A Joker folytatása kapcsán két, egymással homlokegyenest antagonisztikus ellentétben álló vélemény feszül egymásnak. Van egy szofisztikált lelkületű, értelmiségi nyünnyögés, miszerint zseniális, és van a másik, a tömegember röfögése, tudniillik, hogy szar.  A valóság azonban valahol kettő között található, és nem a tömegvéleménnyel való szembemenetel a legnagyobb bátorság, hanem beszélni a lényegről.

Az értelmiség a művészi megoldások finomhangolásait magasztalja, míg a tömegember épp ezért tolja el undorral, mert a musicalbe olvasztott dráma elrettenti, s a hentelés helyett ragacsos melankóliát kap a néző. Ma, a világon mindenütt, az értelmiség a leghevesebb és a leghangosabb, amely indulatot, a woke ideológia mentén csatornáznak át, elsősorban az autoriternek nevezett rendszerek elleni gyűlöletbe. Bár ezek a rendszerek működnek ma a legdemokratikusabban, szemben a nyugattal, melynek talmudista urai, az Agenda 2030 keretén belül, a totális ellenőrzés mellett, az európai állampolgárok teljes jogfosztásán és kisemmizésén dolgoznak, amit a bolsevista világdiktatúra jellemez. S mivel tudják, hogy vesztésre állnak minden fronton, egyetlen lehetőségük maradt: a káosz – ahol mindenki egyszerre áldozat és erőszaktevő. Ezért az elhülyült, tudatilag összekuszált tömegek egyetlen menedéke, s egyben a tehetetlen, magára maradt ember dühlevezető tevékenysége: ülni a fotelben, zabálni, s közben nézni a hentelést. Ez utóbbi igényt, bugyuta filmek garmadája elégíti ki, melyek az egyszeri megnézés után, kellően felejthető élményt nyújtanak. Kézenfekvő volt tehát, hogy Todd Phillips, e kiművelt brooklyni zsidó rendező, a filmművészet forradalmi megoldásait emeli be a Joker folytatásába, mely karakter önmagában véve is szimbolikus, amit csak metaforákkal lehet még szemléletesebben elbeszélni.

Joker figurája, a DC Comics által kiadott képregényekből vált ismertté. Bill Finger, a DC egyik alapítója és társa, Jerry Robinson találták ki közösen, miután Jerry, egy joker kártyalapot mutatott neki, felhívva a figyelmét A nevető ember című filmmusicalben szereplő főhős küllemére. Ezek ötvözetéből született meg Joker külső megjelenése, valamikor az 1930-as évek végén. A nevető ember Victor Hugo egyik legmegrázóbb regénye, melyben az elnyomottakra, az egymásnak feszülő társadalmi ellentétpárokra, és a morbid empátiahiányra hívja fel a figyelmet, hiszen ő maga is szabadkőműves volt, a Prieuré de Sion nagymestere, annak is a szelíd változatát képviselve, akiknek kiemelt feleadatuk volt a társadalmi anomáliáknak görbe tükröt állítani.

A zenés, éneklős, színpadon előadott pajkos mulatozást a diaszpóra zsidóság hozta Európába, s a mai, modern változata, a musical, a Broadwayen született meg, olyan kazár eredetű, Amerikába bevándorolt tehetségek révén, mint George Gershwin, Leonard Bernstein vagy Stephen Sondheim. A műfaj fejlődésével, populárissá válásával, nem csak a túlfűtött pajzán tartalom jelent meg az előadásokban, hanem a homoerotika és a biszexualitás perverz elegye is, ahogyan maga Sondheim mindig is nyíltan vállalta másságát.

A műfaj európai előképe az operett volt, mely elnevezés Mozarttól származik. Jellemzői a könnyűzenei betétekkel fűszerezett szerelmi történet, humoros elbeszélésben. Ebből fejlődött ki a szórakoztató színház, a kabaré, mely 19. század végén született meg Párizsban (Chat Noir), és innen terjedt el Európa számos nagyvárosaiban is. Az 1966-ban bemutatott, Cabaret című musical alapja az a Christopher Isherwood által írt, Isten veled, Berlin! (Goodbye to Berlin) regény, mely a szereplő bigott homoszexualitásan keresztül szemlélteti a náci párt felemelkedését a weimari köztársaságban. Az 1972-ben bemutatott, ugyanerre a címre hallgató film, Liza Minelli főszereplésével, nem csak a zsidó szármázasát titkoló hozományvadász életébe enged betekintést, hanem a szexuális élet édeshármasába is, mely a Ménage à trois néven vált híressé.

Ma már tudható, hogy Mozart is szabadkőműves volt, és a szigorú fogadalmak ellenére, a Varázsfuvola című darabjában olyan titkos, a szervezet valódi működéséről szóló információkat közölt, amelyek következményeként, az illuminátusok megmérgezték és halálát követően, jeltelen tömegsírba hantolták, csakhogy soha ne derülhessen fény a gyilkosságra. A temetésén senki nem volt jelen, holott a szabadkőművesek testvéri fogadalma erre kötelezte társait, mely szintén bizonyítja, hogy konspiráció áldozata lett, és nem ellenlábasa, Antonio Salieri keze volt a háttérben.

Az illuminátus rend modern változatát a művelt Moses Mendelssohn és a dúsgazdag bankár, Mayer Amschel Rothschild hívta újra életre Frankfurtban az Auróra páholy egyik gyűlésén, 1776 május 1-én.  Megbízva Adam Weishauptot, az alig 23 éves, ingolstadti egyetem jezsuita tanárát, feladatuk pedig a szabadkőművesség ellenőrzése mellett, a világhatalmi törekvések elérése, a pénzrendszer magánkézbe vételén keresztül. Az illuminátusok korai változatát a katolizált, szefárdi zsidók szervezték meg, Loyolai Szent Ignác vezetésével. A jezsuiták alapították az Alumbrados, vagyis a megvilágosodottak egyik rendjét.  A nevük a megvilágosodásra utal, a fény istenére, Lux Luciferre, aki sátánként, ördögként vált ismertté. Nem véletlen, hogy a zsidó-keresztény kultúrának csúfolt, valójában már tisztán judaizált civilizációnk, szinte minden egyes kulturális területét, keresztül-kasul áthatja, a kabbalából áthagyományozódott, sátánkultusz.

Akkor most jöjjön a film. Az első része a többszörösen abuzált, és ebből kifolyólag, traumatizált lélek születéséről szól - Arthur Fleckről, aki az élet minden területén áldozat. A második rész az átváltozás színtereit mutatja be, azon belül is a lelkiismeret felébredésével, a legfájdalmasabb vívódásokat, amelynek eredményeként a lemondást, a halált látja az egyetlen kiútnak, de végül meg fog születni az igazi Joker, vagyis az Antikrisztus, akit Lee hordoz a méhében. Joker mint szimbólum, többdimenziós, ezért nem csak a roncsolt lélek állomásait mutatja be, hanem görbe tükröt állít az emancipált nő posztmodern változatának is: ha nem válsz Jokerré (bálvánnyá), vagyis nem válsz a nő igényeinek megvalósítójává, akkor faképnél hagy, tehát elkerül a nőhöz való jutás méltósága. Ez a dramaturgiai baki rontotta el a filmet, mert nem lehetett, nem merték direktben tálalni azt a világot, amibe a civilizációnk menthetetlenül csúszik bele. Ezért kellett művészi megoldásokkal operálni, amit vagy ért valaki, vagy nem, de leginkább biztosan félre lesz magyarázva. Az élet ennél ugyanis sokkalta egyszerűbb.

Egy adott életen belül kétféle hermetikus átváltozás lehetséges a transzmutáció által. Az egyiket az alkímia írja le. Ez egy magasabb rendű, isteni művelet, lényege pedig az aranykészítés. Nem kémiai eljárással, hanem a lélek arannyá nemesítésével, azáltal, hogy az egyén önmaga fölé, önmaga egoitása fölé nő. Mindenki annyi aranyat képes a halálvonalon átvinni, amennyit önmagából csinált. Minden más elég.

A másik átváltozás a sátán, a gonosz munkája. Művelete a solve et coagula. Szétroncsol és összerak. A romlatlan emberi minőségből, egy alantasabb, tébolyult nívót rak össze. Mivel minden gyilkos, pszichopata, magas spektrumú nárcisztikus, korábban áldozat volt, így e kettő alacsony létállapot egymástól nem elválasztható. Az ideológiai megszállottság és a törzsi gondolkodás is ide tartozik. Ezek egymást vonzzák, kölcsönösen feltételezik. Az egyik a megrekedt lárvaállapot, a másik pedig a kikelt rovar. Ha az áldozattá roncsoltak és a gonosztevők tömegbe verődnek össze, akkor eljön a káosz és az anarchia világa. Ez az Antikrisztus megszületésének és felemelkedésének átmentei időszaka.

Erről kell szóljon a Joker következő epizódja. S ott viszont mindenki megkapja a magáét, amiben egyeltalán nem lesz köszönet…

A második világháború után, Eisenhower elnök figyelmeztetett az egyre nagyobb befolyással bíró katonai ipari komplexum veszélyeire, s attól tartott, hogy ez a fegyvereket gyártó magánipar egyszer csak túlságosan erős lesz a kormányokban. Ezek a magánhadiipari erők és az általuk pénzelt, a kormányzatokba beépített „héják” fejlesztették ki a kérlelhetetlen visszaszorítás ideológiáját a világ kommunista pólusa ellen.

Nagyívű, több tízévre előre megírt tervek alapján igazgatják a társadalmak életét, innen az elnevezésük: társadalommérnökök. Ilyen terv volt a 2000-ben publikált Project for the New American Century, amiben egy „új Pearl Harbour-ról” értekeztek. Ebben tervezték meg azt az utat, ami elvezetett a 2001. szeptember 11-i eseményekhez, s a végső simításokat olyan háborús uszítókra bízták, mint Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz és Richard Perle, csakhogy a legpszichopatább gazembereket említsem. Lényegében egy önmerényletet hajtottak végre, persze a Moszad bevonásával, aminek örvén elindították a „war on terror” nevű hadműveletüket és az egész Közel-Keletet szétverték Izrael biztonsági igényei és a közép-ázsiai olaj feletti ellenőrzés érdekében. Ugyanis nem szabad elfelejteni azt a tényt, miszerint Izrael, az államok feletti magánhatalomnak a keleti szárnya.  Az európai szárnyat az egykori Kazár Birodalom területén most hozzák létre éppen, természetesen az ukrán és a lengyel revizionista cionisták bevonásával, akik e két keleti szláv nép vezető gazdasági és politikai elitjét teszik ki manapság. S egyúttal Európa gazdasági súlypontját szép lassan áthelyezik a német-francia tengelyről a lengyel-ukrán föderációs tengelyre. Nem véletlen, hogy Zelenszkij első intézkedései közt szerepelt az, miután amerikai helytartói a posztjára helyezték, hogy az ukrán föld külföldi kézre adását tiltó törvényeket feloldja.   

