Azt már megszokhattuk a magyar kormánytól, hogy nem röstell darázsfészkekbe nyúlkálni, tabukat döntögetni, népszerűtlen ügyek élére állni (internetadó, vasárnapi boltbezárás, túlóratörvény), melyekkel könnyedén tematizálhatja a közbeszédet, ezáltal generálva kellő idegeskedést a függetlenobjektív, balos-libsi propagandasajtónak. Ezzel mintegy a defenzív helyzetből offenzívvá lép elő, s ez akkor is becsülendő, ha sokszor a legelviselhetetlenebb Fidesz-korifeust állítja az aktuális ügy élére.

A fiatalok körében egyre népszerűtlenebb kormánykoalíció kétségbeesett marketing-és trollpolitikával igyekszik semlegesíteni a rohamléptékben csökkenő támogatottságát. Ezért olykor igen nagy árat is megfizetnek, s ezért az árért természetesen már semmi sem drága. 

Simán kineveznek helyettes államtitkárnak egy joghallgató, a diplomáját még meg nem szerzett, ám de roppant csinos, 22 éves hölgyeményt, sőt még az idevonatkozó szabályozást is átírják. Imigyen marketingelve a kormány fiatalok melletti kiállását. Ha kell, akkor a magyar kulturális életet odadobják a polgárháborúk gyűlölettől sistergő martalékának. Így a hazai #metoo mesterségesen generált ügyein felbátorodva, sebtében módosítják a kulturális törvényt, nem kevés jelentékeny és jelentős színészek, illetve Karácsony főpolgármester sikoltozásával karöltve. Az állam képmutató álláspontja szerint a módosított törvény csupán ennyit kér: legyen beleszólása abba, hogy az adófizetők pénzét mire költik el.

Kristálytisztán látszik, hogy a hatalmon lévők milyen jól elsajátították az elsősorban bal-és liberális oldalon megszokott arcátlan trollpolitikát.  Nyílván a mi #metoo-nk nem olyan, mint a nyugati, „egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk”. Mindenesetre felettébb érdekes, hogy sorra jönnek a legcifrább ügyek, amelyben rendre a ballib oldal csontvázszekrényéből hullnak ki a zaklatók, pedig még csak kampányidőszak sincs. Akkor meg minek? Akkor ez már annak a bosszúhadjáratnak a része, amit még Bayer Zsolt volt oly kedves beígérni az egyik showjában?  Mert a szenny most rendre a baloldali kurzusra fröccsen…   

Meg kell jegyezni, ahogyan a PC-őrület nyakörvén megjelent a hazug áldozati póz, ahol a származás menlevele felmentést, valamint a rasszizmus vádja bárkire lesújtó ostorként jelenhetett meg, éppen úgy gyűrűzik a #metoo-ra a kilövendő „nagyvad” tökéletes és teljes megsemmisítésének potenciálja. Tehát kétélű fegyver ez, ahol könnyedén az áldozati pózban tetszeleghet maga a likvidátor. 

A színházi élet megtisztulása sajnos nem remélhető sem a törvénymódosítás, sem pedig a kiprovokált botrányok ürügyén, mert ez a probléma nem színház-specifikus. Ugyanis ez minden intézményben jelen lehet, ahol a vezetők a hatalmukkal visszaélve erőszakot tesznek a kiszolgáltatott beosztottakon.

Annyit talán mégis elérték, hogy elkezdődhet végre a valós társadalmi diskurzus egy nagyon is létező, sokak életét megkeserítő problémakörről. Azonban ingoványos és veszélyes terep ez. Persze kívánatos volna a politika teljes vagy részleges kivonulása a kulturális életből, de azzal kell számolni, ez sosem fog megvalósulni, így mindig igaz lesz, hogy aki fizet, az röcögtet…  

Nem akartam elhinni, amikor belépett az ajtón a zagyvalék beszédű, pusztító idegenség. Mert ez nem az volt már, amikor még biztonság vett körbe és eljátszottam egy elkövetkező jövő lehetséges kincseivel. De akkor még képes voltam feldíszíteni, körbelobogózni hittel és sok-sok reménységgel.

A vörös csillagos usánkával együtt belépett a félelem és a rettenet is az otthonokba.

Hangos, erőszakos, utálatos a vad muszka, és menni kell azonnal, úgy ahogy éppen megtalálnak: egy szál ingben, rongyos kapcában.

- Málenkij Robot - mondják vigyorgó pofával, ellentmondást nem tűrő hangon, és visznek, mert sváb vagyok, s mert minden sváb fasiszta…

Marhavagonokban zsúfolódva tesszük meg a nagy utazást, közben a családra, gyerekre gondolok, akiktől még elbúcsúzni sem tudtam.

A lágerbe érve aztán persze minden átértékelődik. A halálos ítélet papírjával a kézben hajlamos az ember sok mindet átértékelni.

Aztán egy napon valami végleg eltörik bennem.

S úgy érzem, bele fogok halni az örök tél keserűségébe.

