Nem olyan rég futottam bele, s engem személy szerint nagyon mellbe vágott Amanda Lear New York című videója és annak mondanivalója. Mert valóban: a helyzet egyre zavarosabb, olyan, mint egy lefelé örvénylő spirál. Sötét kikötői dokkok között bolyongva, huszonévesen, halálos bűnök csábításában, azért könnyen át lehet esni egy kisebb szexuális forradalmon, ami XX. század egyik legfontosabb változása volt, és legfőképpen az értelmetlen világháborúk lezárását követően nyert polgárjogot a nyugati demokráciákban.

A bevezető után rögvest vízre szállok a Vízöntő ladikjában, hogy egy rövid kitérő erejéig, az általam kissé elfeledett Pet Shop Boys felé evezzek. A brit duó 1987-es, It Couldn’t Happen Here című filmjét vettem alaposabban szemügyre, és meg kellett állapítanom, hogy azok a giccses kosztümök, a helyszínekhez sokszor nem illő öltözékek, a pikáns és sok esetben frivol jelenetek leplezték le az alapvetően katolikus polgári társadalom képmutatását és álszentségét. A 80-as évek haladó nyugati pop-kultúrájának volt egy ilyen fricskázós, görbe tükrös üzenete az arra nyitott és befogadó generáció felé.  Azért is hoztam ezt fel, mert az Amanda klip nézése közben is hasonló volt az első gondolatom: mintha egy groteszk fricska lenne. A másik gondolatom pedig az volt, hogy a mai, újbalos prűd és szemforgató trendekbe (metoo, érzékenyítés) már nem igazan férhet bele sem Amanda, sem pedig a PSB provokatívan sikamlós vizuális megjelenési módja. Valamelyik „törzs” vagy „szekta” biztosan, vagy maga az alkotó, tetteit húsz év távolából súlyosan megbánva, valamelyik „erőszaktevő” producert felelősségre vonva, pálcát törne felettük. Épp most jelent meg egy friss, ropogós hír arról, miszerint Sharon Stone lesújtóan emlékezik vissza önéletrajzi könyvében arra, mintegy áldozatként beállítva önmagát, hogy galád módon átverték az Elemi ösztön forgatásán, a klasszikussá vált bugyi nélkül villantós jelenet érdekében. Nyilván tökéletesen kiérezhető a szavaiból mindaz a hatásvadász máz, mellyel az újbalos trendekbe kíván, népszerűséget hajhászva belesimulni. Amúgy ezt a fegyvert fordítja mostanában a hazai jobboldali, meg úgy egyáltalán a „konzervatívnak” és „kereszténynek” hívott trollpolitika a liberálisok ellen, egyfajta kulturális ellenforradalomként, de ez már az identitáspolitika vizeire vezetne, amely szintén a Vízöntő-korszak természetéből fakad.  

Valamikor a tavalyi év elején szerettem volna írni a Nő című filmről, amit magányos cimborám ajánlgatott figyelmembe. Persze rögtön megnéztem, el is indított bennem egy csomó gondolatot, de a film annyira előre szaladt egy nem is oly távoli jövőbe, ahol szemérmetlen nyíltsággal mutatja be a férfi-nő viszonyának teljes széthullását, hogy végül letettem róla. Megriasztott a hátborzongató magára maradottság, mely egyre inkább jellemzi mindkét nemet. Ahol a férfi úgy dönt: inkább választja a kényszerű magányt, mintsem vállaljon közösséget egy hús-vér nővel, mely kapcsolat leginkább a lelki sebződések tárháza, ahol egymás önbecsülését tapossák le nap mint nap a sárga földig. De minthogy a férfilélek eredendően rideg, ösztönösen vágyik az éltető melegségre, megtalálja mindezt egy mesterséges pótlékban, egy búgóhangú, intelligens operációs rendszerben. Az látszik, és ott a logikai bukfenc, hogy hiába játszódik a film a jövőben, a férfikarakter mégsem modern, hanem egy olyan igazi régi vágású krapek.

Az előző férfilélek még a láthatatlan (Fenséges) felé él, az előtt alázatos; ezért tud különbséget tenni igaz és hamis vagy értékes és talmi között, de a nőből ( a múzsájából) merítkezik, általa inspirálódik és erősödik jellemében. Cserében felemeli a mellette élő nőt nőiségében. Szárnyalásra, fejlődésre készteti. Megnemesíti a lelke mélyén szunnyadó sötét anyagot. Ezért a múzsa mindig az alkotó férfi felé él, előtte alázatos. S tőle várja, hogy hajójának kormányosa legyen. Ez a láthatatlan hierarchia, amely az új minőségben már nem lesz, nem lehet jelen.