Ma már tudható, sok történész foglalkozott vele, hogy Pearl Harbour-hoz tudatosan csalták a japán flottát és minden lehetséges hírszerzési forrást blokkoltak, csakhogy az ott állomásozókat felkészületlenül érje a támadás, és hogy minél nagyobb legyen a pusztítás. Az amerikai társadalom mindig is békepárti volt és hallani sem akart arról, hogy belépjenek a II. Világháborúba, s ennek érdekében Franklin D. Roosevelt vért izzadva hajtogatta a béke melletti kiállását, aminek következtében másodszorra is megválasztották elnöknek. Azonban a military-industrial complex nyomására kellett egy ürügy, amivel a közvéleményt a háborúba való belépés mellé tudják állítani, s ez nem volt más mint Pearl Harbour. Roosevelt feleségének a naplójából lehet tudni, hogy az események után, maga Roosevelt napokig nem tudott aludni és erős nyugtatókon élt, amíg a közvélemény teljesen át nem fordult a békepártiságból a háborúba való belépés mellé.

Eszközeiben soha nem volt finnyás a háttérből irányító pénzkartell, ezért a különféle háborúk mesterséges kiprovokálásától a célzott likvidálásokon át egészen a kormányok színes forradalmak általi megdöntéséig, igen változatos a palettájuk. Sőt, a legszélsőségesebb és legradikálisabb szervezetek felfegyverzésétől sem riadtak vissza, amely szervezetek élére mindig megtalálták azokat a - Zelenszkijhez fogható - sötét alakokat, akik eljátszották a diktátorbábok szerepét, csakhogy az általuk eltervezett célokat elérjék, vagyis, hogy ellopják az országok erőforrásait, és hazug, soha meg nem valósuló szabadságeszmék, vagy soviniszta lózungok nevében egymásnak ugrasszák a társadalmak tagjait. Ezeknek a sátáni szabadkőfaragóknak volt az egyik legfontosabb téglája Henry Kissinger.

Nem lehetett elképzelni olyan gaztettet, amit - és annak az ellenkezőjét - ne cselekedett volna meg, ha a magánhatalom érdekei úgy kívánták. S most a végén, karnyújtásnyira a végső elmúlás előtt, elhangzanak egy összeaszott, gnóm öregember lelkifurdalástól mardosott szavai. Az esze még nem ment el teljesen, s ezért tudja, hogy nagyon nagy a baj: Európa épp most csúszik bele fennállásának legsötétebb válságába, ezért próbálja még menteni a menthetőt. Davosban arról beszélt, hogy Ukrajnának területi engedményeket kell tennie a háború mihamarabbi befejezése érdekében… Az ukronácik válaszul fel is tették rögtön a halállistájukra. Most meg rugalmas külpolitikát szorgalmaz, elsősorban Kínával szemben…

Aki egy kicsit is tovább lát az orra hegyénél, tudja jól, miért beszél ilyeneket, de ma már olyan szellemi és erkölcsi restség telepedett Európára, hála a nyugati pöcegödör sajtónak, hogy már senki sem hallja meg őket. Csak dermedten lógnak a levegőben egy összeaszott, gnóm öregember lelkifurdalástól mardosott szavai…

A szervezett magánhatalom által irányított hitelpénzrendszer akkora válságba került mára, olyan mértékű lett a rendszer eladósodottsága, hogy egy nagy háború kirobbantásával lehet csak az amerikai pénzrendszer totális összeomlását elkerülni. Ezt a háborút már ki is robbantották a kelet és a nyugat ütközőzónájában, vagyis Ukrajnában.

A háború több szinten zajlik. Németország végső megalázása, eltiprása most történik. Másodsorban Európa gazdaságának leállítása és eladósítása zajlik, amihez le kellett kapcsolni a kifogyhatatlan orosz nyersanyagpiacról, s amely piac legalább száz éves gazdasági stabilitást és békés egymás mellett élést biztosíthatna Európa népei számára. Ezzel párhuzamosan folyik a nemzeti szuverenitások lebontása, a térség centralizálása, valamint berugdosása a NATO csizmája alá, hogyha eljön a nagy ütközet, akkor feláldozhatóvá váljanak a vazallusok. Harmadsorban pedig az orosz birodalom feldarabolása és nyersanyaglelőhelyeinek megszerzése áll. Ahogyan Oded Yinon 1972-es terveit alapul véve szétverték az egész Közel-Keletet Izrael biztonságát és regionális szerepét megerősítendő, jóformán hamis jelentésekkel és ordas hazugságokkal operálva, éppen így, ilyen alávaló módszerekkel akarják már jó ideje Oroszország hatalmas területeit legalább három részre darabolni.

A CIA által működtetett és mindenhová elérő, lefizetett sajtó-elemző-tanácsadó műhelyeken és értelmiségi körökön keresztül gondoskodnak a közvélemény kritikai gondolkodásának teljes kilúgozásán. Ennek eredményeként a legtöbb európai vezető habzószájú háborús uszítást folytat. A történelem sajnos ismétli önmagát: a szarajevói merénylet után csak Tisza István volt az egyetlen békepárti, míg a trónörökös és őt a befolyása alatt tartó szabadkőműves hálózatok, a háború mellett törtek lándzsát. Ahogyan akkor, úgy ma is ugyanez a globalista HÁLÓZAT dolgozik a helyzet eszkalálódásán, és megint Európa tönkretétele van soron.

Legyen szó éppen Fialáról, az ideiglenes cseh elnökről, vagy a német Scholz-ról és Baerbock-ról, Leyen asszonyról, a finn Sanna Marin-ról, de akár a lengyel Sikorszki-t is lehetne említeni, mindegyikükben az a közös, hogy a szervezett magánhatalom kilóra megvett ügynökei, akiknek uszításait és bornírt kijelentéseit habosítja a nyugati sajtó. Mindegyikük alapvető feladata a háttérben zajló, alattomos és lopakodó bolsevizmus egyengetése.

Van ez a narratíva, amely szerint, ha Trump nyert volna, akkor most nem lenne ez a gyalázatos háború, vagy a hatalomra kerülésével azonnal megtörténne a tűzszünet és a békekötés. Sokan mondjak ezt, még szélsőbalon is, mert hiába az elmebeteg ukrán politika melletti kiállás, azért a békevágy minden emberben felülírja az önhitt buborékmentalitást. El kell keserítsek mindenkit, ugyanis Trump alatt is véghez vitték volna, és véghez is viszik a terveiket, függetlenül attól, mit hoz a jövő évi választás. Meg vannak az eszközeik arra vonatkozóan, ha valaki szembe merne menni ördögi terveikkel. Elég csak Abraham Lincoln és a Kennedy-fivérek tragikus sorsára gondolni.

Amerikát nem pártok és elnökeik irányítják, azok csak utasítások alapján eljáró hivatalnokok, hanem egy rejtőzködő és végtelenül bigott, talmudista szekta, akik Amerika és a nyugati civilizáció pénzrendszerét teljes egészében magánkézbe vették, miközben az európai kultúrát és identitást lerángatták a dekadencia mocskába.

Trump ellen álnyomozások zajlanak, s kreált ügyekkel igyekeznek tönkretenni. Tehát, itt és most, koncepciós eljárásoknak lehetünk szemtanúi, ahol előbb van kész az ítélet, minthogy lefolytatnának egy valódi eljárást. Az amerikai korrupt bíróságok márpedig úgy döntöttek, hogy szivárogtatnak mindenfélét - elsősorban a bulvárnak álcázott médián keresztül. Eljárás ide nem kell, hiszen a fő cél, az államok feletti pénzkartellnek nem behódoló, nagypolitikai szereplőket lejáratni, belőlük közmegvetésnek örvendő mumusokat kreálni. Ahhoz meg elég médiamanipulációkkal etetni a jónépet, és készen is van már az ítélet. Pelikán elvtárs biztosan örülne ennek az egésznek, de tegyük félre a viccet.

A Five Eyes Alliance, az angolszász országokat tömörítő titkosszolgálati szövetség lehallgatja az egész világot tokkal-vonóval - lényegében minden e-mailhez és mobiltelefonhoz hozzáférnek. Elsősorban gazdasági, másodsorban katonai kémkedést hajtanak végre, a megszerzett információkat pedig politikai nyomásgyakorlásra használják fel. Így hallgatják le a pekingi vezetést már évtizedek óta, de 2015-ben Merkel mobilját is árgus szemekkel figyelték, majd a német szolgálatokkal karöltve, lehallgatták Francois Hollande-ot, mert kíváncsiak voltak a kedvesével, Julie Gayet-vel folytatott románcára. Ezek után nincs min csodálkozni, hogy Macron elnök szexuális élete után is kémkedtek az amerikaiak, s a jelentések végül Trump asztalán landoltak.

Aktuális elnöküket, Joe Biden-t úgy rángatják, ahogy csak akarják. Ennyire semmirekellő, a tekintélyét totálisan sutba vágó elnöke nem volt még Amerikának. A valódi irányítást a szervezett magánhatalom strukturális szervezetei végzik, a kirakatba pedig előre toltak egy demens vén bolondot. A magánhatalom láthatatlan tagjai pedig a kapzsiság és a hazugság kultuszát szabadították rá a nyugati civilizációra, és pusztítóan bigott felfogásukon keresztül, igényt tartanak az egész világ vagyonára és a még fellelhető nyersanyagaira. Senki másé nem lehet, csak az övék, és ezt a világ elpusztítása árán is véghez fogják vinni. Csakhogy, amíg a FED a pénznyomtatással bíbelődött, addig szépen lassan kiépült a nagyon is jól prosperáló, kínai típusú termelő kapitalizmus.

A kínai befektetések mögött teljes egészében színtiszta, termelésből származó profit jelenik meg, ahol win-win alapon, mindkét fél számára előnyös szerződéseket kötnek. A világon mindenfelé megjelenő befektetéseik ilyen alapokon működnek és elképesztő módon prosperálnak. Tehát a fő rivális Kína. Európa már most a földön van, nagyhatalmait elviselhetetlen ügynökök (Scholz) és szélhámos pojácák (Macron) vezetik, akik szintén a Deep State emberei. De előbb ki kell véreztetni az oroszokat egy Vietnamhoz hasonló, legalább tíz évig elhúzódó öldökléssel. Ezután megkezdődhet az birodalom feldarabolása és az ukrán rendszerhez hasonló, velejéig korrupt oligarcha-kaszt felállítása, akiken keresztül ki lehet rabolni a gazdaságot. Ennek a főpróbája zajlott a Jelcini években, aminek következtében Oroszország lényegében 1998-ra teljesen csődbe ment, és nemcsak a közszféra dolgozói, hanem a katonai vezetők sem kaptak már fizetést. Hiszen az amerikai magánhatalommal lepaktált cionista oligarchák gondoskodtak az ország kifosztásáról. Csak az államcsőd évében százötvenmilliárd dollárnyi pénzmennyiséget szivattyúztak ki az orosz rendszerből. Ennek a rombolásnak vetett végett Putyin, mely rendbetételnek az egyik kirívó esete a Hodorkovszkij-per volt. Erre a perre azért került sor, mert nevezett oligarcha nem tudott a rablott vagyonnal elszámolni, majd végül megnevezte azt a Rotschild unokát, akinek már a nevén volt addigra minden… Mindez igen jól példázza, hogyan is működik ma a nyugat „demokratikus”, „korrupcióellenes” és „jogállami” rendszere.