De nem úgy, hogy majd időm kitelik, és meg kell halni, nem ilyen életszerűen. Hanem úgy öl meg, hogy önmagán kívülre taszít teljesen, és belezár az időtlenség fogságába.

A semmi ágára taszít.

Mostanra elszórtam mindenem, és nem maradt másom, mint ez az örökké tartó, furcsa pillanat, a semmi ágán.

S akkor valahogyan, számomra is megmagyarázhatatlan módon, mégis felbukkan a nő, aki visszaadja a reményt.

Kezdetben egyfajta érdekkereskedelem zajlik: én segítek neki túlélni, ő visszaadja az életbe vetett hitet - mert holnap is nap lesz, fel kell kelni, erősnek lenni, és menni a szénbányákba dolgozni, miközben odakint süvölt a mínusz harminc.

Ám nem is sejtjük, hogy ebben a hangtalan és didergős, de mégis forró pillanatban születik meg az életre szóló szerelmünk…

A sosem számolt évek után egyszer csak meghal Sztálin. Hirtelen elkezd mindenki igazat beszélni és összeomlik a rendszer. Bezárnak a lágerek is – és haza lehet menni!

De hol van ez a haza? Magyarországon a Rákosi-rendszerben? – Ha rám hallgatnak, akkor nem mennek haza. Mert tudják, jobb idegenben lenni, mint az idegen embertől félni… - mondja egy ismeretlen katonatiszt.

De a nő mégis hazamegy, mert a nő nem élhet remény nélkül, úgysem tudna a gyermeke nélkül máshol túlélni…

El kell hát válni, nincs tovább, a tehetetlenség marja szét az agyat, a szívet és a lelket…

És itt vagyok, mégis, csak azért is.

Megmaradok, hisz túlélő vagyok.

Majd megtanulok megint a szerelmem nélkül élni…

Megmaradok, aztán egy napon majd eltűnök hirtelen.

Vajon lesz-e valaki, aki ismeri majd a kincseimet? Az örök tél keserűségét, a csak azért is megmaradás szabályait, és a foglár háta mögötti szabadság apró titkát?

Talán soha senki.

Talán csak a csillagok, és az pont elég is…

Késő esti netes szörfözés közepette a következő hír jött velem szembe: demonstrációt tartottak a transzneműek a Kossuth téren. Nevezettek ugyanis a nem- és névváltoztatási jogukért mentek utcára szombat délután, amelyen nagyjából százan vonultak a Parlament elé. A demonstráció egyik szervezője szerint a kormány ellehetetleníti a transzneműek hivatalos nemváltását, vagyis, ha ma Magyarországon valaki férfinak születik, de nőként él, akkor sem változtathatja meg a nevét női névre és a személyi igazolványban a nemeként is férfi lesz feltüntetve.

Miképpen földünk éghajlatában is megfigyelhető egy természetes ciklikusság, és amely szerint a mostani nem az első globális felmelegedés - persze nyilván az elmúlt kétszáz évben elkövettet emberi felelőtlenség nagyban hozzátett a mai helyzethez -, éppen úgy jönnek létre, majd tűnnek el civilizációk egyfajta ciklikusság mentén. A virágzó kultúrákból szükségszerűen lesznek külsőséges, kiüresedett civilizációk, míg ezek teljesen szét nem hullnak. Kétségkívül egy széteső civilizáció küszöbéhez érkeztünk, ahol mindig megszaporodnak a nemi identitásukban eltört emberek, akik igényeire előbb-utóbb minden egyes kormányzatnak válaszokat kell adniuk. Ki kell hangsúlyozni, hogy itt és most nem a #metoo keretén belül kibeszélt traumákról, hanem a transz-és homoszexuálisok egyre népesebb táborának igényeiről lesz szó. Az már bizonyos, hogy a bennük végbement elváltozás nem szindróma és nem is betegség.

A legfrissebb kutatások szerint nem vezet célra sem a gyógyszeres, sem pedig a beszélgetős terápia, biztos változást csak és kizárólag a nemvaltó (helyreállító) műtét adhat. De kérdezem én némi álnaivitással: változik-e bárkinek is a neme, akit megműtenek? Van egy olyan érzésem, hogy biológiailag soha nem lesz férfiból nő, illetve fordítva, és a folytonos beavatkozásokkal járó külső torzulások is igen riasztóvá tehetik az erre vállalkozót.  Át lehet szabni bárkit, sőt tele lehet nyomni hormonnal, de talán külső szemlélőként nem történik meg a nemváltozás, csak a mérhetetlen csonkítás és a különféle plasztikai beavatkozások, amivel a testet alakítják az elképzeléshez.

Több tanulmány bizonyítja, hogy a transzneműek agya egy bizonyos testi felépítésre van programozva, miközben egy másikban élnek. A neurológusok ehhez hasonló jelenséget figyeltek meg a fantomvégtag-érzésekkel kapcsolatban. Valószínűleg emiatt bizonyultak sokkal sikeresebbnek a helyreállító műtétek, ahol minden más kezelés már csődöt mondott. Sokkal könnyebb a testet igazítani az agy működéséhez, mint fordítva, hiszen a testkép mélyen gyökerezik az agyban, s a lényeg a kibillent tudat helyreállítása.

