Jó tíz évvel ezelőtt, időnként bejárt a Villányi úti „kisvigibe”, ahol dolgoztam, és hát, mindig odavoltam, mikor megjelent, pedig csak egy apró kis anyókának tűnt, kis cérna levessel, zóna adag ételekkel. Lassan, kimérten fogyasztotta ebédjét, látszott, hogy nem siet már sehová sem. Közben beszélgettünk az időjárásról, meg ilyen triviális dolgokról, és persze szörnyen zavarban voltam. És most, hogy már nincs, meg-megállok dermedten a szobámban, és úgy érzem, valami végleg eltávozott ővele ebből a világból. Megint nehezebb lett a sors…

Egy olyan régi világban kezdte karrierjét, amely világ végleg elment ővele. Az az emberarcú szocializmus ment el ővele, ami a színésznő lelkében létezett csak. Közben átszáguldott rajta az egész rendszer, még csak meg sem karistolva lelkét, ez a mindent kiüresítő, értéktelenné züllesztő modernség. Ő mindvégig képes volt megmaradni annak a kedves és nyitott szívű embernek, amellyel minden szerepbe könnyedén bele tudott helyezkedni. Személyisége mentes volt korunk hitvány allűrjeitől, nem akart sem többnek, sem jobbnak látszani. Egyszerűen azt adta, ami saját, legbelső lényege volt. Hétköznapiságában rejlett nagyszerűsége, s evvel együtt, mégis legendák szövődtek köréje.

A nép gyermeke volt, s ezer színészi arca mögött, kicsit saját magát is adhatta, mindenféle erőfeszítés nélkül. Azzal a hamis mítosszal számolt le, hogy nem csak az lehet sikeres és elismert személy, akinek sok pénze van, vagy előkelő származású, hanem bárki, akár a legeldugottabb faluvégén álló viskó, ragyogó szemű gyermeke is. Ebben a rendszer is a segítségére tudott lenni, ami fontosnak tartotta a magyar nép alulról jövő tehetségeit példaként emelni a társadalom elé, vagy éppen megmutatni a nagyvilágnak. Éppen ezért nem volt nehéz neki sikeres színésznőnek lenni. Egyetlen nehézséget szerelmei jelentették számára, melyek kellően kalandosak, bonyolultak és sokszor igen fájdalmasak voltak, akárcsak minekünk, egyszeri halandóknak...

Színházi körökben úgy hírlett, hogy könnyű volt ővele dolgozni, vagy csak egyszerűen a társaságában lenni. Még a legnehezebb természetű színészóriásokat is megpuhította, mert őmellette mindig olyan végtelenül természetes és gömbölyű volt minden. Mert teljes ember volt. S szeretni is csak teljes szívvel tudott.

Képtelen volt különbséget tenni ember és ember között, mert nem tudott mást, csak vakon szeretni. Ahogyan az igazi szerelem is vak, éppen így, ezzel a vaksággal bújt bele az összes szerepébe. Ezzel a vaksággal szerette az életet, az igazi dolgokat, s minden szépséget. Mert csak így lehet, csak így van értelme legalább egy pillanatra feledtetni, hogy mégsem csupa hiábavalóság és reménytelenség a létezés.

Színész ennél többet nem adhat, de kevesebbet sem…