Tovább csordogálva ladikomban elérkezem valahogyan Hamvas Béla esszéjéhez, Vízöntő címmel, és megvilágosodásom támad. Ez a mű egy sokkal nagyobb dimenzióban láttatja a mostani változást, ami nagyjából az elmúlt század közepén kezdődött el. A változás elsősorban életrendbeli, és nem kívülről jött, mint amilyen a nagy honfoglaló, területszerző háborúk voltak, hanem belülről, a lélek tudattalanjából. Közel kétezer éven át egy alapvetően vallásos lelkület vezérelte az egyént, ahol a felettes én-ben ott ült maga Isten, és kontrollálta, adott esetben megszégyenítette az egyén tudattalanjából felszökő mindig éhes, erőszakos démonokat (drive-okat). Az elmebajos, szifiliszes Nietzsche óta tudjuk, hogy Isten halott, hiszen pontosan láthatta ezt az őrültségén keresztül. Mindezzel természetesen arra utalt, hogy az emberiség egy új korszak előtt áll.

Hamvas tétele szerint az egyén tudatos tevékenységének helyébe, a tömeg tudattalan őrjöngése lép. Marx és kortársai, noha a munkásosztály kizsákmányolása ellen szálltak síkra, az elnyomott tömegekben lázadást szítottak és forradalmakat készítettek elő. Ami eddig fent volt, a világos és tudatos, az alásüllyedt, ami pedig lent volt, a sötét és sekélyes, felemelkedett. Olyan volt ez, mintha az agy lesüllyedne a folyton éhes, korgó gyomor helyére, a gyomor pedig a kormányos lenne az agy helyén. Nem véletlen, hogy az egész XX. század a tömegeket lázadása volt, mely szörnyideológiákban, a fasizmusban és a kommunizmusban csúcsosodott ki.

Az elmúlt század szörnyűségeinek talán legkifejezőbb alkotása, Munch Sikoly című festménye. A helyszín egy létező hely az eszéki fjordoknál, amit sétálgatás közben látott ilyennek. Olyan volt, mint egy látomás, amitől halálfélelem fogta el, szinte sikoltott a táj, amit aztán meg is festett. Az egész kétezer éves Halak-korszak ütközött falnak a világháború rettenetével, és ezen belül a holokauszttal. Ez van benne a képben. A század legnagyobb döbbenete, ahonnan már nincsen tovább. Ezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy érzékeltessem, mindig szükségszerűen történik valamiféle kataklizma, ami falhoz vágja a korszakot, és onnantól más minőség veszi kezdetét. Ez az a bizonyos újfajta embertípust, amely kitermeli önmagából az új korszakot. Jól látható az a rendezőelv, amely mindig halad a maga útján. Ez a rendező elv szent és sérthetetlen, és ciklikusság jellemzi. Viszont az ezen belüli életműveket és irányzatok hálóit az ember szövi.

A nyugati progresszív értelmiség lerombolt minden fontos fundamentumot, így váltak mindig is a változás kovászává. Egyetlen fontos eszményük és céljuk a fogyasztói társadalom működtetése, amely még inkább elmagányosít. Így bolyongok tovább a Green Day Boulevard Of Broken Dreams-éhez. Ez a dal Salinger kamaszának a himnusza. Benne van minden, ami a kamasz útkeresését jellemzi. A kamaszkor egy életszakasz, amin mindenki átesik, és olyan, mint egy folyosó, amin végig kell menni minden tiltakozás ellenére. Minden korban más és más kamasznak lenni. A Zabhegyező 1951-es megjelenése a Vízöntő-kor kezdetének első nagy lenyomata volt. Már a mi szüleink is érezték, hogy egy hosszú korszak végén élnek, ezért estek kétségbe, ezért hanyagolták el annyira gyermekeiket, s ezért lett rossz a lelkiismeretük, és nem örülnének, ha hallanák az igazságot: nem bírtak ikonokká válni. Az ikonok máshol kerestetnek, de többnyire csak zagyva, homályos és idealista tanításokra futja már, hogy aztán könnyelműen belesétáljunk a tömegmédia által generált politikai agymosás csapdájába…

Most, 70 év elteltével megváltozott a kamasz belső vívódása, és már nincs hová és nincs miért felnőni, mert a kultúra minden egyese területéről eltűntek az ikonok, akikre érdemes odafigyelni, és akiknek még emberi arcuk lehetne. Így marad a virtuális tér és a mindent elárasztó, mindent szétmaró, ragacsos melankólia, mely minden pop-rock dalból ömlik kifelé szerteszét. S már olyan fokú az elmagányosodás, hogy már nincs kivel egymásba kapaszkodni, akivel megvédhető lenne a saját kis zabligetünk a vihar elől. És a vihar már itt van!