A világ rendtartása éppen olyan természetes, mint bármelyik emberé. Ahogy lélegzik az ember, úgy lélegzik a világ is. S amikor a Szellem kifárad, nem történik semmi, csak véget ér egy civilizáció. Nem sok idő, pár száz év vagy csak évtizedek – mi az a világnak, s mi az ember a világ idejéhez képest? Semmiségek, tényleg semmik vagyunk.

Az embert körbeölelő, s belőle fakadó korszellem is folyton változik. Ez a szellem nyomtalanul elvész, amint a kor embere eltűnik az idő színpadjáról, és ha elvétve olykor igen, jó eséllyel már soha nem tér vissza. Éppen ezért az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A múltat nem lehet már visszahozni, így a lehető legjobbat kell kihozni a jelenből, a pillanatból.

Ez a hol felragyogó, majd sötétbe forduló, végül átalakuló, és megállíthatatlan fejlődés az emberiség történelme. Ám a felszín zűrzavara alatt, a mélyben mindig ott készülődik a láthatatlan és örök törekvés, amely arra sarkallja az embert, hogy újra és újra megszülje önmagát.

A legtöbben az újjászületés fogalmáról egészen mást gondolnak, azt csak a tényleges halállal vagy valamiféle homályos vallási dogmatizmussal tudják összekapcsolni, pedig egy emberi élet során többször is újjá lehet születni, amely a fejlődést, önmaguk meghaladását segíti elő. A fejlődés, amely nem csak a vándorok feladata, hanem mindenkié. Ugyanis, amióta világ a világ, minden emberi létezésnek van titkos küldetése, feladata, legyen az nem evilági vándor, s még inkább, ha evilági egészen. Nincsen rá sok ideje, csupán egy életnyi. Vagy csak egy megvilágosodásnyi.  Soha nem késő rálelni, csak ne álljon meg félúton...

Menet közben a jó és a rossz fogalma el kell veszítse jelentését a tudatosodás előrehaladtával. Jelzők nélküli tapasztalások várnak, amelyekre szükség van a továbblépés érdekében. Eközben megismerik önmagukat. Ha van bennük elég kitartás, türelem, és nem utolsósorban, nagyfokú fegyelmezettség, akkor megtalálhatják azt az Utat, ami csak és kizárólag az övék. El kell mozdulni arról a pontról, ahol a folyamat korábban, egy előző, vagy ugyanabban az életben elakadt. Mindig, minden ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt. Ám a legfontosabb mindig, minden körülmények között, embernek lenni, embernek maradni – a Fenségeshez való örök viszony egyensúlyának megtartásával.

Egyre ősibb időkre visszatekintve, a kor embere sokkalta természetesebben élt együtt evvel a küldetésével. Éppen ezért az ősember nem lehet primitív, ahogy azt sokan, rendkívül tévesen gondolják. Az igazi primitív, az újkori embertípusnak a Fenségestől elfordult, és az anyagiasságba elsüllyedt törmeléke.

Tévúton jár az, aki a létezés értelmét, feladatát, különböző mennyiségű és minőségű anyagi javak felhalmozásában lelte meg. Minél inkább fejlődik valaki látványosan kifelé az anyagi javak által, annál biztosabban csúszik vissza önmaga megkezdett útján, vagyis torzul. Ahol csak anyagi fejlődés van, és a ”soha nem elég” rabsága, ott nincs továbblépés, csak a lélekölő befelé görbülés, s az nem lehet a létezés értelme, feladata. Mindazok, akik küldetésükben rendre kitérnek a nehézségek elől, vagy csak türelmetlenek, miközben ragacsos kezükkel mindig a menekülő utat tapogatják, azok valamit nagyon félreértettek, s a legnyomorúságosabb terheket vonzzák majd magukhoz, s azt már egyre kevésbé fogják félreérteni...

A küldetés teljesítése nem könnyű foglalatosság, sőt, egyáltalán nem veszélytelen, amire mindig szükséges felhívni a figyelmet. A veszély nem a személyes kudarcban áll, hanem abban, hogy lesz-e olyan túlélő, aki érteni fogja még a jeleket. Akivel érdemes lesz megint mindent elölről elkezdeni. Mert a lehúzó erők ugyanúgy jelen vannak mindenütt, egyetlenegy célzattal: eltéríteni az Útról. Letaszítva egészen a sötét szakadékba, melynek alján szüntelenül fortyog-kavarog a tömegmassza. Akinek a lelkét felfalta az anyag, a lelke befelé kunkorodik egészen, teste megromlik, és a végére rendre odasettenkedik a züllöttségből és kiüresedettségből fakadó teljes megsemmisülés. Ennek a törmeléke hullik alá folyton a meredély szakadék legaljára. Ez a kárhozat.

Eleddig a világban felgyülemlett, összetorlódott emberi gonoszságot és bűnöket, a Teremtő egyetlen gyermeke életével tudta csak megváltani. Ezért emberi léptékkel mérve, mindenki csak önmaga megváltásán fáradozhat. Nincs tehát külső segítség. Segíteni, amúgy, senkinek nem lehet, mert reménytelen minden, ami emberi, s csak a lélek nem reménytelen. Csakis a lélek felől közelítve adható egy fűszálnyi segítség az eltévedt vándornak, mellyel visszatalálhat a SZÍV útjára.

Ha bárki, akárcsak egy szóval is, megpróbálná a személyes utat valakinek megmutatni, végzetes hibát követne el. Avval önmaga útját, feladatát igyekezne másra testálni; ami egyet jelentene a feladat alól kibúvó megfutamodással. Ez az ösvény ugyanis rettenet indákkal benőtt, súlyos csapdákkal kikövezett pokoli út. Hosszadalmas és gyötrelmes folyamat, de az Út végén mindig ott vár a Hazaérkezés. Ez az élet igazi üdvössége.