A tisztességes végül úgy is az lesz, ha definiálnának egy harmadik kategóriát a nemek között, amihez azért megfelelő törvényi hátteret is alkotni kell, hisz bizonyos esetekben más szabályok vonatkoznak a különböző nemű emberekre. Ez a kategória simán lehetne a semleges, és számukra feloldanák a nevek kötöttségét, így már könnyedén lehetne Jánosból Júlia, aki nem lesz se férfi, se nő. Csak lebegnének a nemek közt félúton.

Lehetett volna úgy is, hogy marad minden régiben, s körbeölel végleg a vaskos, szüntelen hömpölygő, de mégis jelen idejű idő.

Már előre le volt döntve minden.

Eldöntötte ezt egy törpe, aki száz évesen akar majd itt bukfencet hányni, véletlenül nemz közben sok gyermeket - imigyen gondoskodva még száz év magányról.  Leránt magához a porba, a salakba, ahol megtapos és elveszi, megöli mindazt, ami az életben szép és nemes, mert nem tud másból táplálkozni, csak az egészséges, energiadús lélekből.

A lelket öli meg előbb, s akkor már minden mindegy. S Itt maradnak örökre a súlyos hazugságok, az arcpirító képmutatások és a rettenet nehéz arcok, akik ideszáradtak egészen, mint üszkös guanó a hajótatra. Aki mégis úgy dönt, hogy életét összeköti egy törpével, arra a legnagyobb reménytelenségek várnak, az pont olyan, mint befeküdni a gyászkoporsóba s várni a mumifikálódást, vagyis egy teljes és végzetes önsorsrontás.

Ezek, mint örök gnómok, úgy járnak el mindig, hogy önnön nyomorukat, saját törpeségük púpját ráteszik a velük együtt élő vállára, nyomorodjanak meg ők is, miközben meg vannak győződve önmaguk tökéletességéről, felülmúlhatatlanságáról. Sajnos van egy rossz hírem: nem lehet velük mit kezdeni. Nem lehet őket sem jobbá verni, sem jobbá szeretni, mert javíthatatlanok és menthetetlenek, ezért a legjobb nagy ívben el- vagy kikerülni az életünkbe belépő törpét.

Jellemükben egyszerre van jelen Moliére Fösvényének irigysége és a lumpenproli vakmerő gátlástalansága. Mondani sem kell, hogy a fösvénység a materializmus egyik válfaja. Egész nap csak vigyáznak gyermeki énjükre, még éjszaka is. Ezért aludni sem mernek, és álmuk egész biztosan nincs. Esetleg az álom elcsábítaná, talán egy valódi nőre, akinek önzetlenül adhatna, s amivel boldoggá lehetne tenni, esetleg arra, hogy igyanak egy pohár bort lassan, annak minden ízét érezve.

A törpék idejét Kronosz kormányozza. Jó, ha tudjuk, hogy ez az idő itt volt már akkor is, amikor még ember nem élt ezen a földön, s itt lesz akkor is, amikor már nem lesz elő ember, sem törpe, aki még egy kicsit is ártani tudna, s hinné, hogy jussa neki a világ.

Már előre el volt döntve, hogy az áldozat önként befekszik a gyászkoporsóba, s egy végtelenül elviselhetetlen, vigyorgó arcú törpe lezárja annak a fedelét. De végül nem így lett, mert történt váratlanul valami furcsa, megmagyarázhatatlan esemény. Hirtelen rés nyílt az idő pajzsán, és belibbentek Kairos hajfürtjei. Ezzel mintegy elérkezett a megfelelő pillanat arra, hogy nehogy már minden úgy legyen, ahogyan egy nyomorult eldöntötte.

Nagy csoda ez egy ember életében, nem véletlen hívták a régi görögök az ilyen pillanatokat az Istenek metamorfózisának. Ahogyan korunkra is oly jellemző, ez sem egy tudatos választás eredménye, hanem a bennünk lévő tudattalan ember megnyilvánulása, istenülése, aki folyton változik. És jaj annak, aki nem ragadja meg a fürtöket, s aki nem él az isteni lehetőséggel, mert könnyen lehet, hogy ebben az életében már nem lesz több ilyen, s nem marad más csak a gyászkoporsó sötétje…

A világot ugyanazok a láthatatlan erők mozgatják, amelyek a szívet facsarják. Csak körül kell nézni és rögtön látható a hallgatag felszín alatti fecsegő mély. Néha túl sok, néha túl nehéz teher mindezt látni, s közben átélni újra meg újra ugyanazt a keserves küzdelmet.

