Az 1963-as Profumo-ügy körül kavargó szexbotrány igencsak megrengette a ködös Albion falait, mely egyszer és mindenkorra leszámolt a régi Anglia közkeletű konzervatív nézeteivel, és hirtelen kezdetét vette az a bizonyos szexuális forradalom.

Talán ma már senkit nem lep meg: a legtöbb tolakodó képmutatás és prüdéria mögött, erkölcsi feslettség húzódik meg. Így az sem, hogy nagyhatalmú, befolyásos politikus államférfiak többsége igen szoros és meglehetősen zavaros viszonyt ápolt a női nemmel, leginkább házasemberként. Stephen Ward mégis valahogy kilógott a sorból, hovatovább még csak politikus sem volt, csupán korának egyik kedvelt csontkovácsa, kinek praxisát befolyásos személyiségek látogatták, lett légyen az férfi vagy nő. Azonban a képmutatásnak még csak a kósza vádját sem vonta magára, hisz mindig is kerülte a házasság intézményét, előnyben részesítve a laza szövésű kapcsolatokat, a maga bohém, szabados felfogásával. Kevesen tudják, hogy kiváló portréfestő volt, amiket nagyfokú szépérzékkel alkotott meg. Ha kevésbé szertelen, és több benne az elhivatottság, talán ünnepelt festőművész is lehetett volna, s nem a nőcsábász kerítőként dereng fel a homályos emlékekben.

Mr. Wardról elterjedt, hogy szerteágazó hölgyismerősi körrel bírt, melynek fiatal tagjai előszeretettel kívánkoztak előkelő szalonokba, elsősorban konzumálni - ma már azt lehetne mondani, hostesskedni. Persze nagyon keskeny a mezsgye még ma is, vajon hol is van a határ, amin túl már prostitúcióról lehet beszélni. Mr. Ward életfilozófiája, ami úgy hangzott: légy rossz és ne utasítsd vissza a kihívásokat!, természetesen bőven elég volt ahhoz, hogy a határokkal mit sem törődve, könnyedén áthághatók legyenek. De mindezek ellenére, minden megnyilvánulása leginkább az élet szeretetéről szólt, és arról, hogy mit is jelent a szenvedély és az alázat az életben. Alázat és a segítő szándék mindazért, amit a múzsamatéria jelentett a művész számára.

Mr. Ward képes volt felfedezni a lét elviselhetetlen könnyűségét, de nem úgy, mint Tomás, Kundera főhőse, aki minden nő külsejében talált valami vonzót, és csak szállt virágról virágra, anélkül, hogy az érzelmek a lelkét akárcsak megkaristolták volna. Stephen Ward a kristálytiszta múzsamatériát kereste, s ezt rendre mindenki félreértette.

Az epikus szeretők mind olyanok, mint Tomás. De most, a Vízöntő-korszak hajnalán, a legtöbben még lírikus szeretők, akik a saját, sohasem változó eszményképüket keresik a nőkben, éppen hogy a szívükkel szeretnek vagy vetnek meg. Az érzelem iránya felfelé vagy lefelé hat, mert a szeretet mindig túlzó, sohasem objektív, többnek vagy kevesebbnek láttatja tárgyat, mert a szív csak így képes látni. Ahogy Mr. Ward kereste és látta a nőt, úgy csak a legérzékenyebb művészek teszik. Ehhez volt istenadta képessége, s ez csak lélekből jöhet, melynek iránya mindig horizontális, és a maga valódiságában látja a nő legnemesebb matériáját. Mely nem csak a legnemesebb, hanem a legveszélyesebb anyag is a világon...   S az, hogy mindez szinte mindig az első lélek nőben van jelen, mely nő karaktere a mindenre kapható, a mindenre kíváncsi ledérséggel párosul, hát épp ez benne a veszélyes, ami tengernyi félreértésre adhat okot.

Az a kincs, ami éltette, és ami drága bűnökre sarkallta, a baljóslatú Profumo-per során, éppen olyan pusztítóan hatott rá. Mind a nyilvánosságban, mind a személyes baráti körében elszenvedett megaláztatások és meghurcoltatások teljesen felőrölték, az amúgy is szuperérzékeny lelkét. Majd nem látva más kiutat szenvedéseiből, végül az öngyilkosságot látta az egyetlen menekülő útnak. A tragikus estén csak ennyit vetett papírra közeli barátjának: - Szörnyen röstellem ezt a felfordulást körülöttem... Azt hiszem, bűnös vagyok, amíg az ártatlanságomat a nyilvánosság és a sajtó be nem bizonyítja…

A mérgezés után már nem nyerte vissza eszméletét többé; távollétében ítéltek el. Annak ellenére, hogy nagyon sok barátja, ismerőse és támogatója volt, a mortlake-i temetésére végül senki nem ment el...