Esténként megáll olykor az erkélyen és az ég felé emeli sápadt, kétségbeesett arcát, s kutatva néz a komor, őszi fellegekbe, mintha keresne valamit a távolban. Szemei karikásak és gyulladtak a fáradtságtól, közben vékony cigarettát szív, újabban egyre többet, a zsebében pedig erős fájdalomcsillapító lapul. Azon gondolkodik, hogy valamit meg akart valósítani még tegnap, vagy tegnapelőtt, esetleg száz évvel ezelőtt, amikor szintén ugyanez a helyzet állt elő. Elmélázgat tehetetlenségén, önfeláldozó hozzáállásán, miközben büszkén gondol önnön hasznosságara, amit ezen a mocsárvidéken tölt be. Pedig valaha a legfényesebb tervekkel lépett elő, arcán megértő mosollyal, de abból a fajtából, amelyből áradt a megnyugtatás, és amivel, ha legfeljebb, egyszer-kétszer találkozhat az ember az életben.  

Reggelre ez a mosoly eléggé keserédesre vált, amely többnyire szemlesütéssel és lehorgasztott fejjel párosul. De az ingek akkorra már szépen élére vasalták vállait, a gyerekek helyett megtanult lecke pedig mély karikákat festett a szemei alá, valamint az előző este akkurátusan becsomagolt hengeres uzsonnás táskák igencsak megfeküdték a gyomrát. Ily nehéz batyuval rohan egy hajnali órán munkahelyére, ahol egykedvűen szemléli „a hivatalnak packázásait, s mind a rúgást, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet”.

Vajon nem pont ez a roppant teherhordás és izzadtságos fájdalom az a puszta tőr, amellyel lassan, de biztosan nyugalomba küldheti magát? Csodálatos és keserves eszmélés. Még akkor is, ha már rég kiderült, hogy ennek a sok cselekedetnek, melyet a körülötte élők rendkívül hasznosnak ítélnek, sem nekik, sem pedig őneki igazi örömöt nem adnak, és amelyekről az is látszik, hogy valódi céljuk és értelmük sincs. Akkor viszont Szent Teréz eksztázisa köszön itt vissza. Itt és most már nem élhet haszontalanul, a saját törvényei szerint, ezért már köze sem lehet ahhoz, amit úgy hívnak: Élet. Odabent már nem viaskodik a jó és a rossz. Valami végleg eltört. Eltört a rossz, ami mindig a jóságot tartja. Nincs önzés, nincs lázadás, nincs bosszú – csak önfeláldozás van…     

Aztán egyszer csak megrohanja a kaland.

Váratlanul fura atmoszférája lesz körülötte a lakásnak, s úgy érzi, nem találja helyét sehol sem. A kávé keserűsége üressé válik, az ételek íztelen felesleggé degradálódnak, és a belső nyugtalanság fokozódni kezd - holott nem ismert meg senkit és a ritkán látott öröm sem nevetett a szemei közé. S mégis történik valami ebben az időben. Az élet egyszerre izgalmas és veszélyes lesz. Árulkodó jelek mutatják meg magukat és figyelmeztetnek - a hétköznapoknak ismét van értelmük. A napsugarak áthatolnak a falakon és szíven döfik, mint az orgyilkos pengéje. A szomszéd gyanúsan mosolyog a szája szélén, miközben kutyát visz le sétáltatni. Aztán olyan nehézkes nyomás nehezedik rá, mintha a végzet nyomná le a kapu kilincsét, pedig csak a postás hozza a leveleket.

Egy óvatlan pillanatban azonban ráömlik a valóság és riadtan eszmél fel. Mi volt ez a kaland, ami betört váratlanul ebbe a csukaszürke, ormótlan létezésbe? Semmi, csak megértette végre, hogy milyen is igazán élni, mert ez az egyetlen és legfontosabb kaland.