Mégis annyian bírálják a gyengéd, engedelmes nőt, aki lényegében a férfitól függ, és semminek érzi magát nélküle. Persze ez a nő ma már annyira ódivatú, annyira marginális, olyan lekicsinylően szólnak róla, néha még luxuslotyózzák is, hiszen minden nőnek erősnek, függetlennek kell lennie, aki egyáltalán nem igényli a férfit, a valódi társat. Azok bizony elfelejtik, hogy minden nő a lelke mélyén csupa bizonytalanság, egy nagy rejtély, aki titkon bűnös szokások rabja lehet. Hát, legyen inkább több nő ilyen, mert az már egyszer bizonyos, hogy „mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha a menny fölé növekszik”…

Újabban egyre többször tölt el egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Úgy érzem, hazaérkeztem. S hol van ez az otthon? Lényegében bárhol a világban amúgy, csak mellette lehessek. Amikor találkozunk, átöleljük, megérintjük egymást, közben nagyokat sóhajtunk, és megkönnyebbülünk, akkor már lehet tudni: hazaérkeztünk egymásban, otthon vagyunk, összetartozunk. Minden dolog tetején intimitás van, amely mögött feltárulhatnak a belső rétegeket is, a legkiszolgáltatottabbtól egészen a legbujább árnyalatokig. Nem testek ütközéséről van itt szó, amire a hirtelen ítélő ember gondol, hanem egykoron elválasztott, meghasadt lelkek újbóli találkozásáról, összekapcsolódásáról. Ezért ma már nem tudok nélküle létezni, mert a részemmé vált, már benne élek, s én általa létezek újra. S nagyon-nagyon elveszettek lennénk egymás nélkül.

Ez az eszmélés legutóbb Dubrovnikban talált meg. A várost övező erődítmény falai közt meghúzódó, eldugott kis kávézóban ültünk, és a varázslattól megrészegülten azt sem tudtuk hogyan szeressünk, csak szorítottuk egymás kezét. Én az egyik lőrés-szerű ablakon át a tengert figyeltem éppen, ő pedig tengerkék szemével nézett rám. A felkelő nap szikrákat szórt a habokra, s váratlanul megpillantottam a kék ötven árnyalatát. Nem láttam még ilyennek a tengert soha, s talán még nő nem nézett rám ennyire kék szemekkel. S olyan kristálytiszta melegség áradt belőlük, amiről a legnagyobb szemérmességgel tudok csak szólni. Nagyokat hallgatott közben. Igen, azt hiszem, hallgatni tudott a legjobban. S a szavak helyett csak a szemei beszéltek. Úgy tudott nézni, hogy közben elolvadt az idő, s Dalí lágy órái elkezdtek lefolyni a kávézó asztaláról…

Régebben mindig elfogott egyfajta érzelmi mámor, valahányszor meghallottam ezt a városnevet, Dubrovnik. S most, hogy ismerem már jól, látom az ódon falak közé költözött sok szerencsétlen parvenüt, akik mohón szürcsölik a homárlevest, kezd egészen elmenni a kedvem tőle. Főleg, miután megtudtam: újabban mindenféle luxusjachtok futnak ki hajnalanta a tengerre, mely luxusjachtok utasai általában dúsgazdag „üzletemberek”, akik különleges dolgokkal múlatják kalandos útjaikat… Ezek a milliomos gazfickók, akik szabad folyást engednek kielégíthetetlen étvágyuknak, vajon ugyanúgy élvezik-e akárcsak egyetlen percig is az ételt vagy a bort vagy a nőket, ahogyan a mindenről lemondott éhes művész élvezi?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések borzolták érzékeny lelkünket, miközben szorosan átkulcsolt kezekkel hagytuk magunk mögött az ébredező kikötőt.    

A tengerpart egy félreeső részén aztán megint egymásra néztünk, s olyan érzésünk volt, mintha korábban, egy sosemvolt vagy elmúlott életben már néztünk így egymásra, s kissé elborzasztott ez a visszatérés, mely egyszer, így vagy úgy, de elmúlik megint. Így tehát minden küzdelem csak egy önző játék, és ha bele akarnánk zárni a szerelmünket, akkor saját hiábavalóságaink csapdájába esnénk. Ezért most nem akarunk ismét birtokolni, csak örülünk egymásnak. Hogy találkoztunk újra, nem ajándék, hanem nagyszerű véletlen csupán.  

Az ég alján sirályok hangja zengett, a nap már magasan sütött le ránk, s csak egy pillanatra, egy egész rövidke időre végigheveredtünk az örökkévalóság csodaszép tengerpartján…

Szánalmas küzdelem ez. Nem is küzdelem, inkább csak küszködés. Nincsen benne semmi heroikus, annál több a lefegyverző, lebilincselő sunyiság. Egyben tragikus is. Azok számára mindenképpen, akik elszenvedik. S azoknak is, akik voltak annyira naivak, annyira ostobák, olyan kötöznivaló bolondok, hogy egykor másképpen gondolták.

