A nagy világeszmék elporladtak, a Vízöntő-kor szelleme pedig ráborult a világra. A kor nem most kezdte meg a hatását kifejteni, hanem nagyjából az elmúlt század közepétől, amely az élet minden területén a kiegyenlítődésre, ezeken belül is a kulturális normarendszer leértékelésére törekszik. Nem lehet kétség afelől, hogy mára az átmeneti időszak a csúcspontjára ért, melynek során a Halak korszakból átléptünk a Vízöntőbe. A változás igen gyors és kíméletlen, s a régi típusú ember számára pedig kétségkívül riasztó. Jól látható az a folyamat, melynek során a nemek egymásba mosódnak, fellazítva a nemi identitást. A nemek széttöredezettsége immár megállíthatatlan, ahol a hagyományos férfi és női szerepek fellazulnak és leértékelődnek, azonban a folyamat kovásza nem az LMBTQ-mozgalmak népes táborának harcos nyomulásaiban érhető tetten, az inkább csak tünete annak, hanem a kor szellemében, melynek pilótafülkéjéből éppen csak a pilóta hiányzik.

Mindezt elmagyarázni, sőt megértetni az elsilányult, háromdimenziós tömegemberrel, akinek nincs képe önmagáról időben és bele van zárva a tér, a pillanat fogságába, nagy és felesleges fáradozás volna. Ebbe a mátrixba nyomakodott be a NER propagandagépezete feltartóztathatatlan, elemi erővel.

A magát már csak névlegesen konzervatívnak és nemzeti-kereszténynek nevező kormány a valóságot meghajlítva, látszólag szembe megy evvel a szellemmel. Noha tudják, hogy nem lehet ellene menni az új kornak, így a színfalak mögött sokuk szintúgy a kor feslettségei szerint szervezik életüket, ennek hatása alatt élik meg képmutató mindennapjaikat. De hogy a látszat fennmaradjon, mindig ki kell valamit találni, valamiféle veszélyt felmutatni és felnagyítani, amitől, vagy akiktől az illiberális kormány majd megvédi alattvalóit. Ezért nem is kér mást a rendszer, csak a résztvevők tudatát, s akkor természetesen jó magyar és megbecsült állampolgár válik belőlük, akiket nem hagynak az út szélén.

Éppen ilyen ügy a gyermekeink megvédése az LMBTQ-brigantik ádáz támadásai ellen. Ezt aztán addig lobogtatják, addig habosítják a hazai közélet jobboldali szereplői, szinte ugyanazokkal a szélsőséges példákkal és legostobább narratívakkal alátámasztva, melyeknek a valósághoz vajmi közük van, míg a véleménybuborékba zárt törzsszavazó teljesen fel nem hergelődik. Az embernek olyan érzése támad az események láttán, mintha ezt direkt, egy jól kitalált központi utasítás alapján csinálnák. Amikor egy identitáspolitika ilyen szintre jut, mindig lehet tudni, hogy valami helyett, valami elleplezésére szolgál.

De mi történne akkor, ha végre nem a mondvacsinált ügyekhez kérnének újra és újra politikai felhatalmazást? Nem lehet, hogy nem is az ügy fontos, hanem a hatalom maga? Tényleg azt gondoljuk, hogy a nyugat a transzgender csapatok rombolása miatt rothad, akik gyermekeink megrontásán ügyködnek szüntelen? Mi történne akkor, ha végre fontos és a mindennapokat érintő, húsbavágó ügyekről szólna a társadalmi- vagy a politikai közbeszéd? És ezeknek az ügyeknek a megvalósításához kérnének hatalmat a kezdeményezők?

Mert előbb-utóbb a valóságról kell majd beszélni. A tényleg széteső nyugat valóságos válságáról, ahol le kell végre számolni a jóléti társadalom hazug illúziójával, mert a fogyasztás és az állandó növekedés mai mértéke immáron fenntarthatatlan. Ezért nincs már pozitív végkicsengés, tehát mindegy, hogy Gyurcsány vagy Orbán, vége úgyis a rendszer totális széthullása kell legyen, aminek pontos dátumában végül majd az idő fog dönteni…