A legtöbb emberi élet egy nagy harc és küzdelem, de mégsem jutnak egyről a kettőre, mert az út, amit tapogatnak nem akar megérkezni, vagy azért, mert mindig hiányzik valaki az életükből. S hiába a kétségbeesett keresés, soha nem lelnek megnyugvásra. Aztán valahogy mégis, a sok küzdelem után, elmaradoznak az ismeretlen utak, s azok, amelyek nem akartak sohasem megérkezni. Egyszer csak az út engedelmes lesz, sima és önmagába visszatérő. Végül mindenki hazatalál.

K. Tünci túl volt már több eget rengető szerelmi csalódáson, ebből kifolyólag, néhány öngyilkossági kísérleten is. Boldogtalan magányát egy tucat macska és egy plafonig szőrös, rendetlen kis garzon ellensúlyozta. No, és egy cinikus szempár, amivel a világot szemlélte maga körül. A gyermekvállalás terhe, így, negyvenhárom évesen is sújtotta még, ezért, mikor véletlenül férfiember társaságába keveredett, mindig zavarba jött. Olyankor egyfajta szétszórt, konfúz viselkedés lett rajta úrra, aminek következtében hajlamos volt elfelejteni, hol parkolt korábban az autójával.

A szerelmi csalódásokból felépülve, évekig eredménytelenül társkeresőzött. Egyetlen barátnője, a nála jó néhány évvel idősebb Teréz, az elvált férfigyűlölő, aki kedvenc mondásával, a „Mondd meg neki és pereld be!” rigmussal igyekezett az elveszett önbecsülését visszaadni. Használható, valamire való tanácsa az volt, hogy lehetőleg vigyázzon a fogaira és szexeljen annyit, amennyit csak bír. A fogait még csak-csak, de ez utóbbit, igen nehézkesen sikerült tető alá hoznia.

Annál is inkább, hiszen a párkapcsolatok messzire elkerülték, s ha mégis, ezeknek főleg az árnyoldalai kísérték, amelyek többnyire megnemértésekben, vagy permanens félreértésekben kulminálódtak a randik során. Ezt nem feltétlenül saját hibájának köszönhette, hanem inkább ennek a posztmodern kornak, amelyben a nő és a férfi már nem egymás kiegészítői, hanem egymás farkasaivá lettek.

Tüncit már gyermekkora óta foglalkoztatták a mesék. S akit a mesék világa érdekel, az bárkit képes a gyermeki szeretetével olyan közel engedni önmagához, amely adott esetben, végzetes sebet ejthet érzékeny lelkén. A horoszkópja rák volt, mely a legtörékenyebb és a legálmodozóbb csillagjegy mind közül. S ezzel mintegy az is jól látható, hogy nem lehet mindent a feslett világ jól behatárolt körülményeire fogni, itt bizony jócskán ki kell alakítani a védekező praktikákat is.

Amikor például eljutott a tudatáig, mennyire boldognak érzi magát, akár egyedül is, rögtön lelkiismeret furdalások gyötörték. Ha vett magának egy kicsit is kedvére való ruhát, testképzavara kezdte mardosni, aminek következtében, hol rondának, hol egy értéktelen testű gnómnak látta magát. Sokáig nem tudta elfogadni azt a valamit, amit testnek hívnak. Sokszor ettől tette függővé az egész létezését, márpedig, ha egy nő nem érzi magát elég jó nőnek, akkor soha nem fogja tudni megélni igazán az élet apró örömeit sem.

A nagy pálfordulás akkor következett be, amikor ezt mondta magának: - Figyelj, csajszi, elég erős vagy ahhoz, hogy elindulj egy jó kis vadászatra. Fel is dobott pár ribancos képet a Tinderre, és várt a nagyvadakra. Sok időt nem kellett portyáznia, mert azonnal százával írtak rá, és egy nap múlva már találkozott is valakivel. De valahogy nem jött az a nagy áttörés, amit várt.

Pár hétig szórakoztatta az újabbnál-újabb randi, ám egy idő után becsömörlött ezektől. Pedig minden pasi odáig meg vissza volt a fantasztikus nőiességétől, rögvest újra találkozni akartak vele. Már-már úgy érezte magát, mint egy macsó, aki az ujjai köré csavarja a csajokat, utána meg eldobja őket.

El is újságolta Teréznek, milyen jól érzi magát a sikerektől, de ez a társkeresés valahogy nem megy már neki, valami mintha kiégett volna benne. Igaz, volt egy srác, aki megmozgatta a fantáziáját, de azzal is csak egy-két randira futotta, utána megrekedt a dolog. Nagy ritkán még beszélnek, hogy majd összefutnak, de ennyi.