Borkai Zsolt leborított egy szekérderéknyi rajzszöget, és most arra kényszeríti a polgári Magyarországot, hogy bekötött szemmel, mezítláb sétálgasson rajta.

Pedig egy ország értett egyet Tarlós Istvánnal.

Ha hallgattak volna rá, ha hallgatott volna rá valamikor is bárki a döntéshozók közül, akkor könnyen elkerülhető lett volna ez a helyzet. Borkainak már napokkal ezelőtt le kellett volna mondania.

Mert bizony a Borkai-faktor nagyban hozzájárult ehhez a helyzethez. Nagyon sok fővárosi kerületben, több vidéki nagyvárosban és településen nem az eddigi polgármesteri munkát díjazta a lakosság, hanem dühösen, felháborodva a rendszer ellen szavaztak.

Győr, a megalázott, az ezerszer leköpött város örült volna a legjobban, ha egy feddhetetlen fideszest ki tudtak volna állítani. Sőt, a választás után is várták, hogy önként lemond Borkai minden tisztségéről és új választást írnak ki.

Mindenki, aki most is megszavazta őt, ezt várta.

Óriási a csalódás, hogy a miniszterelnök nem értette, nem hallotta meg a győriek szavát, és ezzel igen veszélyes terepre tévedtek.

Ez az utca egyirányú, s visszaút nemigen van belőle.

Elhallgatták, aztán mentegették, majd megpróbálták elbagatellizálni, ahelyett hogy valamilyen módon elhatárolódtak volna tőle, valahogy jelezték volna, hogy ez elfogadhatatlan, s ennek súlyos következményei lesznek.

Napokig ment a zárt ajtók mögötti egyeztetés, és nem történt semmi. Simán nekimentek a választásnak egy eleve vesztes helyzetben, egy eleve bukott politikussal.  

De most mégis mit várnak Borkai értelmetlen kiléptetésétől a Fideszből? Hogyan lehet még ezek után is csak és kizárólag az ellenzékkel foglalkozni? Hogyan lehet végtelenül szánalmas konteókat gyártani a fővárosi liberális külföldiekről, akik miatt elesett a „bűnös város”? És legfőképpen hogyan lehet fölényes győzelemről áradozni oldalakon át egy Lokál nevű WC-papírban?

Miért nem félnek egy kicsit sem a következményektől?

Fel nem fogható, mitől ennyire gyávák és ostobák…

Pusztán azért, mert döntési helyzetben vannak. Ez a felelősségük. Ha ők azt gondolják, úgy tehetnek, mintha semmi sem történt volna, olajat öntenek a tűzre. Annak pedig beláthatatlan következményei lesznek.

Nem lehet, hogy a magyar jobboldal és a magyar miniszterelnök ne értse meg ezt. Ezért kérem őket, engedjék el Borkai kezét végleg. Mert másképpen nem fog menni. Mert nem mehet. Mert ők még hátra léphetnek egyet. Az őszinteség, az erkölcs, a megtisztulás, a józan ész nevében.

Különben beláthatatlan következményei lesznek: folyamatos szavazatvesztés után a rendszer teljes bukása!

Az összezavarodottság és a döbbenet jelei mutatkoznak rajtam a főpolgármesteri választás finisében. Tátongó szakadékokba zuhanok lassan, melyek a hamis ígéretek és a valóság között húzódnak meg. Ebben az alávaló játékban azokat a kevés, tisztességesen dolgozó kormánypárti vagy éppen ellenzéki önkormányzati vezetőket, dolgozókat sajnálom, akikre szintén ráfröccsent a szenny, s rájuk szárad lemoshatatlanul. Nincsenek már hamis illúzióim, de mégis azt gondolom, mindig van, kell legyen alternatíva.  

Az emberi közösség humánetológiai definíciója szerint az igazi közösség az, ahol az egyén a személyes érdekeit a csoport érdekei mögé sorolja. Csakhogy az egyén és a közösség érdeke rendszeresen ütközik, a kérdés az, hogy az egyén képes-e arra, hogy hátrasorolja önmagát? Nyilván nem, és nem is elvárható, hogy megtegye. Egy-egy kivétel mindig akad, de nem lehet rájuk rendszert építeni.

Egy szabad, liberális demokráciában azért van ez bukásra ítélve, mert a hatalom szele és a pénz fétise annyira elvakítja az egyént, amint a közelébe kerül, hajlamos lesz elhinni, hogy mindenek fölött áll, minimum a Jóisten unokaöccse. Éretlensége, lelki nyomorai okán az önzés azonnal eluralkodik rajta, s a torz egója veszi át az irányítást felette.

