára teljesen megbetegített.

Tegnap este még utoljára visszamentem a villába, amit addigra Wolfsheim emberei kifosztottak és feldúltak teljesen. Eszembe jutott az a kép, amikor gyanakvó kíváncsisággal jöttünk Gatsby fényűző partijára, s közben mindnyájan azon tanakodtunk, vajon miféle szörnyűséges korruptság állhat az egész mögött? Valójában nem tudtunk őróla semmit, s csak állt előttünk sejtelmes tekintettel, miközben a szívében egy romlatlan álmot dédelgetett…

A holdfény egyre magasabban világított az ablakon át. Ahogyan ott ültem, abban a régi, ismeretlen világban, Gatsby rajongására gondoltam, amikor először nyújtotta ki a kezét a zöld fény után. Olyan messzire nyúlt, hogy azt hihette, az álmát érinti meg éppen. De fogalma sem volt arról, hogy ez az álom már a múlté.

Gatsby hitt a zöld fényben, abban a megelevenedő jövőben, amely évről évre egyre távolabb kerül tőlünk. Végül elkerült bennünket teljesen, de ez már semmit nem számít - holnap majd gyorsabban fogunk futni, s nyújtjuk tovább a karjainkat utána.

És egy szép napon megállhatunk majd.

De addig ugyanígy törünk előre, így hajózunk a mérhetetlen árral szemben, amely szakadatlanul visszasodor a múltba…

Minden út vezet valahová. Nem csak Rómába, hanem Bécsbe is például, egészen a Hundertwasser Házig…

Vagy vezethet Hozzád. Hozzám. Bárkihez. Akit lehet szeretni, s az most mindegy is, hogy miért, mert már nem érdekel.

De szeretni Téged, engem, vagy bárkit, önmagában kevés; viszontszeretve lenni Általad, általam, vagy bárki által, az már tényleg valami. Együtt égni, lángolni, szárnyalni – már majdnem olyan, mint megérkezni…

Csak soha nem megérkezni – mondjuk mindig magunknak, s közben nincs semmi fontosabb, mint megérkezni. S végül, amikor úgy hisszük, hazaérkeztünk, kicsit meghalunk újra…

Ám az utak még így sem érnek véget soha.

Nem, mert mindig ugyanazt az utat járjuk. Csak akkor még nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy jártunk már arra. S amire rájövünk, már úton is vagyunk, amely ismét vezet valahová…

Amúgy, jól van ez így, persze.

Futjuk csak a köröket, s néha beleszédülünk ebbe a spirális örvénylésbe, és kétségbeesünk, aztán valahogy mégis továbbmegyünk az úton.

Azért nem árt észben tartani, hogy egyszer, így vagy úgy, de elfogynak az utak itt, a valóságos térben…

Lassan elfogynak a szavak is.

És én már nem tudok semmit, csak úton lenni, Hozzád, önmagamhoz, vagy bárkihez, akit szeretni lehet. S aki képes arra a valamire.

Arra a tényleg nagyon kevésre.

Amit csak Te adhatsz…

A világ rendtartása éppen olyan természetes, mint bármelyik emberé. Ahogy lélegzik az ember, úgy lélegzik a világ is. S amikor a Szellem kifárad, nem történik semmi, csak véget ér egy civilizáció. Nem sok idő, pár száz év vagy csak évtizedek – mi az a világnak, s mi az ember a világ idejéhez képest? Semmiségek, tényleg semmik vagyunk.

Az embert körbeölelő, s belőle fakadó korszellem is folyton változik. Ez a szellem nyomtalanul elvész, amint a kor embere eltűnik az idő színpadjáról, és ha elvétve olykor igen, jó eséllyel már soha nem tér vissza. Éppen ezért az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A múltat nem lehet már visszahozni, így a lehető legjobbat kell kihozni a jelenből, a pillanatból.

Ez a hol felragyogó, majd sötétbe forduló, végül átalakuló, és megállíthatatlan fejlődés az emberiség történelme. Ám a felszín zűrzavara alatt, a mélyben mindig ott készülődik a láthatatlan és örök törekvés, amely arra sarkallja az embert, hogy újra és újra megszülje önmagát.

