Nem, most nem Nietzsche örökbecsű mondásáról lesz szó, mert az pont fordítva lenne, hanem a mellettünk élő, hol megemberiesülő, hol csak prédává zsugorodó, azokhoz különös érzelmi szálakkal kötődő élőlényekről.

Mindjárt kezdjük is a - mára gyengébbik nemként előlépő - férfiakkal, azoknak is egy igen népszerű hobbijával, mégpedig a horgászással. A férfikor meghajlásának idusán, olyan negyven-ötven között datálhatóan, hajlamosak lesznek ugyanők a pecabot után nyúlni. A leginkább mozdulatlan úszó figyelése során, alkalmanként méretes és roppant nyálkás képződmények kifogása érdekében, annak vizéből. Ezzel párhuzamosan jelennek meg a halak fotografikus és trófeaszámba menő bemutatása a közösségi felületeken mint felülmúlhatatlan, unikális teljesítmény - amely természetesen lényegesen veszélytelenebb, mint a csajozás.

Amúgy nincs ezzel semmi baj, hisz egyszer csak alábbhagy a lángvágó lángja, vagy egyszerűen rá kell jönni, hogy a boldog élet titka mégis csak az, ha a férfiember távol tartja magát a zűrös nőktől. No, és ha mémesülni is tud a kézben tartott bőrponty, akkor az még vicces is, jelezvén, hogy azért a nagy komolykodások közepette, nem árt egy jót nevetni önmagunkon is.

Miután a családalapítás ideje igencsak kitolódott, úgy negyven fölé, kézenfekvő megoldásnak látszott a nők körében, hogy az élet magányát és szeretetlenségét, kedves kis szőrös állatkákkal kárpótolják – csakhogy az erősebbik nemmé torzult nőket se hagyjuk ki a szórásból. Csak eközben az állatokkal való bíbelődés éppen úgy vált őrületté, ahogy minden, amivel az ember túl sokat és túl hosszasan foglalatoskodik, imigyen kerülve az állat top prioritásba az ember elé. A hobbiállat előbb gyermek- majd társpótlékká nemesül, ahonnan már családtagként lesz jelen, s innen nézve az embernek mint lehetséges társnak, semmi keresnivalója sem lesz ebben a viszonylatban, még akkor sem, ha a kisállat a magány obligát tartozéka.

Persze érteni vélem, hogy ma már egy ilyen szőrpamacs több szeretetet tud adni adott esetben, mint bármelyik ember, de mégis rettentő riasztó, amikor valaki nyolc-tíz macskával él szoros szimbiózisban, vagy egy-két csubakka-szerű kutyával tölti mindennapjait, a nagyjából negyven négyzetméteres panelban. Természetesen a fekvőalkalmatosságot, csak és kizárólag, a hálószobai ágy egy bizonyos szegletében lehetett kialakítani, hogy ne csak a fél lakás, hanem még a hálószoba is plafonig szőrös legyen. Egy ilyen torz élethelyzetben már nem lesz, nem lehet helye az embernek, vagyis a hőn áhított társnak. Aki idáig jut, annak nagyon sok törésen és fájdalmon kellett átesnie, miközben rávágta az ajtót a lehetőségekre. Állapota visszafordíthatatlan, segíteni rajta végképp botorság volna.  

Szomorú látlelet ez mégiscsak korunkról, ahol az állatkáink félig kész emberré változtak. Jóféle metamorfózis a Vízintő-kor hajnalán, jó a fenét…