Nem látszik megvalósulni az az alapvető elvárás, hogy a politikacsinálók a közösség érdekeit is figyelembe vegyék, ne csak a sajátjukat. Általában akkor veszik figyelembe a közösségi érdekeket, ha az egyezik az övékkel, ha mégsem csak ekkor, az nem a struktúrából fakad, hanem valamiféle kulturális többletből, ami még motivál egy-egy politikust. Ebben a narratívában a párt maga a romlás, amely az egyének gyűjtőhelye, és a megszületése pillanatától már saját külön érdekei vannak, és elemi igénye lesz a fennmaradásra, a sikerre bármi áron. Woody Allen oly kiválóan meg is jegyezte az Annie Hall elején: „sosem szeretnék olyan klubhoz tartozni, amely engem elfogadna tagnak” – mondjuk ezt a nőkhöz való viszonyáról jegyezte meg, a nőkről, mint társadalmi csoportról, de mégis sok mindent elárul.

Egy pártszervezet a napi politikai harcok, önérdeke harcos érvényesítése során elkerülhetetlenül beszennyeződik. Azonban a képviseleti demokrácia nincs pártszerű, formális vagy informális szervezetek nélkül, amelyek érdekeltek önmaguk fennmaradásában. Ezen belül persze lehet némi mozgástere az egyénnek, vagy az egyének alkotta csoportoknak. Akinek a párt nem tetszik, annak a képviseleti demokrácia sem tetszik. Van egy olyan érzésem, hogy a teljes képviseleti demokrácia rendszerét kell újragondolni, és ehhez feltétel lenne az erősödő civil kontroll, vagyis a jelenleginél kritikusabb társadalom.

Az egyén, aki egy kicsit is magára talált, megtalálta életében az egyensúlyt, önmaga belső középpontjába, centrumába visszatalált, elkezd kilépni a hamis hitek és önmarcangolások fogságából, képes lesz a dolgokat a maguk valójában szemlélni, a propaganda-gépezetek sorozatlövései leperegnek róla. Ők a hétköznapi hősök. Éppen olyanok, mint Puzsér jelölt, aki immáron évtizede bontogatja a hazug rendszer falait, s világít rá kérlelhetetlen vehemenciával és őszinteséggel az antikommunista NER vagy az antifasiszta gyurcsányok visszásságaira. Csakhogy már nincsenek se fasiszták, se kommunisták, az antifasiszták meg az antikommunisták mégis itt vannak, és vívják a szabadságharcaikat.

Nyilván nem lehet mindenki hős, nem lehet mindenki Puzsér, ezért a tömegvonzás értelmében és a lelki sérültség mértékének függvényében, a többség mindig a determinált általánoshoz csapódik, s a valódi szabadság szertefoszlik számukra.

Azok lelke pont úgy fog kinézni, mint Sméagol tudathasadásos, rettenetesen eltorzult feje A Gyűrűk Urából. Ezért van most szabadságharcok szintjén megrekedt világ Magyarországon. S a társadalom nagy része azért rúg, csíp, harap, őrjöng, vagy csak zsörtölődik állandóan, miközben problémák ezreit generálja, mert önmagával nincs kibékülve, mert önmagát nem szereti, önmaga elrontott életét nem tudja elfogadni, sőt egyenesen gyűlöli. Aki önmagát gyűlöli, önmagát elfogadni nem képes, az a másik embert sem tudja elfogadni, az új, innovatív dolgokat  sem képes befogadni.  

A mindig irigy, Sméagol kinézetű gnóm lélek úgy jár el, hogy önnön nyomorát ráteszi a mellette élő vállára, nyomorodjon meg ő is, miközben meg van győződve önmaga tökéletességéről, önmaga igazáról. S csak akkor talál lelki megnyugvásra, ha a másik is pont ugyanolyan beteg lesz, mint ő maga.

Ezért nem kell meglepődni a feslett politikai elit szennyes ügyeit látva. Hiszen semmi olyan nem derült ki, amit eddig ne lehetett volna tudni, s ami rendszereken átívelően ne zajlott volna már korábban is a színfalak mögött. S ehhez egy ilyen végtelenül kétségbeesett, szemérmetlenül aljas kampány kellett, ami felszínre hozta az elmúlt harminc év rothadék elitjének valódi énjét.

Porba hulltak a veszedelmes migráncsok, a démoni sorosok, s az összes hazug narratíva. Mostantól a mesterségesen működtetett párhuzamos valóság már nem tartható fenn tovább, mert kristálytisztán látszik, hogy a hangzatos címkék, a magasztos ígéretek üres lózungokká váltak, s a locsogás mögött ugyanaz az ostoba, elsilányult emberi anyag húzódik meg. S majd persze jönnek a fösvények, a ripacsok és Tartuffe-ök, kiállnak a riporterek elé, s rezzenéstelen arccal elmondják majd végtelenül hazug mentegetőzéseiket a kamerába, de már mindhiába, mert a rendszer burka most megrepedt, s az évtized bukása elkerülhetetlen.

Az erkölcs, szekértáborok, szekták és törzsi gyűlöletek alapján ítéltetik meg. Ha valami stikli mégis kiderülne, akkor persze meg-és ki van minden magyarázva, ugyanis nincs itt semmi látnivaló. A vörös-karéj médiája lapít, hallgat, mint a sír. Szektájuk abban bízik, hogy lecsengenek az ügyek és a fókusz átterelődik a másik oldal botrányaira. Ebben bíznak, mert betegek.

