A hazafelé vezető úton már minden baja volt Ludovikusznak, pedig igyekezett olyan dolgokkal visszazökkenteni önmagát a valóságba, amikkel hamarosan szembe kell majd néznie. Abban a lelkiállapotban, amibe az események sodorták, a gondolatelterelés igen megerőltetően hatott rá, főleg úgy, hogy a döntés, ami elé az élet állította, a jól megszokott, kényelmes otthon elhagyásával volt egyenlő.

Jó ideje tudta ezt már, sőt, a várakozásokkal teli évek még inkább erre ösztökélték, hiszen sokféle fontos dolog tudója volt Ludovikusz, csak azt nem tudta, mekkora türelem szükségeltetik ehhez. Bizony nem lehet csak úgy, rippsz-roppsz odahagyni a sors által behatárolt, az élet meghatározó, sarkalatos állomásait. A sors bizony komoly dolog!

Kimerülten, vérben úszó szemekkel érkezett meg albérletébe; lerogyott foteljába és kis ideig meredten bámult maga elé.

Az egyik gyerek egészen belegörnyedt a telefonjába, a másiknak pedig valami zenének csúfolt rettenet zúgott a füléből, szinte ügyet sem vetettek rá. Az asszony elnyűtt foteljában szunyókált, ölében tarka macska dorombolt.

Ludovikusz ekkor bánatosan „rágyújtott” egy zacskó ropira, mellé jól behűtött, dobozos sört szisszentett hamarjában.

A hideg sör kortyolgatása közben, furcsa, nyomasztó álomra szenderült, amelyben újra Prágában találta magát, ahol végre szabadon, a hajlamai szerint élhet, természetesen nála jóval fiatalabb, töltött galamb-szerű, vörös hajú hölgyemény társaságában.

Tél volt éppen, hatalmas pelyhekben szállingózott a hó.

Hajnalban lépte át a Hradzsin kapuját, kevés hamuban sült pogácsa lapult a tarisznyájában, és nekivágott a Kastélynak, hogy megkeresse a 22-es házacskát, ahol Franz Kafka lakott.

Először a rőzsehordó nénikével találkozott a Szent Vitus-székesegyház tövében, s mivel segített neki egy darabon cipelni a rőzsét, jó tanáccsal látta el: - Ha Franz házacskáját keresi, menjen az úr vissza a kaptatón, ott forduljon be abba a szűk kis sikátorba, ahol a cselédek házacskái sorakoznak, s menjen a 22-esig.

Peckes léptekkel visszament Ludovikusz, s lám, meglelte a kis házikót, s benne Franzot. Pont ott, ahol rengeteget lakott, ahonnan kedvére bolyonghatott a Kastélyban. 

Kérdezte is tőle mindjárt: - Hát te, Franz, mi a csudát keresel itt?

Franz igen sápadt arccal felnézett, s egykedvűen válaszolt: - Csak esténként tudtam dolgozni az írásaimon, mert napközben a hivatal lélekölő szorításában őrlődtem. Éjjelente iszonyú kínokat kellett elszenvednem a Kaprova utcai lakásban, zsongott a fejem, csak hánykolódtam ide-oda, vagy csak virrasztottam fel-alá járkálva, míg végül itt, a Kastélyban leltem némi lelki megnyugvásra.

- Tudja, zsarnokok közé születtem, számkivetve, idegenként. S láttam jól, hogy csak akkor fogadnak be, ha én is beállok a sorba és szem leszek a láncban. De nem bírtam soha az igazságtalanságot és a hitványságot elviselni, s ebbe egészen belebetegedtem…

Ezért keltem útra annyiszor a Kastélyban, ezért iparkodtam a Törvény Kapujába az igazságszolgáltatásért. Rá kellett végül jönnöm, hogy nincs Törvény, nincs semmi igazság, és hiábavaló minden küzdelem. Csak hatalom van, csak a hatalom örök. Talán a szégyenem majd túlél engem…

Ludovikusz ekkor elvörösödött, s hirtelen sarkon fordulva elrohant. Eldöntötte, hogy soha többé nem lesz megalkuvó, soha többé nem szolgál semmiféle nyomorító hatalmat!

A reggeli ébredés után üdén, energikusan vágott neki az új napnak.

Fiatalosan a fürdőszobába penderült, miközben fél szemmel pocakja profilját vizslatta. Megelégedve nyugtázta újdonsült alakját, amihez azért nemi hasbehúzás még párosult. Majd nekiállt arcszőrzetével bíbelődni, amely legalább egy órán át tartott - mit sem törődve azzal a népi bölcselettel, miszerint, aki öt percnél több időt tölt el arcszőrzetével a tükör előtt, az az ember bármire képes.

Hűvös tavaszi reggelen, frissen beretválva, egy szál rövid ujjú kockás ingben indult a hivatalba, ahol elfoglalta méltó helyét láncszemként…