Biden, néhány hónappal ezelőtt olyan kijelentésre vetemedett, miszerint „az atomháborút nem lehet megnyerni, és sosem szabad megvívni”, csakhogy pont ők voltak azok, akik Foreign Affairs hasábjain évekkel ezelőtt számtalan tanulmányt és értekezést vitattak meg ebben a témában. Ennek az lett a végeredménye, hogy bizony túl lehet élni egy atomtámadást a megfelelő atombunkerek meglétével, mellyel a pénzkartell elitje rendelkezik is, azonban az infrastruktúra és vele együtt a civilek nagy része elpusztul. Ez a negyedévente megjelenő periodika a Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relations) kiadványa, amely szervezet már hosszú évtizedek óta a valódi kormányzást végzi Amerikában, s ahol több száz fős agytrösztök munkálkodnak a hegemón elit tervein.

Ne essünk tévedésbe, ma az ukránoknak már amerikai kormánya van, amiben előre toltak egy nem ukrán színészt, aki közvetve az államok feletti szervezett magánhatalomtól, közvetlenül pedig annak a strukturális szervezeteitől (Bilderberg-csoport, CIA, Pentagon, Council on Foreign Relations) kapja az utasításokat, melynek értelmében a konfliktust és a háborús pszichózist folyamatosan fenn kell tartani.

Nagyon kevesen tudják, köszönhetően a hazai mainstream médiumok megtévesztő, hazug tevékenységének, melyek a nyugaton kreált híreket veszik át kritika nélkül, de Zelenszkij tavaly február végén béketárgyalást kért Putyintól, miután nyilvánvalóvá vált az orosz erők előre nyomulása Kijevig. Arról is tudomást szerzett, hogy titkos bunkerének pontos koordinátáival már rendelkezik az orosz titkosszolgálat, amivel bármikor ki tudják iktatni. A nyugati közvetítő Naftali Bennett, az azóta leköszönt izraeli miniszterelnök, a keleti pedig Kína kijevi konzulátusa volt. A kínaiak Putyint értesítették, Bennett pedig a német kancellárt, Scholz-ot, akiről már mindenki tudja: a Pentagonhoz és a CIA-hez van bekötve, ahonnan az utasításokat kapja. Ezután már március 3-án arról szóltak a hírek, hogy Scholz rendkívüli titoktartás mellett, négyszemközt tárgyalt Joe Biden elnökkel. Hogy miről is egyeztettek, az éppen abból a mintegy ötórás Bennett interjúból derült ki, amit még idén februárban tett közzé az Israel 12-es csatorna az egyik podcast-interjújában. A tárgyalásokra az ukrán-fehérorosz határon, Pripjaty folyó térségében került sor, ahová az ukrán delegáció lényegében előfeltételek nélkül érkezett. A béketárgyalások igen gyorsan és eredményesen haladtak, már egy 15 pontos megállapodást is sikerült tető alá hozni. A megállapodás legfontosabb eleme Ukrajna semlegessége volt, a Krím és a szakadár donbaszi területek státuszának megvitatását későbbre tervezték. A 15 pontos egyezség része volt, hogy az ukránok lemondanak a NATO-csatlakozási ambíciójukról, és ígéretet tesznek arra, hogy nem engedik a területükön külföldi katonai bázisok létesítését. Még egyszer hangsúlyozni kell: a legfontosabb közvetítő szerepét Naftali Bennett, Izrael akkori miniszterelnöke játszotta, aki március 5-én Moszkvába látogatott. Moszkvából Berlinbe utazott, ahol a német kancellárral is találkozott, majd tájékoztatták Franciaországot és Nagy-Britanniát. Csakhogy addigra már készen volt a verdikt: szó sem lehet békekötésről! Békekötésre akkor kerülhet sor, ha az államok feletti hatalom jónak látja! S ez pont az ötórás Bennett interjúból derült ki, aki beismerte, hogy Moszkva és Kijev közötti béketárgyalásokat lényegében a nyugati országok szakították meg! S ma már több százezerre nőtt a fronton elesettek száma mindkét oldalon, s ki tudja, mennyi ártatlan ukrán vagy orosz élet megy még veszendőbe értelmetlenül. Azonban, mióta zajlik a háború, az ukránok háta mögött, a korrupt, pénzéhes oligarcháik már ki is árusították országukat a szervezett magánhatalom korporációinak, a helyreállításért cserében.

Zelenszkij pár éve bejárta Európát és hitet tett a NATO bővítése mellett, még az alkotmányukba is belefoglalták, valamint bejelentette, hogy Ukrajna ismét atomfegyvergyártó nagyhatalommá fog válni. Talán senkinek nem kell magyarázni, mit is jelent, ha a meglévő 750 NATO katonai támaszpont mellé, létrehoznak több tucatot ukrán területen is? Néhány rakétasilóval, amihez az ukránok adjak az atomtöltetet? Mindez olyannyira sérti Oroszország biztonsági igényeit, aminek egyenes következménye lett a tavaly február 22-én megindított speciális katonai beavatkozás, ami mára jóformán háborúvá szélesedett. Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy Ukrajna már de facto NATO-tag, még ha de jure nem is ratifikálták. A 2014-es véres puccs után az százötvenezres náci hadseregüket is a NATO-n belül működő magánkatonai szervezetek magasrangú brit, francia és amerikai tisztjei képezték ki és fegyverezték fel őket állig, annak érdekében, hogy megindíthassák a Krím visszafoglalását és minden lehetséges módon provokálják az oroszokat, elsősorban a kisebbségek vegzatúrájával!  

Ukrajnának valójában nem volt sem múltja, sem pedig lehetősége arra, hogy egy szerves társadalommá fejlődjön, éppen ezért tudtak a Stephan Bandera nyomdokain járó, kemény neonáci és antiszemita milíciák megerősödni. Donbaszban húszezer oroszt gyilkoltak meg ukrán náci pribékek. Donyeck és Lugansz megyékben elevenen elégetett oroszok százai tanúskodnak embertelen tetteikről, amelyekről a nyugati sajtó hallgatott. Az egész Ukrajna egy paradox rendszer. Hiszen az ukránok politikai vezetése és oligarcha-kasztja revizionista cionistákból áll, szinte mindegyikük kettős állampolgár, mégis ezekre a kőkemény, gyilkos neonáci mozgalmakra támaszkodtak, akik konkrétan népirtást hajtottak végre az orosz kisebbség ellen. Azonban azért tudnak együttműködni, mert pontosan ezek a szerencsétlen nácik szolgálják az amerikai pénzkartell érdekeit. Azonkívül az ukránoknak grandiózus világmegváltó álmaik vannak, miszerint Európa legerősebb és leghatalmasabb államává fognak válni, vagy, ahogy Zelenszkij hangoztatta valamelyik ENSZ-tanácskozáson: a Nagy Izrael létrehozásán munkálkodnak.

Ez az ukrán vezetés pont azért lett a vezetői székbe rakva, hogy védelmezze a háttérből irányító, talmudista oligarcha-kasztját, tehát nem Európát védik. Európa, az európai ethosz és kultúra, pláne a mindenféle kisebbségi jogok, számukra teljesen érdektelenek, azokra magasról tesznek – ahogyan mindig is tettek. Európa ma egy tehetetlen, nyúlós hazugságok hálójában vergődő gyarmat, amit az államok feletti pénzkartell irányít - természetesen a brüsszeli ügynökein és egyéb agytröszt szervezetein keresztül. Ez a pénzkartell paktált le az ukrán oligarchákkal, s akiknek ma már számolatlanul küldik az amerikai és európai polgárok adómilliárdjait, valamint óriási mennyiségben kapnak már tömegpusztító fegyvereket is.

De felmerül a kérdés, mégis mire jó ez az egész? Miért kell most Európát a történelem egyik legmélyebb válságába belelökni? És legfőképpen miért kellett az oroszokat beleprovokálni ebbe a hosszú, akár tíz évig is elhúzódó, értelmetlen háborúba - ahol testvéri szláv népek ölik egymást?

Azért, mert a Wall Streetről irányított kamatszedő, fedezet nélküli dollárt előállító hitelpénzrendszer válságba került. A rendszer önmagában is bukásra van ítélve, mert a hitelből hitelre vett pénzekből mindig lesz olyan, aki sokkal többet fog elkölteni, mint amennyit a teljesítőképessége megenged, ezért a rendszer előbb-utóbb beszakad (lásd 2008 vagy a görög válság), de nem ez a fő ok. Még akkor sem, ha Amerika teljes államadóssága már most meghaladta az éves GDP-jük 150%-át! A fő ok pedig a hitelpénzrendszer mellett megjelenő, kínai termelő kapitalizmus, amely már évekkel ezelőtt lekörözte Amerikát. És azért is, mert az amerikai társadalom rommá van adósítva, és már nincs hol és nincs miért felébredni, mert a valóság kegyetlenül arculcsap. Ez az élősködő pénzrendszer nem csak az amerikai álmot ásta alá, hanem a dollárkereskedelmi rendszeren lévő teljes nyugati civilizáció eladósodását is okozta, természetesen a szervezett magánhatalom irányába.

Persze emelnek megint kicsit az adósságplafonon, és minden mehet tovább azon az úton, amelynek a végén belesétáltatják a civilizációt egy iszonytató válságba. Ez a parazita hitelpénzrendszer biztosítja a szuperelit hegemóniájának fenntartását. Ezért kell rögzíteni a tényt: az orosz-ukrán testvérháborút ez az amerikai elit tervezte meg és provokáltatta ki, melynek célja a permanens háború, amiben Európa a káoszba csúszik, miközben a hitelezők egyre csak gazdagodnak.

A nyugat alkonyán, a gondolkodó ember egyik félelme az, hogy a most zajló konfliktus kiszélesedik és egy nagy háborúba csap át. Márpedig a magánhatalom egyik kiemelt hírszerzője, bizonyos George Friedman 2030-ra európai gazdasági válságot, 2050-re pedig egy nagy háborút vizionál a The next 100 years című munkájában. A legnagyobb tragédia az, hogy a jelenlegi hegemón elit és annak a bukásra ítélt rendszere csak egy nagy háborúval váltható le. A háború már elkezdődött, s minél tovább tart, az Amerikából irányított pénzrendszer összeomlása annál inkább elhalasztódik. Azonban fennáll az a nagyon is valószínű eshetőség, amikor is a hosszú évekig tartó háborúskodás és gazdasági ellehetetlenítés sem képes megtörni az oroszokat, akkor bizony Amerika kénytelen lesz immáron hivatalosan is belépni a háborúba. Mert a háború olyan, mint a bibliai özönvíz, mely mindent eláraszt, s pont az eladósodottság nem lesz érdekes. Közben jól tesszük, ha ebben a közegben bibliai nyelvet használunk, mert a feltörhetetlen bigottériájukat és a történelmi összefüggéseket csak a talmudon keresztül érthetjük meg. Az első világháború idején a padlón lévő briteket egy cionista küldöttség győzte meg az amerikai fél hadba lepéséről, hogyha megkapják Palesztinát cserében. A második világháborúba való belépest már az Amerikát bekebelező, pénzhatalmi világelit pearl harbour-i szabotázsakciója eredményezte. A harmadikat pedig pont az ukrán dráma okozhatja. Egy bánatos reggelen előáll majd az épp soron következő amerikai elnökbáb és pátoszos hangon belesüvölti az éterbe: „nem tűrhetjük tovább Ukrajna elleni agressziót…”, és a pokol elszabadul.

