Tudják, ma már nagyon kevésből is el lehet utazni jó messzire. Úgy nagyjából negyvenezer forintból el lehet jutni egészen az óceán partjáig – tanúskodik erről egy uniós tanulmány, miszerint soha nem állt még ekkora szabadság a rendelkezésre.

Most nem is szeretnék a felmérés valószínűségével foglalkozni, elég az hozzá, hogy minden bizonnyal valószínű, de azért viccnek se lenne utolsó. Mindez, nem fogják elhinni, a mai, felnőni képtelen örökifjúságot nagyban érintő téma, a szingliség kapcsán jutott eszembe. Akik valószínűleg nem teszik fel maguknak a kérdést, miért is lettek azok, amik. Ezen a ponton, szinte látom is lelki szemeimmel, ahogy Önök viszont csőre töltött, nagy kaliberű kérdést szegeznek a mellemnek, mert nem értenek semmit. Nem értik, hogy miként függ össze a bevezetőben taglalt a szingliséggel.

Várjanak, elmagyarázom.

Úgy passzol az egybe, mint a borsó meg a héja. Amilyen játszi könnyedséggel utazik le az egyszeri uniós polgár negyven roppanósért az óceánig, majd néz maga elé bambán, éppen olyan olcsó és filléres ma már a promiszkuitás oltárán áldozni, vagy épp teljesen elfordulni a párkapcsolatba bonyolódástól, és utána a lehető legbambábban nézni előre. Hiszen nem állt még ekkora szabadság rendelkezésre, amelyben megannyi emberrel lehetséges kapcsolatba lépni, nap mint nap, persze csak virtuálisan, és egyre kevésbé valóságosan.

Íme, itt a közösségi oldalak által generált telefonba görnyedés és a gondolatelszívó képernyő szkrollozás az unatkozás ellen. Márpedig közismert, hogy az unatkozó ember a legveszélyesebb, mert unalmában bármire és mindenre is képes. Ezért ez a szép új világ egyenvágyakhoz láncolja tagjait, megfosztja identitásaitól, s egy komplett életet tervez számára a bölcsőtől egészen a sírig.  

Ma már alig ismert a jófajta unatkozás fogalma, s leginkább pótcselekvésekkel múlatja tengernyi idejét, és egyre süketebb a fontos dolgokra ebben a zajos információáradatban. Persze, eközben azért ájultan fekszik az önimádat büszke heverőjén.

Akkor inkább már utazgasson! Hiszen a KFT nevű ikonikus zenekartól tudjuk jól, miért is: mert utazni élvezet. Egyedül nem annyira, de aki még útja elején jár, annak a magányos bolyongás lehetőséget teremt új emberek, barátok, segítő társak megismerésére. Sokféle, kellemesen hasznos vagy éppen kellemetlenül haszontalan tapasztalások beszerzésére. Benne van ebben a keresés is. Mintha olyan helyet keresne, ahonnan már nem érdemes visszatérni, s az egykoron elhagyott, rég elfeledett otthon családias hangulatára emlékezteti. Nyilván, ezt a helyet keresi mindenki...

De addig hosszú még az út, s minden nap tovább kell menni, mert dolga van minden vándornak, s nem tudhatja, vajon lesz-e elég ideje eljutni a végcélhoz, önmaga s lelke teljes megismeréséhez…

Ehhez azonban nem kell elutazni a világ végére, mert hát mit is adhatnak a mediterrán szigetek, a vadregényes erdei utak vagy a magas hegyek sziklacsúcsai, ha ezek nem köthetők személyhez, amely mögül felsejlik egy ember jelleme, a legvarázslatosabb titok, amit valóban érdemes megismeri. Elég csak letenni a telefont a kézből, és kisétálni a kert végébe, megállni a fa tövében, leülni egy elárvult padra, körbenézni, s nagyokat szippantani a friss levegőből, belefeledkezni a napsütésbe – annyira egyszerű ez, mégis oly kevesen gyakorolják. Közben gondolatok tolulnak fel odabentről; bizonyos események új értelmet, új megvilágítást nyernek. Az esetleges problémákra új megoldások születnek, ezzel együtt nő a kreativitás is. Lehet olvasgatni ilyenkor, leginkább szépirodalmi alkotásokat, hogy legyenek némi fogalmak arról a rendszerről, melyben élni adatott, s amelyet az út végén megérthet végül minden vándor.

