Nehéz szomorúnak lenni, amikor oly sok különleges nő van a világban...  - mindig ez volt életének mottója, s ez adott neki elegendő inspirációt az élethez. No, és a rajzoláshoz.

Meglett bölcselkedők, nagyvárosi okoskodók erre azt mondják: mindez a gyengeség jele. Mert hát mi végre a művészet, ha a művész nem tud egyes egyedül önmaga alkotni, és mindig szükséges neki a múzsamatéria? Maradjunk annyiban, hogy egész volt önmagában is, de mégis a belülről sugárzó, kívül megjelenő természetes női szépség kápráztatta el igazán. Hogy ne mondjam, ez volt a gyengéje. Ezért is érdekelte olyannyira az arc és annak vonásai, a szemek, amelyből tükröződött az esszencia.

Mr. Ward rajzolt, mert valamit meg akart mutatni. Többnyire csak portrét. Nem érdekelte az, akire azt mondták: karakteres. De még az sem, ha előkelő szalonok kiválóságai ekképpen vélekedtek valakiről: igen szép nő, vagy: jó kiállású férfi. Mindez neki még édeskevés volt. Azt szerette volna látni és láttatni, hogy sugárzik-e a tekintetből az életigenlés.  Van-e benne valami plusz, amitől égő tekintettel szalad neki a kihívásoknak. Hogy a személyiség alján van-e karizma. Vagy csak valami megfoghatatlan, sötét és fortyogó vágy, amitől néha rossznak lehet lenni... S Ahhoz, hogy valaki múzsa legyen, nem elég a szépség, kell még hozzá az a nagyfokú szolgálat és alázat is, amelyen át megnyitja lelke önvalóját.

Ahogyan a nőknél az okosság és a rafinéria evolúciós tulajdonsággá vált, úgy alakult ki őbenne az a képesség, amellyel a nők lelke mélyére volt képes látni. Kétség nem férhet hozzá, hogy ehhez igen magas precizitású belső műszer kellett. Ez egészen különleges röntgen szemeket kölcsönzött őneki, hogy aztán a róka ravaszságával felvértezve kuszálja össze a sors által kijelölt út különös szálait. Azonban tévúton járunk, ha úgy gondoljuk, hogy minden kis nőcskét észrevett, aki csak szembe jött vele.

Nem érdekelte mindenki, és általában sem vonzódott akármelyik nőhöz, de kétségkívül sajátos erkölcsiséggel rendelkezett, s ezt nem ártott tudni ővele kapcsolatban. Mérhetetlenül rühellte a rabul esést, és azok birtokló, ragacsos, fojtogató kezeinek szorítását, mert szabadság párti volt, de azt meglehetősen szabadosan értelmezte. És akármennyire is akarták lépre csalni, mindig maradt benne egy olyan minőség, amihez egyszerűen nem tudtak hozzáférni. Az a rész nem tartozott senkihez, csak a mindenséghez, éppen ezért a képzeletének sem szabhatott határt semmi.

Nem tudta elviselni a szeretetlenséget, de hogy ő maga folyamatosan egyet szeressen, azt valahogy elképzelhetetlennek tartotta. Jól ismerte a szeretet állapotát, illékonyságát, könnyű változékonyságát. S tudta azt is, hogy érzelmi alapon nem tudná a jövőjét bebiztosítani. Képzeleténél már csak a vágyai voltak határtalanabbak, amit nők bájaival gyógyítgatott. Nem akart áldozattá, sem önfeláldozóvá válni, mert az egyet jelentett volna az élet élvezetének és szabadságának a feladásával. Meglehetősen önző volt, s élete egyik fő alapvetése az volt, hogy mi mindannyian húsból vagyunk...