Már olyan tervek is kiszivárogtak a Pentagonból, hogy végső esetben az ukránokkal „piszkos atomot” robbantanak, vagy akár a zaporizzsjai atomerőművet végzetes találat éri - hiszen már jó ideje az ukránok lövik -, amit persze ráfognak az oroszokra, és Amerika egy megelőző válaszcsapást mér Moszkvára. Az oroszokban még így is marad annyi nukleáris potenciál, amivel válaszolni tudnak Washingtonnak. Erre az esetre a Németország területén lévő bücheli NATO támaszpontra már atomelfogó fegyverzetet telepítettek. Csak a szállítóeszközök olyan méretűek és speciálisak voltak, hogy külön teherszállító repülőgéppel kellett őket hozatni. Vagyis egy esetleges orosz válaszlépés esetén itt, Európa közepén szedik le az atomtöltettel felszerelt rakétákat, tehát Európa megsemmisülése garantált. Mindez csak úgy kerülhető el, ha Oroszország meghátrál, feladja a Krímet és a szakadár területeket. Az oroszok ebben a helyzetben visszavonhatatlanul meg lesznek alázva. Ha győznek az ukránok, akkor bolsevista világdiktatúra és az Antikrisztus átmeneti időszaka köszönt ránk. A nyugat. ugyan válságokkal tarkítva, de még túlél, és a kelet egy, a mostaninál is jóval nagyobb, világméretű háborút készít elő, éppen úgy, ahogy a versailles-i békeszerződés megágyazott a hitlerizmusnak.

A nagy konfliktus, így vagy úgy. de elkerülhetetlen.    

Az egypólusú világ amerikai elitje pont úgy viselkedik alattvalóival, elsősorban Európával, mint általában a grandiózus nárcisztikus szociopata az áldozatával, melynek értelmében áldozatát elszigeteli, a lelketlen manipulációival, traumakötéseivel a teljes kontroll alatt és állandó rettegésben tartja, s a szemeit nem engedi kinyitni.

Hiszen Európát éppen leválasztották az olcsó és kifogyhatatlan orosz nyersanyagforrásokról, az elmebeteg szankciókkal és az amerikai latorállamnak, vagyis az Ukrán vezetésnek nyújtott felesleges eurómilliárdos hitelekkel egyre közelebb lökik a közösség tagjait a gazdasági válság felé.

Aztán jöhet megint a korlátlanul előállított hitelpénz és az ördögi kör bezárul. Vagy pedig tényleg mindnyájan egy atomháború martalékává válunk?

Mert, ha a hegemón elitnek mégis osztoznia kellene a világ irányításan egy vagy több pólussal, ami a pénzrendszerük bukását okozza, akkor úgy gondolják, hogy ez a világ akár el is pusztítható. De az oroszokról is tudni kell, ha nincs nekik megengedve, hogy oroszok legyenek úgy és ahogyan ők szeretnék, akkor szintén alágyújtanak a glóbusznak.

Ezt kellene végre megérteni és felfogni, valamint megakadályozni bárhogyan!

Oppenheimer film része az amerikai típusú softpower-nek nevezett pszichológia hadviselésnek, s azért vált aktuálissá, mert az általuk kiprovokált orosz-ukrán testvérháború, akár atomagresszióvá is fajulhat abban az esetben, ha az utolsó ukrán is elfogyna. S ők márpedig szóltak előre, hogy baj lehet. Mert, hát, a Putyin, tudja már mindenki, mióta sikerült mumust faragni abból az emberből, aki a jelcini rombolás után visszahozta Oroszországot a káoszból.

Volt már ilyen nem is oly rég. Csak akkor a klímaharc volt terítéken. Az Oppenheimer-tematika is valamelyik Bilderberg-csoport zárt ajtók mögött tartott éves gyűlésén született meg, ahogyan a klímaváltozás elleni küzdelem is. Ugyanis ezeknek a sátáni gazembereknek a lételeme a hazudozás, a megtévesztés és a konspiráció. Lényegében a hazugság kultuszába fojtották bele a teljes nyugati civilizációt, amelyhez a legfőbb alapot az általuk működtetett és finanszírozott globális tömegtájékoztatás adja.   

Annak ellenére, hogy van klímaváltozás, ahogyan mindig is volt, mégis a leggátlástalanabb pusztítást a pénzhatalmi világelit mohó, parazita természete viszi végbe az emberiség és az egész élővilág létfeltételeiben.  Ennek eltereléséhez kellett a környezetvédelmi világkonferenciák irányító gondolkodója, aki a gazdasági és pénzügyi hatalmat szervesen összekapcsolta a környezetvédelem fontos lépéseivel. Maurice Strong névéhez fűződik ugyanis az az elmélet, amely az éghajlat-változásból is megfelelő mennyiségű profitot volt képes kisajtolni, s amelyben egy rakás hálózati- és kapcsolati tőke állt a rendelkezésére. Márpedig ezt a machiavellista olajmágnást a kapcsolatépítés Michelangelójának szokták volt nevezni bizonyos körökben. De önmagában nem is a károsanyag-kibocsátás és az üvegházhatású gázok megfelelő csökkentése, és az ezzel párhuzamosan fejlesztett, új technológiák bevezetése jelentett busás hasznot a világelit számára, hanem az, amikor Németország húsz atomerőművéből tizenhetet leállítottak (ma már a megmaradt három sem működik) és arra kényszerítették a német kormányt és a gazdaság vezetőit, hogy az így keletkező energiahiányt, bármilyen más, import vagy akár fosszilis forrásból oldják meg, mely nemcsak drágább, de még környezetszennyezőbb is! Majd az OPEC-en keresztül a háromszorosára emeltették a brent olaj világpiaci árát, mely 1971-óta a dollár nevű hitelpénz valós fedezetét nyújtja. A bokorból előugrasztották Greta Thunberget, aki mára egy groteszk mémmé zsugorodott, a HBO-bal pedig legyártatták a csernobili atomkatasztrófáról szóló, kimondottan atomenergia ellenes propagandafilmet.

Hát, nem tökéletes mesterterv Európa gazdasági motorját adó német gazdaság leállításához? Illetve eladósításához? Ugyanis az alternatív energiamixet meg kell vásárolni, elő kell állítani valahogyan, amire a kereslet növekedésével egyre nagyobb igény várható.

Ezek után vizsgáljuk meg, mi a helyzet a nukleáris fenyegetettséggel.

Kétségtelen tény, hogy elsőként az USA vált nukleáris hatalommá, és az is, hogy egyetlen országként, a második világháború végén be is vetette a fegyvert, úgy, hogy már gyakorlatilag a Japán fél legyőzött állapotban volt. Ennek következtében Hirosimában és Nagaszakiban több százezer civil lakos halt meg, lényegében teljesen értelmetlenül. A hivatalos magyarázat és egyéb, gyalázatos amerikai propagandafilmek szerint valóban sok áldozattal járt volna a főbb japán szigetek ellenállásának a teljes felmorzsolása, de mégis a legnagyobb igazságot Teller Ede mondta ki, aki szerint a bombák valójában a sztálinista Szovjetuniónak szóltak. Teller azt is mondta, hogy elég lett volna a bombákat a tengerbe szórni, a hatalmas robbanóerő így is egyértelművé tette volna az üzenetet, nem mellesleg, amivel japán civilek százezreinek életét kímélhették volna meg. Mivel nem így történt, ennek az lett a következménye, hogy a sztálini vezetés még jobban felgyorsította atomfegyvereinek előállítását, így már 1949-ben volt atombombájuk és 1953-ban már felrobbantották az első szovjet hidrogénbombát is.

Tehát a szellemet Amerika engedte ki a palackból, pontosabban az államok felett álló pénzhatalmi világelit, akik finanszírozták ezt a tragédiát. Ez a feszült katonai szembenállás és atomfegyverkezési őrület vezetett el a NATO és a Varsói Szerződés katonai tömbjének létrejöttéhez, tehát egy elmebeteg és feloldhatatlan ellentéthez a nyugat és a kelet között.

Majd színre lépet Kennedy, aki az egyik legjobb amerikai elnök volt. De az államok feletti pénzkartell – többszálon futó konspirációkkal - eltetette láb alól. Három okuk is megvolt rá: nem akarta támogatni az éppen kirobbanó vietnámi háborút; meg akarta vonni a FED-től a pénzkibocsátás jogát; a kubai rakétaváltság után úgy gondolta, jobb lenne, ha a két szembenálló blokk inkább békében élne egymással. Kennedy után már csak bábuk követték egymást az elnöki székben és ez nem lesz másként ezután sem. Csak Trumppal kapcsolatban került porszem a gépezetbe, mert nem hajolt meg a pénzkartell utasításai előtt, sőt szembefordult velük. Bár Trump maga is milliárdos, tehát közülük való, mégis volt egy olyan elképzelése, hogy minimális szinten visszaállítsa Amerika nemzetállami státuszát, amely már akkor is tengernyi problémával küszködött. Tehát ne a mindenféle külföldön zajló háborúk szításával legyen a vezetés elfoglalva, ami nem az amerikaiak érdeke, hanem az államok feletti magánhatalomé. Fő törekvései közt szerepelt az amerikai társadalom valós igényei és szükségletei szerinti gondolkodás. Azonban már Trumpot is sikerült, különböző koncepciós perek sunyi eszközeivel lejáratni és végső soron likvidálni a közéletből, így jó eséllyel nem is indulhat és nem is fog indulni a 2024-es választáson. Aggodalomra semmi ok: már sorban állnak azok a dollármilliókkal kitömött bábuk, akik viszik tovább a magánhatalom háborús uszítását, s amely egyre közelebb löki a világot az atomkatasztrófába.

Nagyon fontos figyelembe venni, hogy a kubai rakétaváltság is majdnem atom-világháborút okozott. Kuba partjainál cirkáló szovjet tengeralattjáró kapitányát pedig utólag kitüntették, mert a szabályzatot megszegve, nem indította el az atomtöltetű rakétákat. Így maradt ideje Kennedynek egyeztetni Hruscsovval.

Mindezen események generálták, hogy az atomfegyvereket szerződésekkel korlátozni kezdték. Majd a hidegháború helyébe gazdasági háborút léptetett az amerikai hegemón elit. Amit a nyugat, a lényegében korlátlanul elállított, hitelalapú gazdasági modell generálta munkásjóléttel meg is nyert. De az ára igen magas lett, ugyanis ez a rendszer önmagában hordozza a biztos összeomlás bekövetkeztét, nem is szólva a földbolygó tönkretételéről és az emberiség bizonytalan jövőjéről.

