Hetykén, elegáns öltönyökben tűrte, hogy a nap süsse az arcát, közben annyit mosolygott és csókolt, hogy egészen belefáradtak az arcizmai, elfelejtve mindazt, hogy jöhet idő néhány pillanat vagy év elteltével, amikor már nem süt úgy a nap, s nem ő lesz ennek az egészének az irányítója, bár még vakít a fény és szinte befogadhatatlan a minden irányból rátörő szépség. S ezenkívül még azt is elfelejtette, hogy sokszor a jelentéktelen dolgok lesznek a legfontosabbak…

Akkoriban Dr. Wardnak volt a legélesebb szeme Londonban a női szépség észrevételére. S ha egyszer észrevette, akkor bizony észre volt véve. Eléggé elszánt fickó hírében állt, s mikor meglátta, már semmi sem tarthatta vissza attól, hogy megszerezze. Tudniillik ez volt a vétke, mármint a felszabadítás. Felszabadított, majd hátborzongató szenvtelenséggel, egyszer csak kidobta azt az életéből, hogy soha ne derülhessen ki annak fontossága - így védekezve a szerelembe esés, vagyis a birtoklási vágy keserű csapdája ellen.

Nem tudsz semmit a szeretkezésről, ha még nem tetted gondolában - mondta ezt akármelyik Christinnek, viszonylag rövid ismertség után; tette mindezt olyan pajkos, ártatlannak tűnő kutyaszemekkel, amelynek nem lehetett ellenállni. Emellett végtelenül kedvesen és szeretetteljesen fordult minden nő felé, olyan igazi úriemberséggel, amilyen ma már kiveszett a világból végleg. Nem lehetett szomorúnak lenni a társaságában, mert mindig mosolygott. Ha más nem, legalább a szeme. Aztán egyszer csak megszokják a szárnyaszegett angyalok, hogy ilyen is van, aki mindig mosolyog és segít, s akkor már persze odahordják bánataikat, nyavalyáikat, így élve vissza ezzel a kifogyhatatlan kedvességgel.

Nem vitás, hogy a 60-as évek Angliájában lezajló szexuális forradalom közepette,  Dr. Ward  igen nagy népszerűségre tett szert a kettős életet elő elit köreiben. Elismerés övezte, de nem a jelleme, az erényei miatt, ezeknek csak a következményei voltak az eredményei, aminek során felszabadított, vagyis a társadalom alsóbb rétegeiből emelt fel egyéneket a legfelsőbb körökbe. Tehát a jó minőségű életre, csillogásra áhítozó, ámde zavaros tekintetű nőket az előkelő szalonok ragadozói közé emelte, amelynek árát előbb-utóbb meg kellett fizetniük. Példája eklatánsan bizonyítja, hogy senkit sem lehet külső eszközökkel, nyomásra, kívülről felszabadítani, mert a felszabadulás mindig csak belülről érkezhet. Szabadságot mindenki csak saját maga harcolhatja meg önmagának, önnön erejéből. Különben ez a szabadság mihaszna és bizonytalan lesz, s szinte keresni fogja az újabb függőségi viszonyokat…

Konfuciusz írja egy helyen, hogy az ember valódi természetét az mutatja meg igazán, ahogyan a kiszolgáltatott embertársához viszonyul. Éppen így érvényes ez a vaskalaposság és a szabadosság között őrlődő kor hangulatára, akárcsak a hírnév csorbíthatatlanságát istenítő elit viselkedésére. Hiszen amíg a közvélemény vérszomjas fenevadként rontott rá a doktorra, addig az elit gyáva, önző módon hátrált ki mögüle, mielőtt még bármilyen ítélet is születhetett volna az ügyében. De valójában nem a kor képmutatása, torz értékítélete okozta vesztét, nem emiatt lett negatív példa, még ha a nyilvánosság dühe taszította a végső elkeseredettségbe. Az okozta a vesztét, hogy mindenáron igazságos akart maradni, s annak bizony le kell mondania az életről. Az ilyen ember áldozat, s egy szomorú napon minden igazsága elvész…

Talán, ha lett volna valaki, aki nemcsak igazán szereti, hanem egy igazán szabad ember, ki nem függ a kor közvéleményének képmutató ítéletétől és a bajban megfogja a kezét, erőt és inspirációt adva neki. Képes letéríteni arról a bűnös útról, amely ide juttatta és meggyőzi a hibás döntések megfelelő módon történő levezekléséről, vállalva annak következményeit az értelmetlen és felesleges önfeláldozás helyett. De ez már soha nem fog kiderülni. Ez a tragikus történet mégis az ő története volt és most már az is lesz örökre.