A barna-karéj médiája lapít, hallgat, mint a sír. Szektájuk szintén abban bízik, hogy a lecsengenek az ügyek és a fókusz átterelődik a másik oldal botrányaira. Ebben bíznak szintúgy, mert betegek. S a szektatagok mennek, és zokszó nélkül leszavaznak szekértáboruk, szektájuk és gyűlölettől izzó törzsük rothadék elitjére.

Eljött az ideje annak, hogy a kisebbik rossz megválasztása helyett, annak a kevés kivételnek szavazzon bizalmat a társadalom okosabb, nyitott szemmel járó része, és a politikai centrumból mondják fel ezt a szektás, végtelenül hazug, polgárháborús rendszert! Mert mindig van, kell legyen alternatíva!

A jövő zöld és transzparens vagy semmilyen!

A jövő Puzsér, akivel immár végérvényesen elkezdődött a változás.

Szavazz!

Olyanok vagyunk, mint a jégkockák a víz felszínén. Kimerevedve úszunk, közben folyton ütközünk, háborút vívunk egymással és összetörünk. Néha elkezdek felolvadni, s olyankor vízzé válok én is, folyékonnyá, működőképessé, és élek újra, megint van értelme mindennek.

Ez az a folyó, amely a lelkem mélyén áramlik. Melletted mindig sikerült feloldódni, mindig éreztem az áramlást, szuperlány.  

Régi, megporosodott könyvekben annyi mindent olvastam már rólad.

Téli zimankó idején papírmasé kastély kapujában álló táncos lány voltál, én meg rendíthetetlen ólomkatonaként őriztelek. Mígnem egy napon a tubákosszelencében lakó ördögfiók tűzre nem dobott bennünket, s nem maradt belőlünk más, csak egy apró ólomszív. Tavaszi kikeletben távolságom voltál, mint üveggolyóm, mit minden bizonnyal megkapok egyszer, s én hirtelen óriás lettem. Magányos nyári délutánon mellém ültél a tóparton szótlanul, s együtt hallgattuk, mit mesél a suttogó szél. Őszi estéken pirosló galagonyám voltál, s hogyha a hold rá fátylat eresztett, lánnyá váltál, sírni kezdtél.

Én eddig úgy tudtam, a szuperlányok nem sírnak sohasem, csak esetleg befelé, mert úgy a legnehezebb…

S vajon kellett-e ehhez sok-sok szomorúság? Nyilván kellett.

Mondhatni, előszobája ez annak a szükségszerű állapotnak, melyben hitet tesz valaki az elgondolása mellett, odaköti az ebet a karóhoz, és ellenáll. Mert úgy gondolja, majd ezáltal lesz valami így, ezáltal lesz valami úgy. Jól van ez így, persze. Még akkor is, ha az ilyesféle elhatározások végeredménye mindig tartogat néhány nem várt meglepetést…

Idővel észreveszi, hogy a nagy ellenállások közepette átszüremkedik majd néha a szerencse, a véletlen, az esetlegesség szivárványos fénye, pusztán a hit megőrzése végett. Mert hit nélkül semmi sincs, ember sem lenne, s akkor a Jóisten is nagyokat unatkozna. Ezért talál ki szerepeket, hogy jókat kacagjon mirajtunk, embereken.

Úgy emlékszem, egyszer bekented arcod púderrel, s jelmezeket öltöttél, hogy szórakoztass, s a legmesszebbmenőkig visszautasítottad, hogy untató lettél volna, mert nem voltál unalmas, és tudatosan mindig olyan dolgokat tettél, amiket mindig is szerettél volna. 

Akkor most miért találtad ki az áldozati szerepet? Hogy jókat kacagj saját magadon?

Mert szenvedélyes természetednek óhaja csak az ilyesfajta nyüzsgések sodrásában volt megélhető? Amelyre esetleg büszke lehettél?

Jól meggondolva, ez a szerep is csak egy rendeltetés, amely önmagát teljesíti be önmagáért: önsorsrontás.

Hát, akkor? Akkor itt valami nagyon félre lett értve…

Aztán fordult a világ jó néhányat a tengelye körül, s leültünk egymás mellé, kissé feszélyezve, a kellő távolságtartás meredély szakadékával.

Te kezdted a beszélgetést, cinikusan persze, hiszen a nagy elhatározások mindig kézen fogva járnak a cinizmussal, amelynek segítségével elhárítódnak a befogadhatatlan jelek. Majd a transzcendenst említetted, homályosan, mint aki semmi rosszat nem követett el, mégis letartóztatták egy reggelen…

Mondd, mi rosszat követtél el? Mekkora a bűnöd, amit most le kell vezekelned?

Talán ezért menekülsz a régi, idejétmúlt mesékbe, hogy általa gyűjts erőt? Hogy képes legyél elviselni a valóságot, amely legtöbbször kiábrándító, és elviselhetetlen? Vagy csak borzasztóan jelen idejű? Te mégis ellenállsz, s a lelkedet nem engeded.