A mai világválságot nem a Covid-járvány vagy a háború okozza, azok mesterségesen legyártott következményei, hanem az elmúlt évtizedek giga túlhitelezése, vagyis a teljes nyugati civilizáció eladósítása! A háború és a járványok csak arra kellenek, hogy a pénzelit elodázza az egypólusból irányított rendszerének összeomlását, és megússza a következményeket. Csakhogy a világ széthasadása, többpólusra bomlása megállíthatatlan folyamat, aminek gátat csak egy nagy háború szabhat.

A NATO a valóságban a hegemón elitnek a hadserege, amelyen belül különböző magánhadseregeket is működtetnek, s az elit imperialista törekvéseiben tölt be kulcsszerepet. S amely semmilyen védelmi funkciót nem lát el a Varsói-szerződés megszűnésé óta, mert a világban, ahol eddig megjelent, ott káoszt és anarchiát generált! És most éppen a NATO értelmetlen és felesleges terjeszkedése hozta ismét elképesztő közelségbe az atomháború valós veszélyét. Ennek lett egyenes következménye ugyanis az orosz-ukrán konfliktus, itt, a Közép-Kelet európai ütközőzónában.

A háborút a Pentagonban tervezték meg, s a lényege, hogy minél tovább tartson, mert a hegemón elit ellenlábasai, akiket gyarmati sorba kényszerítenek, vagyis Európa, Oroszország és Kína, annál jobban meggyengülnek.

A magánhatalom egyik kiemelt ügynöke, Victoria Nuland jelentette be valamikor 2014-ben, hogy ötmilliárd dollárt fordítottak Ukrajna demokratizálására. Ez a valóságban azt jelentette, hogy hosszú éveken át finanszíroztak szélsőjobboldali és neonáci szervezeteket, csakhogy folyamatosan provokálhassák az oroszokat és terrorizálhassák az oroszajkú kisebbséget, meg úgy általában mindenféle kisebbséget Ukrajna területén! Ebben kulcsszerepet játszott az ukrán talmudista arisztokrácia és oligarcha-kaszt, akiknek a kezében összpontosult a legfőbb agymosó eszköz, a média és annak minden szegmense.

A demokratikusan megválasztott államfőt elzavarták, s felállítottak egy komplett cionistákból álló puccsista kormányt, akik nem ukránok. Az ukrán gyerekeket és fiatal szüleiket, legalább két generáción át pedig a legprimitívebb oroszellenségbe, vagyis öngyűlöletbe taszították, különböző neonáci-és pszichológiai-médiapropagandákon keresztül. S jól példázza, hogy ahol a cionizmus találkozik a fasizmussal, ott micsoda torz és dekadens szörnytársadalom tud kifejlődni.

Ez persze egyáltalán nem példa nélküli, hiszen már Hitler fasiszta rendszerét is Amerikából finanszírozták. A versialles-i békeszerződés után minden eszközzel a német gazdaság térdre kényszerítésén, értékeinek külföldi kézbe vételén munkálkodtak, csakhogy Sztálin váratlan és riasztó hatalmi státuszának megerősödésére létre kellett hozni egy ellenlábast. S azt meg már kezdettől fogva nem akarták, hogy a német technológiai tudás valaha is egyesüljön a kifogyhatatlan orosz energiaforrásokkal, mert azzal szemben a szervezett magánhatalom tehetetlen lenne. Abban az esetben le kellene mondjon Európa és Ázsia alárendelt helyzetéről, vagyis ezen földrészek kirablásáról.

A háború kirobbanásával a szent őrültek ideje lejárt, s nem maradt más hátra, mint a sasszé és lavír. Beköszöntött hát a pávatáncok ideje. Mindenki járja a sajátját. Helyezkedik, fészkelődik – a maga vélt vagy valós politikai érdekei mentén. Ezen a tengelyen szakad ketté a közvélemény két szélsőséges narratívára, a sötét oroszokra és a hófehér ukránokra. Mintha csak orosz propaganda létezne, ukrán meg nem, és ez rendkívül hamis látásmód. A hírgyárak erre tesznek rá egy jókora lapáttal a manipulált híreikkel, melyek az indulatokat a végletekig hergelik, s ebben a két ellenérdekelt médiatérfél működésében nincs is különbség. Dezinformációs háború is zajlik, a valóságos megszállással párhuzamosan. Albert Camus mondatai aktuálisabbak, mint valaha: „Ott, ahol senki nem tudja már megmondani, mi fehér, mi fekete, kihuny a fény, és önkéntes rabsággá válik a szabadság”.

Azonban a két tábor értékrendje között lényeges különbségek vannak. Az, hogy ki melyiket vallja magáénak, az látszólag egyéni döntés kérdése. Azért csak látszólag, mert sokan nem is tudják, hogy mekkora fokú befolyásoltság alatt állnak folyamatosan, ami bezárja őket önnön elfogultságukba. Ezért valójában nem az embereket kellene összehasonlítani, hanem azokat az egymással szemben álló ideológiákat, és azok esetleges megvalósulásának következményeit. A helyzet végül is viszonylag egyszerű: nincs új a nap alatt. A történelmet újraismételtetik velünk, és ha valakinek nem rövid az emlékezete, nagyon nem is lehet becsapni…

Magyarország további nyugati orientációja elkerülhetetlen, még akkor is, ha ennek a posztmodern nyugatnak a meglehetősen túltolt wokeness világa időnként elviselhetetlen. Nagy kérdés, hogy Európa mennyire lesz képes függetlenedni az Amerikából irányított háttérhatalmi befolyástól, miközben önálló és közös gazdaságpolitikát folytat a tagországok szerves bevonásával. A Szent István-i hagyományok arra predesztinálják a magyar nemzet alapvető identitását, hogy elsősorban európai, és nem utolsósorban keresztyén maradjon. Nem pedig pravoszláv, még kevésbé a keleti autoriter rendszerekben hívő. Rettenetesen nehéz ezt fenntartani egy olyan - évek óta zajló - rendszerben, amely pont ennek az ellenkezőjét ülteti el a fejekben. Ahogyan a Kádár-rendszer nagy tömegek számára az élhető, ma már visszasírandó világok legjobbikát nyújtotta, a szovjet megszállás terhével is! -, úgy jelent Putyin világa akceptálható alternatívát a feslett nyugat genderőrületével szemben.

Mindezek ellenére a neoliberális konszenzus megdönthetetlen. Ennek értelmében nincs konfliktus gazdasági kérdésekben a szemben álló felek között, s ez az, ami összeköti az oldalakat. Abban a vonatkozásban azért különböznek, hogy az egyik a saját oligarcháinak kedvez, míg a másik a nemzetközi korporációkat irányító korrupt oligarcháknak, és a módszerek sok tekintetben ugyanazok. Ezért lett minden vonalra ráeresztve az őrjöngő kultúrharc és identitáspolitika, amivel ezt a konszenzust el lehet takarni – melyek leginkább harsány cirkuszokban és kreált ügyekben jelennek meg. S aki ez ellen felemeli a szavát, azt könyörtelenül elszigetelik, végül kivonják a képletből. 

Már majdnem úgy volt, hogy MZP fog itt a parlament előtt triumfálni, de az önkontrollját vesztett küldetéstudat, a zavarosan riasztó kommunikáció és a háborús hergelés felülírta mindezt. Látványosan süllyed már az összefogás hajója, mert a bizalom napról napra elfogyott körülöttük. Az emberek többsége béke- és biztonságpárti és tudja nagyon jól, hogy Putyin eszközeiben csak másodhegedűs lehet a nyugati megfelelői mellett. Azon kívül, mit lehet várni egy ilyen szélsőséges és neoliberális gondolkodású koalíciótól? Nagyjából semmit. Ellenben minden potenciál megvan bennük, hogy – a nyugati érdekek elvtelen kiszolgálása mellett - az országot a káoszba taszítsák.

Az emberek nagy része téved, nagyot és sokat hibázik. És akkor mai van? Mert mégiscsak emberek vagyunk. De van egy utunk, amin végig kell menni és egyek vagyunk azzal a felelőtlen, khaki pólós ripaccsal. Mindannyian színészek vagyunk. Mindannyian Zelenszkij vagyunk. Csak más szerepet játszunk. De meg kell próbálni a legjobbat kihozni ebből a szerepből. És semmiképpen nem szabad mindenben meghajolni az új kor előtt! Talán akkor elhalasztódik kicsit még a történelem vége…

2022. február 24-e reggelén egy másik világra ébredtünk. A régi nyugatnak bealkonyult, ami egy új világnak a kezdete is egyben. Egy nagy korszak vége egybeesik az amerikai nagyhatalmi befolyás kétségbeesett megtartásával és a wokeness-őrület szétterjedésével. Zajlik ez már egy jó ideje, de most végérvényesen beköszöntött. Innentől kezdve semmi, de semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. Csütörtökön hajnalban megtörtént az, amit senki sem várt: Oroszország megtámadta Ukrajnát. Bár a nyugat riadt kommunikációja hetek óta figyelmeztet a várható offenzívára, a hazai hangok ezt elképzelhetetlennek tartották, aztán most mégis megtörtént.

Keserves és kétségbeejtő tapasztalások óráit éljük. Miközben mindenki azzal nyugtatgatja magát, hogy ilyesmi nem történhet meg, a háború most mégis ránk nyitotta rettenetes ajtaját. Habár egy jó darabig nagyon hangosan, nagyon nagy hangon hirdették kormányoldalon, hogy ennek semmi esélye sincs, s aki háborút vizionál, annak elment a józan esze. S talán jogosan is tették, hiszen kinek hiányzik egy újabb világégés?

Már késő…

Putyinnak nem volt más választása., ezért be kellett csapnia mindenkit, akit magához rendelt. Talán ő maga is hitt az utolsó pillanatig abban, hátha elkerülhető ez a rettenet. Ehelyett azon rugózott a média ostobább fele, hogy lehet-e olyan hosszú asztálnál tárgyalni... Aztán megindult a mémesítése, hadd röhögjön és gúnyolódjon rajta az európai proli. Mást, ezen kívül, úgy sem tudnak már.

A kijózanodás napjai következnek. A roppant fájdalmas kijózanodásé. A miniszterelnök péntek hajnali, a NATO-csúcs utáni bejelentkezése, ahol arca megtört volt és kékes-zöld színben játszott, beszédesebb volt minden vészforgatókönyvnél. A helyzet kicsúszott az értelmes és kezelhető kontroll alól, már bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Két világ ütközik most össze: az új wokeness nyugat és az autoriter kelet. Mindkettőnek lenne helye ebben a korszellemben, de a nyugat most fel akar falni mindent.

A legkorrektebb döntés mégis az lenne, ha a mostani, kiélezett helyzetben a kampányt leállítanák és a választást is elhalasztanák. Mert a mondatoknak, a kiejtett szavaknak sokszor súlyosabb következményei lehetnek, mintsem azt gondolnánk. A meggondolatlan, indulatos mondások ideje lejárt, s aki ezt nem érti meg, annak semmi keresnivalója nincs a közéletben. Hátra kell lépni legalább kettőt, és arra fókuszálni, hogy a humanitárius katasztrófával fenyegető ukrán menekültáradatot megfelelő módon tudja kezelni a hazai politikai elit. S elő kell segíteni minden eszközzel, hogy a szembenálló felek - a frontális harcok mihamarabbi leállításával – tárgyalóasztalhoz üljenek és békét kössenek azonnal!