Teréz titkon irigykedni kezdett a helyzetére, féltékeny lett, hogy bezzeg neki milyen jól bejött az élet, de próbálta az érzéseit leplezni. Aztán azt a laposságot bírta neki mondani, hogy valószínűleg idáig fejlődött lelkileg, és ami régebben lázba hozta, azt most lesöpri a vállairól és csak megy tovább az útján. Ennek felettébb örült is meg nem is, mert neki az igazi „hülye gyerek” a védjegye, s azért annyira nem akarna kifejlődni, ami ebbéli mivoltát feláldozná. Szóval a további randizgatás mellett tette le a garast, hátha eljön az a személy, akitől még a haját is eldobja majd…

És csak nem jött el. Sem másnap, sem két hét múlva, és még hónapok múltán sem. Olyan volt ez számára, mint valami véget nem érő rémálom. Majdnem minden embernek megvan a maga dilemmája, kérdése, agyalása, problémája. Sokszor persze saját maguk kreálják a fájást és a börtönt, hogy szarabbul érezzék magukat. Pedig a válasz ott van az orruk előtt, de jobb a szerencsétlen altruista pózát felölteni, mint a megspórolhatatlan szembenézést.

A tovatűnő hónapok sokasága alatt rá kellett volna döbbennie arra, hogy valójában nem zárták be sehová, csak ő zárta be saját magát a lelke börtönébe. Hiába jött is bárki a rácsokhoz, és próbálta kinyitni az ajtót, ő tovább ragaszkodott a baromságaihoz. Akiben éppen megbízott, az meg egy újabb rácsot húzott börtöne ajtajára. A zár márpedig addig nem kattan, amíg rá nem jön, hogy egyetlen ember tud ezen változtatni, és az nem Robert De Niro, és nem is Teréz, a lelkes férfigyűlölő. Ki kellett volna lépnie a komfortzónájából és megtenni olyan dolgokat, amitől fél, ehelyett folyton az kattogott az agyában: - Jézus, mi lesz akkor, ha nem sikerül?

(Tényleg, mi a fészkes fene lesz akkor? Megsúgom: semmi…)

Tünci, a „nagy krach” után, különleges érzékkel vonzotta magához a legzűrösebb pasikat, valójában gyermeklétben megrekedt szélhámosokat, akik újabb és újabb csalódásokat és ebből fakadó fájdalmakat okoztak számára, a tényleg „jófejeket” pedig, vagy a pikírt megjegyzéseivel, vagy az állandóan ködösítő, a nyílt konfrontálódásból mindig kihátráló hozzáállásával pattintotta le.

Általában, ha valamin elkezdett agonizálni, azt sosem magától kezdte el. Kellett hozzá valami külső hatás, ami miatt akár hetekig is tudott kattogni a sztorin. Most éppen az aktuális szakítás utáni kommunikáció, amire napok óta nem talált értelmes választ. Nem mintha nagyon kellett volna rajta agyalni, hiszen már három éve szingli, azonkívül túl volt már legalább száz felesleges randin, ahol főleg ő koppant nagyobbat. Végső elkeseredésében megpróbálkozott még egy utolsó Tinderes randival.

Meg is ismert egy srácot, akivel egy-két napig beszélgetett, jóformán a semmiről, aztán Facebook cimborák lettek. Azonban irtóra fárasztotta, hogy folyamatosan képeket küldözget magáról, ami alá odaírja, miket csinál éppen, de kérdezni sosem kérdezett. Viszont meghívta a blogoldalára, amit kíváncsiságból be is követett, de az ott tapasztaltak teljesen kiverték nála a biztosítékot. A srác mindig magáról posztol képeket az írásaihoz, amit ő maga be is lájkol… Meg is írta neki, hogy teljesen leszívja az energiáit az önimádata, engedjék el ezt a sztorit. Párszor még próbálkozott a kommunikációval, de Tünci passzív maradt, így ebből sem lett happyend...

Darabka idő után a közvetlen családtagjai is kezdtek élni a gyanúperrel, hogy az a mindig lágy szíve kővé dermedhetett, aminek következtében végleg elveszítette a kapcsolatot az öntudatának kicsike sajkája és a valóság szomorkás partja között.

Egy fagyos téli estén már nem tért meg albertirsai albérletébe. Az autóját a főút mentén találták meg. Ekkorra már eljegyezte magát a Ceglédberceli kiserdővel, s ezzel véget ért számára az isteni szabadságtól megfosztott kálváriája. Néhányan, akik utoljára látták, egy félszemű fekete macskát láttak őgyelegni az autója körül.

A szerencsétlen események óta a helyiek már koboldlányként emlegették. De nem éppen azt a fajtát, amelyik csak úgy ül a faágon és védelmezi a kiserdőt és az eldugott borospincét, hanem azt, aki folyton zsizseg, herseg és leginkább rosszban sántikál. A bajt keresi, amivel az arra vetődő bamba vándoroknak csapdákat állíthat. Ezért kering az Albertirsaiak között már egy ideje az a figyelmeztető szóbeszéd, hogy alkonyatkor senki se csatangoljon a közeli kiserdőben, mert fura dolgok történhetnek vele…

Akik ismerték, utólag már úgy vélekedtek, hogy mindig is volt benne valami hihetetlenül ellentmondásos, egyúttal felháborító és végzetes tehetetlenség. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki sem képes utánunk csinálni. Ő a koboldlányságban volt a legjobb, s talán mindig is erre készült…