Rousseau élete utolsó éveiben magányosan sétálgatva vetett számot életével, amely hányattatott volt, bűnös és gyarló, szinte említésre sem méltó, hiszen a legtöbb emberé ilyen. De sétái során önmagába fordult, s rájött, hogy az igazi boldogság forrása odabent rejlik. Ekkor volt élete a legteljesebb és a legboldogabb. Ezek a szemlélődő, magányos séták és elmélkedések lényegében az önvizsgálat, s önreflexió fontos kellékei. A sétáló már nem siet sehová, útjának nincs konkrét célja. Bárhol is álljon meg, az egy újabb célállomás, így lesz ott mindenütt és sehol sem. Hazatalált…

Az egzisztenciális vágyak végeláthatatlan sokasága, valamint a belső bizonytalanság rendre eltéríti a riadt arcú utazót a tudatos életvezetéstől, aki megfosztva identitásaitól, egy jobb élet reményében, inkább nekivág a borzasztóan fárasztó útnak, le, egészen az óceán partjáig, ahol tárt karokkal várják valamelyik halfeldolgozó üzemben… Ezen felül külföldre szakadva idegen is lesz, és idegennek lenni annyi, mint nyomoréknak lenni.

Mindazonáltal az ebben rejlő bátorság inkább becsületre méltó és támogathatóbb, szemben a halogató, a lehetőségeket mindig elfecsérlő Pató Pálok hozzáállásánál. 

No, igen, ez a fránya megvalósítás azért nem egyszerű foglalatosság. Mert úgy is lenni szokott, hogy az istenért sem akaródzik nekivágni az ernyedtségbe ragadt vándort, s csak úgy gyöngyözik a homlok a sok zsákutcás bolyongástól. Pedig még ma sem volna szégyen kimondani olykor, hogy amiben hitt valaki, az alapvetően elbukott, kiüresedett, és valami újat kell helyébe teremteni, különben ha így marad minden, abban bizony végleg elszárad.  Csak hát az egzisztenciális félelmek, s a kicsinyes önzés nem ennek a beismerésére törekszik. Dehogy is, épp ellenkezőleg! Bizonygatni, mi több, megideologizálni mindazt, ami sehogy sem működött, mindezért kikiáltani valakit bűnbaknak, s rálőcsölni egy lavórnyi keserűséget.

Pedig lehetne másképpen is!

Ehhez a másképphez elég lenne megbocsátani önmagának a sok hibás döntés miatt; s az már egy igen nagy lépést jelentene a változtatás irányába.

Egy új világ teremtése, a legcsodásabb emberi tett – amiből aztán új virágok sarjadnak. Higgadtság és önfegyelem kell hozzá, no és türelem. Megvárni egy birka türelmével azt, hogy mindenben az idő döntsön; ezalatt begyűjteni a kellő erőt, amíg az elhatározás cselekvéssé nem érik. S közben tudni mindig, hogy mit csinál a bal kéz, amikor a jobb fogásra emelkedik.

Éppen úgy, ahogy az egyszeri utcaseprő sepri a járdát, egész idő alatt ügyelve arra, hogy ne csak a végeredmény nézzen ki valahogyan, hanem mindig a következő lépés, a következő seprőmozdulat legyen tökéletes.

Művészet ez is. A kis lépések művészete. Csak lépésről-lépésre, már ha kérhetem.

Mert egyszer eljöhet az idő, hogy nincs tovább. S akkor a kötél megfeszül és kezdetét veszi a tűzijáték…