Nagyjából ezer kilométerrel arrébb halált hozó „ólom-fecskék” röpködnek szerteszét, s a lakosság iszonyatos rettegésben él. Bele sem merek gondolni abba, hogy ilyen állapot itt is, az én hazámban is bekövetkezhet. Inkább szerelmem utolsó csókjára gondolok, bízva abban, hogy íze kiárad és békévé oldja ezt a beteg, háborgó világot…

Útnak indult hát Gattyánszky De Genere Botshinka, hóna alatt egy tarisznya hamuban sült digitális pogácsával. Útnak indult, mert küldte őt két rossz külsejű imposztor. Egyfelől küldte őt a Zsarolás nevű zsémbes öregúr, miután több mint négy milliárd bilpengő tartozása gyülemlett fel az államkincstár felé. Másfelől pedig küldte őt a világban egyre nagyobb mértékben jelentkező, mindig elégedetlen és haragos Elitellenes bácsi.

Arról bizony soha senki nem kérdezte meg, ugyan mi baja van őneki az elittel, akikhez mindig is tartozni igyekezett? Arról meg végképp senki se faggatta, hogyan és miképpen jöhetett össze olyan sok tartozása, miután az ország harmadik leggazdagabb vállalkozójaként tartották számon?

Egy neve elhallgatását kérő informátor szerint, a kor legelvetemültebb bértollnoka, bizonyos Bayerische Zsozsó, kinek oly éles a nyelve, mint a köszörült kard, már épp a nyelve hegyére készült venni nevezettet, de leszóltak neki a szerkesztőségbe, hogy nézzen inkább félre, mert az nagyon nem fér bele a koncepcióba, ha most őt is elküldi az anyja keservébe. Aztán valahogyan fordult mégis a kocka. Biztosan megint leszóltak neki a szerkesztőségbe, hogy akkor most már kínálgathatja boldog-boldogtalannak Gattyánszky digitális pogácsáit, mert abban vagyon az örök élet titka. Így a mi jó Zsozsónk meg is írta mindezt a helyi pártlapban, azóta se lenyelni, se kiköpni nem lehet, főleg hogy digitális.   

Gattyánszky De Genere Botshinka mostanára már igen szépszámú harcostársat gyűjtött maga mellé, ügyének népszerűsítését elősegítendő, bár igaz, hogy többségében csak zagyva csepűrágók, kancsal szövegmagyarázók, valamint habzó szájú és sunyi rajongók jelentkeztek, de gond egy szál se, az elit ellen mégiscsak ők a legalkalmasabbak…

A rossz nyelvek szerint a lakosság körében osztogatott digitális pogácsák sokaknak megfeküdték a gyomrát, míg mások kániszmergának vélték, mivel apró is volt, s néhol igen kokszos, így jobbnak látták inkább a közeli kocsmában múlatni idejüket. A még rosszabb nyelvek szerint, a háttérben megint egy csavaros eszű nagyúr képe dereng fel, aki valójában kifundálta ezt az égbekiáltó szélhámosságot…

Jelen esetben nagyon komolyan, úgy nagyjából a plafonig ér itt a tudományos NERizmus, ha arra a felvetésre, hogy Gattyánszky digitális pacsmagja bármilyen problémára megoldás lehet, nem a térdünket csapkodva kezdünk harsányan röhögni, hanem megállunk, és elgondolkodunk a dolgon.

Beteg időket élünk…

Itt az év eleje, és bő három hónap múltán választások lesznek Magyarországon, s most feszülten várja mindenki, mi fog történni.

A józan ész ellenében biztosan nyerésre álló kormányzat ténykedése alatt pontosan olyan érzése támad az embernek, mint abban a szakállas székely viccben, ahol a két góbé színházba látogat és a második felvonás közepén az egyikre rájön a hasmars. Nagy nehezen végigvergődik a soron, némelyeket felállítva közben, majd kiérve elkezd kétségbeesetten szaladgálni a homályos folyosókon, de nem leli a mellékhelyiséget. Végül egy egészen keskeny ajtón benyit, ahol meglát egy nagy vázát a sarokban. Az öreg székely nem bírja tovább, rákucorodik és elvégzi a dolgát. Ezután visszamegy a nézőtérre, ahol ismét nagy nehezen vergődik vissza, némelyeket felállítva közben, majd lehuppan a helyére, s kérdi a komáját: - No, mi történt, míg odavoltam? – Te, komám, ez egyre érdekesebb! Épp elvonultak a színészek az egyik sarokba, amikor váratlanul bejöttél és belecsináltál a vázába. S most feszülten várjuk, mi fog történni…

Pontosan ugyanez zajlik kis hazánkban, immáron évek óta, ahol a maradék tisztánlátásukat megőrzők egyre népesebb tábora, akik felettébb dühösek, s már ökölbe szorult kézzel várják, hogy a mi szeretve tisztelt kormányunk, mikor és hol fog belecsinálni az ország vázájába.

Már akkor jókorát csináltak a vázába, amikor a legelvetemültebb médiapribékek – neveket mentálhigiénés okokból nem írok le – jól fizetett munkájával, lerángatták a közbeszédet a hideg polgárháború, végletekig polarizált pokoli bugyraiba. Ma már nincs olyan „jobboldali” poszt, cikk vagy műsor, ahol a stúdióban összegyűlt keretlegények, a számukra ellenségként kijelölt emberekről, ne gyűlölettől sistergő fejjel, mérhetetlen cinizmussal, megalázóan, a lehető leglealacsonyítóbban beszéljenek. Csak miközben feszülten várjuk a nemváltó óvodások vagy az ürgebőrbe varrt békaemberek támadásait, addig erre végzetesen rámegy az egész ország.

Újabb darabkák kerülnek a vázánkba, amikor kormány, a legpompásabb szocialista és kommunista időket megszégyenítő,  szavazatvásárló pénzszórásokkal igyekszik az erőskezű vezető mintapéldáját felmutatni (kivéve járványkezelés), amelyre persze minden eszköze megvan, csak éppen a fedezet nem áll rendelkezésre.

Mindezek tetejébe a magyar gazdaság radikális inflációs lejtőre került, ami kimondottan egy elhibázott gazdaságpolitika következménye, sőt, a még rendelkezésre álló forrásokat is elégetik a tavaszi választás oltárán. Éppen ezért már most kellett a kormány fiskális politikájának alkalmaznia a megkerülhetetlen szigorításokat és elvonásokat , amelynek értelmében nem csak az önkormányzatok bevételeit vonja el folyamatosan, előbb egy 350 milliárdos, majd egy 750 milliárdos kiadáscsökkentési csomagot hagyott jóvá. Emellett magas a költségvetési hiány, nagyon durván emelkedett az államadósság, az infláció közel 8%-os és majd minden területen tapasztalható 20-30%-os áremelkedés ment végbe az elmúlt fél évben. Mindenki jár boltokba, ott értesülhetnek a valóságról. A hatalom nemcsak idióta, hanem már retteg, szűköl is félelmében, mert meglegyintette őket a bukás szele, és most eszeveszett osztogatásba kezdtek, amelynek várható keserű piruláit, bárki is kerüljön a választások után hatalomra, ki kell ossza, s ez azoknak fog fájni a legjobban, akiknek már most sincs vesztenivalójuk…

Addig a másik oldalon, a lesújtó közvélemény kutatások árnyékban, egy végtelenül meggondolatlan és népszerűtlen nyilatkozatokat tevő, ám rommá karaktergyilkolt és a belső harcoktól megtépázott mém képe dereng fel. De nem szabad elfelejteni, hogy a miniszterelnök rémült ábrázattal nézte végig, ahogy ez a mém, elébb maga mögé utasította Jakab Pétert, majd az ellenzék favoritját, Karácsony Gergelyt, végül a DK üdvöskéjét, Dobrev Klárát.

MZP pont úgy viselkedik, mint a kiváló, Ne nézz fel! című film hősnője, a doktoranduszhallgató, aki felfedezi a föld felé haladó pusztító meteoritot. Szemérmetlenül őszinte, önkontrollját vesztett, figyelemfelkeltő nyilatkozatokkal próbálja a nyilvánosságot cselekvésre, közös problémamegoldásra sarkallni, amire a média nevetségessé teszi, a felkorbácsolt, véleménybuborékba zárt prolidüh pedig azonnal mémesíti, míg végül a nagypolitika száműzi a nyilvánosságból, mert a hatalmi játszmák és az üzlet útjába nem állhat senki, aki a regnáló elit által mesterségesen fenntartott látszatvilágot megingathatná.

Mindenki láthatja, tudhatja előre, hogy ilyen értelemben MZP-nek ekkora média- és kormányzati túlsúllyal szemben nincs, nem lehet esélye. De mert más választás jelen állás szerint nem létezik, mindenkinek, akit nem darált még le a kormány alávaló identitáspolitikája, akiben maradt még egy szemernyi szikrája a tisztességnek, annak be kell állnia MZP mögé. Mert akárhogyan is hekkelik meg a valóságot mondvacsinált ügyekkel, akárhogyan is sulykolják a lehető legvisszataszítóbb propagandát, az említett film végkicsengése is a doktoranduszhallgató kétségbeesését igazolta végül.

S végezetül idekívánkozik, és magam sem mondhatok mást, mint az egyik MZP rendezvényen, a Telex újságírója által megkérdezett érdeklődő rendkívül találó szavai: „Nem vagyok MZP rajongója, sőt, nagyon sok nézetével abszolút nem értek egyet, de valakinek ezt a tetves, mocskos, ge*i rendszert meg kell döntenie”

Mert a váza már így is színültig van…

A legtöbb emberi élet egy nagy harc és küzdelem, de mégsem jutnak egyről a kettőre, mert az út, amit tapogatnak nem akar megérkezni, vagy azért, mert mindig hiányzik valaki az életükből. S hiába a kétségbeesett keresés, soha nem lelnek megnyugvásra. Aztán valahogy mégis, a sok küzdelem után, elmaradoznak az ismeretlen utak, s azok, amelyek nem akartak sohasem megérkezni. Egyszer csak az út engedelmes lesz, sima és önmagába visszatérő. Végül mindenki hazatalál.

K. Tünci túl volt már több eget rengető szerelmi csalódáson, ebből kifolyólag, néhány öngyilkossági kísérleten is. Boldogtalan magányát egy tucat macska és egy plafonig szőrös, rendetlen kis garzon ellensúlyozta. No, és egy cinikus szempár, amivel a világot szemlélte maga körül. A gyermekvállalás terhe, így, negyvenhárom évesen is sújtotta még, ezért, mikor véletlenül férfiember társaságába keveredett, mindig zavarba jött. Olyankor egyfajta szétszórt, konfúz viselkedés lett rajta úrra, aminek következtében hajlamos volt elfelejteni, hol parkolt korábban az autójával.

