Ezt a felülmúlhatatlanul veretes kérdést jó barátom szokta volt mondogatni, egykori tanárától kölcsönözve, aki imigyen igyekezett az érthetetlen szakzsargont és bikkfanyelvet némi fogyasztható mázzal bevonni, ha jól emlékszem, még valamikor a kilencvenes évek derekán. S azóta természetesen a mindenféle eufemizmusok, a valami helyett használt szépítő kifejezések óriási karriert futottak be. Mára az élet minden területen használatos érzékenyítés is része lett a hétköznapi kultúrának, szinte már feltétele a békés egymás melletti élésnek, hiszen nincs érzékenyebb anyag az emberi anyagnál - s ha még hozzácsapjuk az elmúlt század tragédiáit, no és korunk globalizált kozmopolitizmusát, akkor még inkább érthető.

Tényleg nem kell mindig mindent néven nevezni. Attól még, hogy valaki szép szavakkal, gazdag szókinccsel feldíszíti mondandóját, nem lesz képmutató, annál inkább lesz demokrata. Hiszen demokratának lenni annyi, mint nem félni. Csak semmi politika – ugyan, dehogy!

A félelmekkel teli, a feszültséget levezetni nem képes ember hajlamos a trágárbeszédre, miközben agya pontszerűvé zsugorodik, nem veszi észre a mindenben ott rejtező „napos oldalt”. Az ilyen az élettől, a felnőttségtől és a felelősségvállalástól való félelmében hullajt ki mosdatlan szavakat a szájából. A félelem kizárja a logikus és nyitott gondolkodást, önmagába zár, akárcsak a sztereotipizálás. Persze nem kell ennek megértéséhez még csak szakavatott szociálpszichológusnak sem lenni, hiszen, amikor rossz közérzetben leledzik valaki, akkor hajlamos lesz ugyanolyan színben látni a világot: önmagára és embertársaira egyfajta méla utálattal gondolni.

Pedig valahogy el kellene érni nyugodtan, félelem nélkül létezni, s többet élni jósággal, valamint szép, lélekmelengető szavakkal. Ez épp olyan, mint amikor kacér hölgyek párducmintás babydollal lágyítják kedveseik szívét - s lám, mennyivel izgalmasabb így a női báj, mint a mezítelen kitárulkozás!

Csak hát kitolódott az ingerküszöb, s kit izgat fel ma már egy hajháló? – copyright by Rapülők. Annál inkább a közösségi oldalak. A feszültség szelepe. Ott aztán lehet mondani mindent, ahogy a csövön kifér. Úgy hajigálóznak a randabeszéddel, mint gyerekek a papsajttal.

Roppant nagy és borzalmas az előítéletek, az elfogultságok tárháza a fejekben, pusztán azért, hogy ne kelljen sokat terhelni a picinyke agyat - tisztelet annak a kevés kivételnek, akik a fehér holló. Ugyanis gondolkodni sokkal nehezebb, mint hajmeresztő badarságokat beszélni, és ez most érvényes a politikai paletta összes oldalára egyaránt. Csak semmi politika – ugyan, dehogy!

Akkor, ezen a ponton álljuk meg egy pillanatra! Hogyan is mondta Jézus egykoron? „Légy hideg vagy forró, csak ne légy langyos, mert kiköplek az én szájamból”. Jézus tehát megvetette a konfliktuskerülőket, a mindig félrenézőket, az önmagukért vagy másokért soha ki állni nem tudó langyosokat.

Ezért bizony olykor a dolgokat ki kell mondani, nevén kell nevezni; merni kell rámutatni a súlyos problémákra, ami akkor hangsúlyos, ha heves és szókimondó. Nem vállalható többé a cinkos némaság, nem lehet már többet félrenézni, nem lehet mellébeszélni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nem lehet elefántcsonttoronyba zárkózni, nem gubózhat a lelek csigaházba, mert az a lélek onnan már csak befelé kunkorodik. Hanem szívvel, erővel és teljes odaadással részt kell venni a jelen köznapjaiban, az élet sűrűjében, hogy hitelesen tudjuk képviselni önmagunkat, azután jóra kell inteni, figyelmeztetni a rászorulót. Hitet, reményt, szeretetet kell sugározni. Ha már szinte mindent elborítottak a rossz tapasztalatok, akkor is fel lehet valahol egy halovány reménysugarat fedezni, bízva a szavak lélekig eljutó erejében, ha tetszik, az irodalom hatalmában!

Mindazonáltal lenyűgöző az a folyamat, amelynek során változnak a szokásaink, s vele együtt változik a világ is; ahogyan képesek vagyunk hatni egymásra, önmagunk és embertársaink lelki, szellemi fejlődését elősegítendő.