A legtöbben az újjászületés fogalmáról egészen mást gondolnak, azt csak a tényleges halállal vagy valamiféle homályos vallási dogmatizmussal tudják összekapcsolni, pedig egy emberi élet során többször is újjá lehet születni, amely a fejlődést, önmaguk meghaladását segíti elő. A fejlődés, amely nem csak a vándorok feladata, hanem mindenkié. Ugyanis, amióta világ a világ, minden emberi létezésnek van titkos küldetése, feladata, legyen az nem evilági vándor, s még inkább, ha evilági egészen. Nincsen rá sok ideje, csupán egy életnyi. Vagy csak egy megvilágosodásnyi.  Soha nem késő rálelni, csak ne álljon meg félúton...

Menet közben a jó és a rossz fogalma el kell veszítse jelentését a tudatosodás előrehaladtával. Jelzők nélküli tapasztalások várnak, amelyekre szükség van a továbblépés érdekében. Eközben megismerik önmagukat. Ha van bennük elég kitartás, türelem, és nem utolsósorban, nagyfokú fegyelmezettség, akkor megtalálhatják azt az Utat, ami csak és kizárólag az övék. El kell mozdulni arról a pontról, ahol a folyamat korábban, egy előző, vagy ugyanabban az életben elakadt. Mindig, minden ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt. Ám a legfontosabb mindig, minden körülmények között, embernek lenni, embernek maradni – a Fenségeshez való örök viszony egyensúlyának megtartásával.

Egyre ősibb időkre visszatekintve, a kor embere sokkalta természetesebben élt együtt evvel a küldetésével. Éppen ezért az ősember nem lehet primitív, ahogy azt sokan, rendkívül tévesen gondolják. Az igazi primitív, az újkori embertípusnak a Fenségestől elfordult, és az anyagiasságba elsüllyedt törmeléke.

Tévúton jár az, aki a létezés értelmét, feladatát, különböző mennyiségű és minőségű anyagi javak felhalmozásában lelte meg. Minél inkább fejlődik valaki látványosan kifelé az anyagi javak által, annál biztosabban csúszik vissza önmaga megkezdett útján, vagyis torzul. Ahol csak anyagi fejlődés van, és a ”soha nem elég” rabsága, ott nincs továbblépés, csak a lélekölő befelé görbülés, s az nem lehet a létezés értelme, feladata. Mindazok, akik küldetésükben rendre kitérnek a nehézségek elől, vagy csak türelmetlenek, miközben ragacsos kezükkel mindig a menekülő utat tapogatják, azok valamit nagyon félreértettek, s a legnyomorúságosabb terheket vonzzák majd magukhoz, s azt már egyre kevésbé fogják félreérteni...

A küldetés teljesítése nem könnyű foglalatosság, sőt, egyáltalán nem veszélytelen, amire mindig szükséges felhívni a figyelmet. A veszély nem a személyes kudarcban áll, hanem abban, hogy lesz-e olyan túlélő, aki érteni fogja még a jeleket. Akivel érdemes lesz megint mindent elölről elkezdeni. Mert a lehúzó erők ugyanúgy jelen vannak mindenütt, egyetlenegy célzattal: eltéríteni az Útról. Letaszítva egészen a sötét szakadékba, melynek alján szüntelenül fortyog-kavarog a tömegmassza. Akinek a lelkét felfalta az anyag, a lelke befelé kunkorodik egészen, teste megromlik, és a végére rendre odasettenkedik a züllöttségből és kiüresedettségből fakadó teljes megsemmisülés. Ennek a törmeléke hullik alá folyton a meredély szakadék legaljára. Ez a kárhozat.

Eleddig a világban felgyülemlett, összetorlódott emberi gonoszságot és bűnöket, a Teremtő egyetlen gyermeke életével tudta csak megváltani. Ezért emberi léptékkel mérve, mindenki csak önmaga megváltásán fáradozhat. Nincs tehát külső segítség. Segíteni, amúgy, senkinek nem lehet, mert reménytelen minden, ami emberi, s csak a lélek nem reménytelen. Csakis a lélek felől közelítve adható egy fűszálnyi segítség az eltévedt vándornak, mellyel visszatalálhat a SZÍV útjára.

Ha bárki, akárcsak egy szóval is, megpróbálná a személyes utat valakinek megmutatni, végzetes hibát követne el. Avval önmaga útját, feladatát igyekezne másra testálni; ami egyet jelentene a feladat alól kibúvó megfutamodással. Ez az ösvény ugyanis rettenet indákkal benőtt, súlyos csapdákkal kikövezett pokoli út. Hosszadalmas és gyötrelmes folyamat, de az Út végén mindig ott vár a Hazaérkezés. Ez az élet igazi üdvössége.