A szerelmi csalódásokból felépülve, évekig eredménytelenül társkeresőzött. Egyetlen barátnője, a nála jó néhány évvel idősebb Teréz, az elvált férfigyűlölő, aki kedvenc mondásával, a „Mondd meg neki és pereld be!” rigmussal igyekezett az elveszett önbecsülését visszaadni. Használható, valamire való tanácsa az volt, hogy lehetőleg vigyázzon a fogaira és szexeljen annyit, amennyit csak bír. A fogait még csak-csak, de ez utóbbit, igen nehézkesen sikerült tető alá hoznia.

Annál is inkább, hiszen a párkapcsolatok messzire elkerülték, s ha mégis, ezeknek főleg az árnyoldalai kísérték, amelyek többnyire megnemértésekben, vagy permanens félreértésekben kulminálódtak a randik során. Ezt nem feltétlenül saját hibájának köszönhette, hanem inkább ennek a posztmodern kornak, amelyben a nő és a férfi már nem egymás kiegészítői, hanem egymás farkasaivá lettek.

Tüncit már gyermekkora óta foglalkoztatták a mesék. S akit a mesék világa érdekel, az bárkit képes a gyermeki szeretetével olyan közel engedni önmagához, amely adott esetben, végzetes sebet ejthet érzékeny lelkén. A horoszkópja rák volt, mely a legtörékenyebb és a legálmodozóbb csillagjegy mind közül. S ezzel mintegy az is jól látható, hogy nem lehet mindent a feslett világ jól behatárolt körülményeire fogni, itt bizony jócskán ki kell alakítani a védekező praktikákat is.

Amikor például eljutott a tudatáig, mennyire boldognak érzi magát, akár egyedül is, rögtön lelkiismeret furdalások gyötörték. Ha vett magának egy kicsit is kedvére való ruhát, testképzavara kezdte mardosni, aminek következtében, hol rondának, hol egy értéktelen testű gnómnak látta magát. Sokáig nem tudta elfogadni azt a valamit, amit testnek hívnak. Sokszor ettől tette függővé az egész létezését, márpedig, ha egy nő nem érzi magát elég jó nőnek, akkor soha nem fogja tudni megélni igazán az élet apró örömeit sem.

A nagy pálfordulás akkor következett be, amikor ezt mondta magának: - Figyelj, csajszi, elég erős vagy ahhoz, hogy elindulj egy jó kis vadászatra. Fel is dobott pár ribancos képet a Tinderre, és várt a nagyvadakra. Sok időt nem kellett portyáznia, mert azonnal százával írtak rá, és egy nap múlva már találkozott is valakivel. De valahogy nem jött az a nagy áttörés, amit várt.

Pár hétig szórakoztatta az újabbnál-újabb randi, ám egy idő után becsömörlött ezektől. Pedig minden pasi odáig meg vissza volt a fantasztikus nőiességétől, rögvest újra találkozni akartak vele. Már-már úgy érezte magát, mint egy macsó, aki az ujjai köré csavarja a csajokat, utána meg eldobja őket.

El is újságolta Teréznek, milyen jól érzi magát a sikerektől, de ez a társkeresés valahogy nem megy már neki, valami mintha kiégett volna benne. Igaz, volt egy srác, aki megmozgatta a fantáziáját, de azzal is csak egy-két randira futotta, utána megrekedt a dolog. Nagy ritkán még beszélnek, hogy majd összefutnak, de ennyi.

Teréz titkon irigykedni kezdett a helyzetére, féltékeny lett, hogy bezzeg neki milyen jól bejött az élet, de próbálta az érzéseit leplezni. Aztán azt a laposságot bírta neki mondani, hogy valószínűleg idáig fejlődött lelkileg, és ami régebben lázba hozta, azt most lesöpri a vállairól és csak megy tovább az útján. Ennek felettébb örült is meg nem is, mert neki az igazi „hülye gyerek” a védjegye, s azért annyira nem akarna kifejlődni, ami ebbéli mivoltát feláldozná. Szóval a további randizgatás mellett tette le a garast, hátha eljön az a személy, akitől még a haját is eldobja majd…

És csak nem jött el. Sem másnap, sem két hét múlva, és még hónapok múltán sem. Olyan volt ez számára, mint valami véget nem érő rémálom. Majdnem minden embernek megvan a maga dilemmája, kérdése, agyalása, problémája. Sokszor persze saját maguk kreálják a fájást és a börtönt, hogy szarabbul érezzék magukat. Pedig a válasz ott van az orruk előtt, de jobb a szerencsétlen altruista pózát felölteni, mint a megspórolhatatlan szembenézést.

A tovatűnő hónapok sokasága alatt rá kellett volna döbbennie arra, hogy valójában nem zárták be sehová, csak ő zárta be saját magát a lelke börtönébe. Hiába jött is bárki a rácsokhoz, és próbálta kinyitni az ajtót, ő tovább ragaszkodott a baromságaihoz. Akiben éppen megbízott, az meg egy újabb rácsot húzott börtöne ajtajára. A zár márpedig addig nem kattan, amíg rá nem jön, hogy egyetlen ember tud ezen változtatni, és az nem Robert De Niro, és nem is Teréz, a lelkes férfigyűlölő. Ki kellett volna lépnie a komfortzónájából és megtenni olyan dolgokat, amitől fél, ehelyett folyton az kattogott az agyában: - Jézus, mi lesz akkor, ha nem sikerül?

(Tényleg, mi a fészkes fene lesz akkor? Megsúgom: semmi…)

Tünci, a „nagy krach” után, különleges érzékkel vonzotta magához a legzűrösebb pasikat, valójában gyermeklétben megrekedt szélhámosokat, akik újabb és újabb csalódásokat és ebből fakadó fájdalmakat okoztak számára, a tényleg „jófejeket” pedig, vagy a pikírt megjegyzéseivel, vagy az állandóan ködösítő, a nyílt konfrontálódásból mindig kihátráló hozzáállásával pattintotta le.

Általában, ha valamin elkezdett agonizálni, azt sosem magától kezdte el. Kellett hozzá valami külső hatás, ami miatt akár hetekig is tudott kattogni a sztorin. Most éppen az aktuális szakítás utáni kommunikáció, amire napok óta nem talált értelmes választ. Nem mintha nagyon kellett volna rajta agyalni, hiszen már három éve szingli, azonkívül túl volt már legalább száz felesleges randin, ahol főleg ő koppant nagyobbat. Végső elkeseredésében megpróbálkozott még egy utolsó Tinderes randival.

Meg is ismert egy srácot, akivel egy-két napig beszélgetett, jóformán a semmiről, aztán Facebook cimborák lettek. Azonban irtóra fárasztotta, hogy folyamatosan képeket küldözget magáról, ami alá odaírja, miket csinál éppen, de kérdezni sosem kérdezett. Viszont meghívta a blogoldalára, amit kíváncsiságból be is követett, de az ott tapasztaltak teljesen kiverték nála a biztosítékot. A srác mindig magáról posztol képeket az írásaihoz, amit ő maga be is lájkol… Meg is írta neki, hogy teljesen leszívja az energiáit az önimádata, engedjék el ezt a sztorit. Párszor még próbálkozott a kommunikációval, de Tünci passzív maradt, így ebből sem lett happyend...

Darabka idő után a közvetlen családtagjai is kezdtek élni a gyanúperrel, hogy az a mindig lágy szíve kővé dermedhetett, aminek következtében végleg elveszítette a kapcsolatot az öntudatának kicsike sajkája és a valóság szomorkás partja között.

Egy fagyos téli estén már nem tért meg albertirsai albérletébe. Az autóját a főút mentén találták meg. Ekkorra már eljegyezte magát a Ceglédberceli kiserdővel, s ezzel véget ért számára az isteni szabadságtól megfosztott kálváriája. Néhányan, akik utoljára látták, egy félszemű fekete macskát láttak őgyelegni az autója körül.

A szerencsétlen események óta a helyiek már koboldlányként emlegették. De nem éppen azt a fajtát, amelyik csak úgy ül a faágon és védelmezi a kiserdőt és az eldugott borospincét, hanem azt, aki folyton zsizseg, herseg és leginkább rosszban sántikál. A bajt keresi, amivel az arra vetődő bamba vándoroknak csapdákat állíthat. Ezért kering az Albertirsaiak között már egy ideje az a figyelmeztető szóbeszéd, hogy alkonyatkor senki se csatangoljon a közeli kiserdőben, mert fura dolgok történhetnek vele…

Akik ismerték, utólag már úgy vélekedtek, hogy mindig is volt benne valami hihetetlenül ellentmondásos, egyúttal felháborító és végzetes tehetetlenség. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki sem képes utánunk csinálni. Ő a koboldlányságban volt a legjobb, s talán mindig is erre készült…

Számos fontos írás és hír jelenik meg a hazai sajtóban, amelyek valamilyen okból kifolyólag mégsem képesek a jobboldali média figyelmét kivívni. Holott árgus szemekkel vizslatják a külföldi médiumok legeldugottabb bugyrait is, csakhogy beszámolhassanak a feltételezett migráns- vagy LMBTQ hátterű bűnesetekről, az itthoni közbeszéd további mérgezését elősegítendő. Arról meg már végképp le kell mondani, hogy a Sajtóklub pompásan kihízott fejű zsoldosai, végre releváns kérdéseket megvitatva, ne propagandát lélegezzenek be és fújjanak ki. Éppen így nem esett szó a több milliárd forint értékű, lejárt szavatosságú PCR-tesztek megsemmisítéséről, ami azért nem egy mínuszos hír, amely felett könnyen átsiklik az ember.

Apró, eldugott ellenzéki médium (Jelen hetilap) számolt be néhány hete az események kapcsán a hírről, melynek tényét az érintett szervek sem cáfoltak, csak a megsemmisítés költségeit vitatták, azonban a pontos adatokat üzleti titokra hivatkozva nem árulták el. A legfontosabb kérdés az ügy kapcsán, túl a gyanús beszerzési körülményeken, vajon miért nem használták fel időben ezeket a teszteket, amikor a legégetőbb szükség lett volna rájuk, úgy, hogy a legtöbb szakértő a tesztek fontosságát hangsúlyozta?

Bárki, aki kicsit jobban figyeli hazai járványügyi intézkedéseket, olyan benyomása lehet, hogy a kormány valahogyan-valamiért a mindenáron oltásra alapozza ennek a kezelését. Azonban arról semmit sem közölnek, hogy a kórházban lévő Covid-fertőzöttek között mekkora az oltottak és az oltatlanok aránya. Ami tökéletes táptalaja azoknak a széles körben népszerű pletykáknak, miszerint legalább annyi vagy még több az oltott kórházi Covid-os, mint az oltatlan. Ami még inkább bebetonozza az eltökélt oltáselleneseket, hogy makacsul kitartsanak felelőtlen ostobaságaik mellett, mondván, mi értelme az oltásnak, ha ugyanannyi az oltott beteg az intenzíveken és a lélegeztetőgépeken.  

