A dolgok rendszerint utólag szoktak kiderülni. Utólag és leginkább későn... Az is utólag mutatkozik meg igazán, hogy az életünkbe belépő emberek, miként árnyalták az életről és önmagunkról alkotott képünket, hogyan avatkoztak be az életünkbe, és arra milyen hatással is voltak. Akkor jövünk rá, hogy ők valójában a segítőink, még ha ezek a találkozások viharosak, konfliktusokkal teltek, és igen, sokszor veszekedősek is, ezért félni nem, hanem merítkezni, tanulni szükséges belőlük.

Márai tanár úr így igazít útba: „Vannak a közömbösek, a barátok, az ellenfelek, akik valamely eszme vagy meggyőződés, vagy érdek parancsszavára harcolnak ellened. Ez az emberi élet rendje, csak így van szép feszültsége az életnek: barátok és ellenfelek között, a közömbösök nagy tömegében. S aztán van az ellenség. Nem ellenfél ő, több annál. Mintha a végzett kijelölt volna kettőtöket egy párharcra, melynek nincs oka, sem értelme. Tudsz róla, ahogy ő is tud felőled, noha az élet, a pálya semmilyen területén nem keresztezted útját. Gyűlöl téged, kenyeredre, életedre tör: soha sem vétettél ellene. Egy életen át kerülitek és keresitek egymást. Mit tehetsz ellene? Mindenekelőtt iparkodj megérteni. Ő az egyensúly életedben. Máskülönben suta és balog lenne életed küzdelme. Szükséged van reá. Le kell győznöd magad, hogy őt legyőzhesd. Meg kell ismerned az igazságot, hogy igazad legyen vele szemben. Jobbnak kell lenned, mert ő gonosznak hisz és hirdet téged. Isten őt jelölte ki társadul a földön. Közös vállalkozásotok van, mint a bajvívónak. Ne döfd le idő előtt; egyáltalán ne döfd le. Ő tanít meg élni, harcolni, védekezni. Tudjad, hogy szükséged van reá".

Na, a Gyurka pont ilyen volt: egy igazi ellenfél.

Saját bevallása szerint ős-SZDSZ-es, liberális beállítottságú; én meg örök antikommunistaként lehorgonyoztam a nemzeti oldalon. Parázs vitáink során én voltam a fasiszta, ő meg a „lipsi” - gonoszan utalva a mára már eléggé elcsépelt jelzőkkel a klasszikus distinkciókra.

Ha visszatekintünk, akkor jól látható, hogy a kilencvenes évek elején az SZDSZ volt az egyetlen valódi liberális párt, amely éppen hitvallása miatt, értelmiségi körökben igen nagy népszerűségnek örvendett. Aztán később összefeküdtek a posztkomcsikkal, sutba vágták elveiket, végtelenül korruptak lettek, de legnagyobb bűnük mégis az volt, hogy médiafölényükkel a legelvetemültebb törzsi gyűlölet mellett tették le a garast nap mint nap, ezzel szaggatva szét egy épp csak felszabadult, gyógyulgató félben levő nemzet lelki szöveteit.

Azóta ez a párt is a történelem süllyesztőjében végezte, de szellemi hagyatéka tovább él legkedvesebb tanítványában, a NER-ben. Így, amikor Gyurka Putyinozott, amikor Paksozott, amikor a NER-t köpködte, mindig lehetett tudni, hogy a nyugati nagybefektetők mind beleomlottak Putyin szent fenekébe, a nemzetközi pénztőke azért ütötte fiókszervezeteivel az atomenergia termelést, hogy végül az érdekeltségi körébe vonja azt, hiszen nyilvánvaló, hogy a jövő aranya az áram lesz, és természetesen olyan politikailag stabil és erős rendszert óhajtottak maguknak, mint a NER. Az emberi természet nem attól függ, hogy ki hol áll éppen a politikai palettán, az emberi gyarlóság bizony mindenhol pusztít egyaránt...

Ám amikor kritikát fogalmazott meg az egyetemes humanizmus nevében, vagy a demokráciában elvárt fékek és egyensúlyok honi deficite miatt, mégha azokat a soros-blogkent üzemelő 444-ről vette is át, azokban szinte mindig igaza volt.

Ezért kellett vigyázni vele, mert helyén volt az igazságérzete. Gyurka emellett kíváncsi és nyughatatlan természetű ember volt. Minden érdekelte, de felületes hanyagsággal, amelyben csak játszott a világ dolgaival, mert hiányzott belőle a nagy megvalósítók konok, végzetszerű kitartása. Ehelyett inkább pótcselekvésekkel babrált, s ezért persze mindig lemaradt a nagy találkozásról, a nagy lehetőségekről... És mégis, a legnagyobb nyomorúságok idején is képes volt valahogyan megőrizni a bohémságát és a jókedvét. Ezért kedveltem őt, mert nem lehetett a társaságában szomorkodni. 

Egyszer, amikor elbeszéltem neki egy sztorit, láttam rajta, hogy elirigyelte azt, ahogyan meséltem, mintha egy Rejtő regény kitépett lapjairól olvastam volna. Talán magára ismert, ezt nem tudhatom, csak később eszméltem rá, hogy az egész karaktere tényleg Rejtő lapjaira kívánkozott…

Az elmúlt időszakban kerestem néhányszor telefonon, de csak ígéretet adott, hogy majd jól megbeszéljük a nagy politikai helyzetet egy-két IPA mellett. Kínosan nevetett is egyet-kettőt, s már sejteni lehetett, hogy ő már továbbállt. Persze, nem keresett egyszer sem. Mire is keresne a széles egy világ nagy barátja, aki bárhol is legyen, mindig otthonra lelhet, ha máshol nem is, hát egy eldugott csapszék hűvös kerthelyiségében…

Legutóbb, mikor hívtam, már egészen mellébeszélt...

Ma már nem tudok őróla semmit, s talán jobb is ez így. De úgy képzelem el, hogy most is eldugott kocsmák zajos és fülledt homályában emelgeti a poharakat, közben beszélget a régi öregekkel, azokkal, akik megjárták már a hadak útját. A régiek társaságát kereste mindig is, ott érezte magát otthon, mert ő is a letűnőfélben levő, régi kilencvenes évek gyermeke, kiknek legfőbb alapélményük a szabadság és a szerelem.

De erőtlenek és elesettek voltunk ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk. Hiszékenységünk, naivitásunk tévútra vitt. A múló örömökért, kétes egzisztenciáért feladtuk álmainkat, korrumpálódtunk, pótcselekvésekbe menekültünk és talmi emberekhez láncoltuk magunkat, közben elfelejtettünk felnőni...

Így foszlott szét a szerelem generációja, így szálltak el a boldog kilencvenes évek. És mi odaragadtunk végleg, menthetetlenül. Ott toporgunk a XX. századból megörökölt traumáink frusztráltságaiban, s csak emléktörmelékekben gazolunk bokáig, de ez már nem hozhat megváltást, virág itt már nem sarjad belőle...

Csak az álarc eldobása és a valódi szerelem megtálalása eredményezheti azt a belső, lelki forradalmat, ami visszavezethet a szabadelvű és érzékeny centrumba, amiről annyit beszéltünk, s amire annyira áhítozunk.

Úgy gondolok ezentúl Gyurkára, mint arra az emberre, aki elment végleg, s kínzó hiányként marad utána egy barátnyi betöltetlen űr...

Most azért rágyújtanék egy jó erős cigarettára...