Most már bizonyosan nem csak tízmillió virológus, hanem tízmillió sportszakértő országa is vagyunk. Kis nemzetünk példaértékű sportteljesítményei mellett, példátlan az a meg nem értés és prolidüh, ami most Hosszú Katinka tokiói szereplését övezi. Akik az öklüket rázva elégedetlenkednek, azok csak az itt és most bajnokait látják, s elfelejtik a sportoló mögött meghúzódó embert. Ha egy pillanatra is érdekelné őket az emberi minőség, meglátnák a holnap veszteseit, kicsit magukra is ismernének, de ez a koncepció már nem férne bele abba az önámításba, amivel minden lehetséges fórumon körbelobogózzák az életüket.

Kezdetben vala a tűz és a korbács. Úgy hívták: Shane Tusup. S gyártott magának zabolátlan, nyers erőt, mely készséggel rendelődött alá mint tehetséggel megáldott, formázható matéria. S nem volt még sportolópár a históriában, akik ennyire siker-és teljesítményorientáltan lettek volna képesek együttműködni. Ritka az ilyen találkozás, de iskolapéldája annak, mire képes, ha a nő és a férfi ereje összeadódik, egymással kiegészül. Ez is bizonyítja, hogy a világklasszis és a sportoló között csak fejben van különbség, nem teljesítményben.

Régi axióma, hogy a félelem a rettenetestől akár 20-30 százalékkal is jobban motivál, sikeresebb eredményeket produkál, mint a szeretetteljes viszonyulás. Éppen így, ilyen módszerekkel tartják mesterséges kiskorúságban népüket az autoriter kormányok. De ha egyszer a nép elérne egy szintet az önismeretben, rájönnének, kik is valójában, mire is vágynak a sulykolt, hazug propagandával szemben. Önérzetesen fellázadnának és tisztábban tekintenének az őket körbeölelő világra is. Mert ha lenne bátorságuk magukban észrevenni a probléma gyökerét, akkor könnyebben vennék észre másokban is.

Katinka nem hibázott, amikor úgy döntött, nem lesz tovább Iron Lady. Mert ebben a minőségében csak tárgy tudott maradni, akiből korbáccsal verték ki a maximumot, még ha sokszoros bajnoki győzelmek, olimpiai aranyérmek és a világ elismerése övezte is ezt az utat. Azt mondta, hogy ebből többet már nem kér, mert arra vágyott leginkább, hogy őt magát lássák meg, mert őt még senki sem látta, s ekként is kezelte mindenki. Önmaga akart lenni, aki nem biztos, hogy megússza majd minden nap a világcsúcsot. Ember akart lenni elsősorban, aki mellesleg jól úszik, de mindenáron nem adja oda lelkét. Ha ezt az önvédelmi funkciót sikerül kiirtani az egyénből, vagy nagyobb dimenzióban szemlélve, egy társadalomból, akkor annak biztosan befellegzett… Katinka erre még időben ráeszmélt.  

A gyümölcsfák minden évben teremnek gyümölcsöt, de hogy azok milyen messze esnek a fájától, az nem csak a fán múlik, hanem például a természeti tényezőkön. Az ember persze nem fa. S ezért eldöntheti, hogy mennyire ragaszkodik a gyümölcséhez, mikor engedi azt el. S ezt még egy másik ember sem mondhatja meg neki. De ebben is, mint minden másban, az idő dönt. S ha eljön a pillanat, el kell hát engedni mindent, s jöhet a totális fejest ugrás az ember teljes, feneketlen önvalójába…

Shane hiába volt a legkiválóbb edző, nem tudott mást adni, csak mi lényege. Ő volt a tűz és a korbács az élet többi területén is. S ami az egyik oldalon áldás, az a másikon istencsapása, és készen is lett egy jó kis pokol. Ez a pokol darálta le az Iron Lady-t, hogy aztán gyengéd, tapintatos, tehát emberi kapcsolatok tükrébe merítkezzen, amely kapcsolatok emlékeztették arra, hogy a bádog mögött nő is van, aki olykor gyengédségre, megértésre és nyugtató ölelésre vágyik. Eztán már az edzőit is ezek alapján választotta ki, akik nem csak egy hangzatos brandet láttak benne, hanem észrevették az esendő embert is.

Tokióban lehullt végül a vasálarc Katinkáról, s felsejlett mögüle az ember, annak teljességében, minden gyengeségével együtt. Hosszú volt az út idáig, s amikor Shane-től oly viharosan elvált, még csak az út elején járt. De tükörbe nézve már képes volt kimondani: látlak téged. Ez a kép már kristálytiszta volt. Csak tiszta tükörben láthatod meg a győztest. Tudom, felfoghatatlan, de élete legnagyobb győzelmét most aratta, s a java még csak eztán következik...