Gyakorlatilag nincs és nem is volt kontaktkutatás, nem tesztelnek, csak a legszükségesebb minimumot, és akkor is a sokszor semmit nem erő PCR-tesztet, és mindezek tetejében semmilyen korlátozó intézkedést nem vezetnek be - nyilván, mert népszerűtlen lenne. Egyáltalán nem esik szó másfajta, hatékonyabb tesztek alkalmazásáról (ellenanyag mérés), amelyek segítségével a lakosság egy sokkal nagyobb rálátással rendelkezne a diagnózist követő szükséges lépésekkel és a vírus továbbadásának megelőzésével kapcsolatban. De még ha ez így is lenne, jelenleg az összes teszt csak fizetős keretek közt érhető el (10-19 ezer forint között) - kivéve a sokszor csak egy bizonyos vírusvariánsra eredményt adó PCR -, aminek a megfizetése egy átlagos magyar családnak is komoly anyagi terheket jelentene, nemhogy a szegényebb rétegeknek. 

Soványka intézkedés a maszk kötelezővé tétele a tömegközlekedésben, és egészen visszásnak tűnik az, hogy a munkáltatókra ruházták át a kötelező oltás elrendelését, miközben igenis a kormánynak lenne a feladata, hogy kijelölje azokat a területeket, amelyek fokozott fertőzési veszélynek vannak kitéve, s ahol elengedhetetlen a kötelező oltás felvétele. 

Emellett minden normális nyugati országban a kontaktkutatás és a karantén, valamint az orrba-szájba tesztelés megy, és akár ingyen is elérhetővé teszik ezeket, vagy legalább nyomott áron. Egy nyugati iskolában heti több alkalommal is tesztelik a gyerekeket és a nem oltott felnőtteket. Termesztésen az oltottak is tesztelhetnek, ahányszor csak akarnak, a maszk szintén korlátlanul, ingyen rendelkezésre áll. 

A valódi és hatékony tesztelések helyett, és a korlátozó intézkedések negligálásával, nálunk a járvány elleni védekezés egészen sajátos magyar útja valósul meg, amely végső soron magában foglalja a vírus hatékony terjedésének elősegítését. Ha történetesen a jelenlegi ellenzék lenne hatalmon és ilyen helyzetet teremtene, akkor a fideszes szavazók pontosan így képzelnék el a szélsőballiberális brüsszelita elit tökélyre fejlesztett nemzetvesztő projektjét. És ezzel együtt a Fidesz népszerűsége nem csökken, hanem folyamatosan nő. 

Magyarország, én így szeretlek!

Juhász doktor rátarti, narcisztikus ember volt, hisz a kerület egyik legismertebb körzeti orvosai közé sorolták egykoron. Nem is lehetett csak úgy megszólítani, doktor uramozni kellett minden élethelyzetben, s elvárta, hogy előre köszönjenek neki. Ahogyan nagyon sok szakmában, éppen úgy van jelen az egészségügyben az altruista önfeláldozó, mint az önérzetes, hatalmaskodó osztályvezető, de ő, a természeténél fogva, csak és kizárólag, az utóbbi lehetett. Felesége, Aranka, egykori szülészbába és mindenki jótevője, viszont abból az áldozattípusból lett gyúrva, akit leginkább Szent Teréz extázisában lehetett tetten érni.

Nem volt ezzel az ég egy adta világon semmi baj, még akkor sem, amikor Juhász doktor perforált vakbélgyulladással került a városi korház műtőasztalára. Akkor a műtőssegéd, aki az altatáshoz készülődött éppen, meg is kérdezte, hogyan szólíthatják betegüket. Természetesen az adekvát válasz nem maradhatott el: - Szólítsanak nyugodtan, doktor úrnak!

A doktor szerette magát túlhajszolni, mintha ez valamiféle felmentés lett volna az élet minden más területe alól, melyre, persze, ott volt Aranka. Rendszerint evéssel indította a hazaérkezést követő negyedórát, majd végignyúlt fekhelyén, csak úgy ruhástól, és nekilátott telefonozni. A telefon úgy szervesült a markához, mint a héj a borsóra. A tévében éppen zajló műsort, mely Aranka kedvenc műsora lehetett volna, gyorsan leszólta, majd elkapcsolta valami focimeccsre. Kedves szó csak ritkán hagyta el a száját, az is akkor, ha valami hátsó szándék vagy érdek fűzte hozzá. Többnyire a degradálás fröccsent ki belőle, mindarra, ami kívül esett az ő szegényes komfortzónáján. Majd egyszer csak hátraszegett nyakkal elszunnyadt a kanapén. Ez a hátraszegett nyak volt az ő elalvási védjegye – no, meg a hortyogás. 

Ha ráunt a meccsbámulásra, átváltott a telefonnyomkodásra, mert abban tudott csak igazán feloldódni és a szűnni nem akaró ingerültségét levezetni. Ebben legalább olyan kimagasló teljesítményt bírt nyújtani, mint a gyógyításnak tűnő tevékenységben, amit, ha tehetett, mindig másra lőcsölt – mi tagadás, jobban szeretett ő a pacientúra körül legyeskedni, még ha a paraszolvencia ma már nem éppen komilfó foglalatosság.

Az intézménybe, ahol osztályos orvosként dolgozott, magas rangú önkormányzati képviselők segítségével került, akik jó ötletnek gondolták, hogy személyében majd gondos gazdája lesz a területnek. A beosztottak azonban, kénytelen-kelletlen elviselték valahogyan. Nagy részük, kik átláttak a szitáján, tudták, hogy velejéig romlott, miközben abban a kényszerképzetben van, hogy jó. Sőt, minél romlottabb, annál biztosabban és kérlelhetetlenül hirdette önnön jóságát. Emiatt elég magas volt a fluktuáció, de akik egzisztenciális okokból mégis maradtak, azokat bizonyosan láthatatlanná tette. Addig értéktelenítette és hibáztatta maga körül ezeket az embereket, amíg teljesen súlytalanok és jelentéktelenek nem lettek, megfosztva őket minden emberi minőségüktől. Az a néhány alkalmazott pedig, akikhez már csak a pőre érdekek fűzték, hozzáromlottak, ki-ki, a maga gyarlósága mentén.

Történt egy napon, hogy a háromhetes telefonjának kijelzője váratlanul elsötétült és csak a töltés-ikon világított, amúgy semmire sem reagált. A doktor urat hirtelen elfutotta a pulykaméreg, majd kisvártatva kétségbeesett. Legelső dolga volt Arankát számon kérni, és megvádolni telefonja tönkretételével. Ha lett volna a falon egy nagycsövű mordály, simán leakasztotta volna, hogy az övébe dugja. Akkor úgy tűnt, ez az ember készen áll akár ölni is. De inkább faképnél hagyta Arankát, s elindult az egyik ismerőséhez tanácsot kérni.

A haverja, akihez igyekezett, nagy szakértője volt a drága telefonoknak. Ő ajánlotta neki azt a prémiumszolgáltatást, mellyel egy telefonhívás lebonyolításával, házhoz rendelheti a futárt a telefon szervizbe szállítása érdekében. 

Néhány nap várakozás után, szintén futár hozta a frissen javított készüléket. A doktor még soha ennyire nem örült így, mint a telefon átvételét követő percekben. A korai öröm azonban, néhány órás telefonforgatás és hívás lebonyolítása után, alábbhagyott, ugyanis a telefon megint elsötétült és nem reagált a parancsokra. A doktor arca ekkor felpuffadt és lángvörösre festette az idegroham, a haja, mely a rackajuhok kócos prémjére hasonlított leginkább, egészen széttöredezett. Mivel ismerte a közeli Narcisz-Gsm Kft-t, hirtelen felindulásból fel is kereste a helyet, hátha tudják orvosolni ezt az abszurd helyzetet.

A kis begyűjtő-pontként funkcionáló üzlet átvette a készüléket és továbbította annak a cégnek, ahol korábban is javították.

Ismételten eltelt néhány nap, és a várakozással teli napok igencsak megtépázták a doktor ingatag kedélyállapotát, hogy ne mondjam, a betegség fizikai jelei kezdtek megjelenni ezen a groteszk figurán. Az ötödik napon SMS érkezett a javítás idejére kapott kölcsöntelefonra, melynek értelmében szeretettel várják a javított készülékéért.   

Amikor átvette a boltban a telefont és meglátta a mellékelt „hibátlan” jegyzőkönyvet, szemei kiguvadtak, és a szíve környékén érzett szorítások közepette, tántorogni kezdett. Leültették egy asztalhoz. Azzal próbálták vigasztalni, hogy a legutóbbi javítás során szoftver cserét végeztek, és a hibát feltehetőleg egy másik telepített program okozhatja…

Juhász doktor hiába vágott földhöz néhány tányért otthon, hiába gorombáskodott még többet Arankával, mindenért őt téve felelőssé, a mobiltelefonja az istenért sem akart működni. A talmi haverok végeláthatatlan feltárcsázásában kulminálódó pótcselekvések végleg elmaradoztak, aminek következtében a teljes összeomlás rémképe rajzolódott ki előtte. Fogta magát, és az idegességtől tajtékozva elrongyolt ismét a Narcisz-Gsm Kft-hez, ahol már járt ez ügyben. Az üzletbe érve őrjöngve adta elő, hogy a telefonja már többször volt szervizben, de nem javították meg, mert a hiba továbbra is fennáll és ilyen katasztrofális ügyintézéssel még életében nem találkozott!

Szegény leányzó egészen a Covid-plexi mögé húzódott rémületében, aminek végül a tagbaszakadt üzletvezető vetett véget, aki a törékeny shopalkalmazott segítségére kelt. Kertelés nélkül, nyomdafestéket nem tűrő hangon tessékelte ki a kötekedő doktort: - Takarodj az üzletből és a környéken se lássalak meg, mert a beledet tépem ki, te senkiházi! – üvöltötte a vastagnyakú üzletember, ahogy a torkán kifért.    

A város, a doktor belvárosi zsibongása, mely most egyszerre vált rideggé és idegenné, s ami elemi erővel köpte ki magából, egészen összezavarta, s a végső elkeseredésében, nem látva más kiutat, az italosüvegek után nyúlt.

A körülötte élők és a tágabb környezete is sejtette már egy ideje, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Juhász doktor alapjáraton nem volt rendben. Meg lett szomorítva és a keserűség párolgott ki belőle. Szorongott és szenvedett a bőrében, legfőképpen attól, hogy egyszer eljön a nap, amikor egyedül kell maradnia önmagával, és az végképp elviselhetetlen lesz. Az ebből fakadó agresszióját pedig rávezette a környezetére… Ez a félelmetesen destruktív erő, mely most először hullott vissza reá, miután a dolgok nem úgy mentek, ahogy kénye-kedve diktálta, s amelyhez nem igazán volt hozzászokva, azon felül még a bal karja is felettébb zsibbadni kezdett…

A szomszéd elmondása alapján próbálták rekonstruálni a történeteket, aki hangos zörgéseket halott kiszűrődni előző este a lakásából. S ami bizonyos, hogy a telefonja hangosan koppant a padlón, a kijelzője azonnal zavarossá vált. Ezután már csak mozdulatlanul feküdt a doktor rendetlen, összegyűrt fekhelyén, a keze ügyében üres borospalackok hevertek szerteszét.

A kiérkező mentősök, akik közelebbről is ismerhették, csak rázták a fejüket, szemükben avval az egyetértő rezignáltsággal, amely arról tanúskodott, hogy sok dologban bizony a karma dönt végül…

A halottkém diagnózisa alapján szívroham végzett vele, de nem szenvedett sokat.