Nyilvánvalóan tudni akarják, mi is az a zöld fény? Nos, jelen esetben talán édes-mindegy, hiszen mindannyiunk életében kell legyen valami fényesség, ami mögé apró hiteket és kicsiny reménységeket szövünk.

Ha megfigyeljük a világunkat körbeölelő korszellemet, láthatjuk, hogy a növekvő darabszám közepette, s a lélekölő kenyérharc jármában, ahogy törünk előre, az ár egyre biztosabban sodorja vissza hajónkat a múltba. Nem volt még kor a miénk előtt, amely ennyire biztosan zuhant, menekült volna vissza önmaga tragikus múltjába, a tömegek mítosztalan lázadásába.

Tudta ezt már a Nagy Gatsby is, ezért kapaszkodott a legtisztább és legnemesebb reménységbe, a szerelmébe.

Ahogy a mindenféle hitek tartóoszlopai is mítoszokra épültek, úgy képzelt Gatsby, szerelme mögé tengernyi történetet. De minden, amit az életben elért, csak ezen a mítoszon keresztül létezhetett, ezen keresztül válhatott valóra. S talán az ő élete is csak ettől nyert igazi értelmet: egy felfelé ívelő fénycsóva, aminek a helye csakis a csillagok közt lehet.

Egy egész életet talált ki, amibe beleálmodta önmagát és a Nőt, akit a szerelmének mondott. A neve előtt a „nagy” jelző kizárólag ezért állhatott, mert nem volt még ember őrajta kívül, aki ennyire kivételes tehetséggel tudta volna őrizni a reménységet.

Hitt az örök visszatérésben, abban, hogy minden ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt.

Hitte, hogy bele lehet lépni kétszer is ugyanabba a folyóba.

Hitt a véletlenek szerencsés összjátékában.

Hitt a létezés könnyűségében, s ezért az élet is megbecsülte őt…

De legfőképpen az igaz szerelemben hitt. Abban, hogy az elválasztott lelkek, itt, a földi létben is találkozhatnak, s ha találkoznak, akkor már soha semmi nem választhatja el őket egymástól. És ez a cél szentesít minden eszközt. Mindent!

Nem a hétköznapi szerelmi légyottokban hitt, amire a hirtelen ítélő ember gondol, hanem abban a szerelemben, amiben elégni, meghalni lehet csak.

S így is ment végül el, a szívében a legtisztább álommal, itt hagyva nekünk jelként a zöld fény reménységét. Csak egyetlen dolgot nem tudott, mert fiatal volt és türelmetlen, azt nem tudta, hogy az elengedéshez kell a legnagyobb erő, a legnagyobb fényesség…

Ha ez mégsem lenne így, az már akkor is bizonyos, hogy mi mind rongyemberek leszünk őhozzá, a Nagy Gatsbyhez képest, ha nem őrizzük a reménységét.

Mert hinnünk kell az utolsó pillanatig is. Karunkat utána nyújtva, hinni a zöld fény reménységében; megalkuvás és félelem nélkül, az őrültek konok kitartásával. Akkor is, ha gyilkos szándékkal közelít felénk a tömeg megállíthatatlan furkósbotja. Hinni kell szenvedve, zihálva, még a halálos ágyon is. Hisz’ egyszer úgyis itt kell hagyni mindent. Lerogyva, megszégyenülve, bánatosan és végtelenül egyedül. S az hitehagyottan, reményt vesztetten sokkalta nehezebb lesz…  

…Gatsby halála után, New York kísértetvárossá változott körülöttem.  A város, az én drága, aranyban tündöklő délibábom mára teljesen megbetegített.

Tegnap este még utoljára visszamentem a villába, amit addigra Wolfsheim emberei kifosztottak és feldúltak teljesen. Eszembe jutott az a kép, amikor gyanakvó kíváncsisággal jöttünk Gatsby fényűző partijára, s közben mindnyájan azon tanakodtunk, vajon miféle szörnyűséges korruptság állhat az egész mögött? Valójában nem tudtunk őróla semmit, s csak állt előttünk sejtelmes tekintettel, miközben a szívében egy romlatlan álmot dédelgetett…

A holdfény egyre magasabban világított az ablakon át. Ahogyan ott ültem, abban a régi, ismeretlen világban, Gatsby rajongására gondoltam, amikor először nyújtotta ki a kezét a zöld fény után. Olyan messzire nyúlt, hogy azt hihette, az álmát érinti meg éppen. De fogalma sem volt arról, hogy ez az álom már a múlté.

Gatsby hitt a zöld fényben, abban a megelevenedő jövőben, amely évről évre egyre távolabb kerül tőlünk. Végül elkerült bennünket teljesen, de ez már semmit nem számít - holnap majd gyorsabban fogunk futni, s nyújtjuk tovább a karjainkat utána.

És egy szép napon megállhatunk majd.

De addig ugyanígy törünk előre, így hajózunk a mérhetetlen árral szemben, amely szakadatlanul visszasodor a múltba…