Mert elveid vannak.

Mert hiszel még a szerelemben.

Mert egy hős vagy, egy igazi szuperlány. Aki ellenáll még a végzetnek is, hiszen tudod, hogy nem lázadni kell ellene, hanem ellenállni, még akkor is, ha csupa-csupa egyformaság és nagyszerűség nélküli az élet…

Ma megállnak a holdvilágok utasai egy kis időre, mert különleges ez az este.

Rég nem volt már ilyen, ezért mindketten izgatottak.

Csillagokból szálltak alá, hogy életre keltsék idelent a mítoszt megint.

Puhán, tisztelettel ölelik át egymást.

A legmélyebb sóhajtás után, hirtelen megnyugvás következik, csak a vér lüktet… 

Aztán szélcsend.

Majd szél és újra csend.

Lassú, tüzes tánc veszi kezdetét.

Táncolnak a mindenséggel.

A világ most háborúban áll körülöttük, de ők csak táncolnak tovább.

Egy utolsó táncot kérnek még.

Egy legeslegutolsót…és akkor Lana Del Rey énekhangja kell szóljon, vagy legalább Yiruma zongorajátéka.

A nő gondosan elrejtette gyémánt nyakékét, s a viszontagságok ellenére sem hagyta veszendőbe menni. A férfi megtalálta ezt a rejtegetett kincset, azóta újra, soha nem látott fényében tündököl.

Vidámak és nagyokat mosolyognak.

Azt mondják, oh, ez csak a kezdet. Ha továbbra is reménykednek, boldog véget érhet ügyük.

De a világ most szörnyű háborúban áll.

S ők csak táncolnak.

Érzik, ahogy megdobban a szív, s hallják a másik lélegzetét.

Egyre szorosabbra fonódnak a kezek, miközben mélyen egymás szemébe néznek.

Mindketten azt kívánják, hogy az a pillanat soha ne érjen véget.

Eldobnák életüket könnyedén, hisz láttak már mindent, talán még azt is, amit más eddig nem láthatott. S ehhez nem kellett semmi, minthogy mélyen egymás szemébe nézzenek.

De a nagy titkot, a Harvest Moon titkát nem tarthatják többé magukban.

Ekkor fordul a világ még jó néhányat a tengelye körül, számukra száz évek telnek el néhány pillanatba sűrítve, mialatt korábbi életekből hozott emléktöredékek sokasága áll össze egy új életté.

Aztán forró, süvöltő szél támad. Őrült, fájdalmas zene, melynek hangjai átfújnak a szíveken.

Az angyalok kürtje harsog.

Démonok kísértenek.

S ők csak táncolnak, némán tűrik.

Tánc közben egy olyan érzéki kalandon vezetik egymást, mint még soha azelőtt.

A nő bízik, hagyja, hogy a partnere vezesse és vigyázzon rá. Ilyenkor sugárzó érzékenysége annyira tiszta és ártatlan, ugyanakkor Trója harcos hölgyére emlékeztet, aki háborút indított a legpusztítóbb seregek ellen is.

Végül minden ember ezt a szépséget álmodja.

Amikor az igazi szépség szabadon kiárad, megszelídíti és békévé varázsolja ezt a beteg, háborgó világot.

Ezért táncolnak tovább, miközben háborúban áll a világ körülöttük.

S eljön az utolsó pillanat.

Az utolsó lélegzetvétel.

Az utolsó, legfájdalmasabb szívdobbanás.

El kell engedni mindent, és jöhet a halálugrás az életbe…

Az Amazonas-menti erdőtüzek kapcsán kirobbant hisztériában jócskán keveredik a valósággal az irányított hírgyártás, a zöldre festett fake news, és természetesen a nagypolitikai manipuláció is, aminek okát a G7-es csúcstalálkozó környéken kell keresni.

Valószínűleg a brazilok egyre nagyobb gazdasági befolyása sérti a francia piaci érdekeket, ezért Macron rögtön elővette az erdőtüzes kártyát, s a csúcstalálkozó előtt két nappal megosztott a twitterén egy 30 évvel ezelőtt készült fotót, majd nekiállt aggódni a tarthatatlan erdőtüzek miatt.

Erre a vonatra aztán szépen felkapaszkodtak a jogosan aggódó hírességek, s szétkürtölték az ezzel kapcsolatos híreket a közösségi felületeken, mit sem törődve azok valóságtartalmával.  Ezután elszabadult az őrület.

Schiffer András, egy vele készült friss interjúban nem keveset állít a klímaügyek kapcsán, minthogy a globális kapitalista világrend egyik szelete a klímaválság, és nagyvállalati érdekeket sért az ellene való küzdelem. A nagyvállalatok rájöttek arra, hogy minden rablóhadjáratot klímavédelemnek kell álcázni. Példaként hozta fel az elmúlt években nagy karriert befutott, elképesztően abszurd tehén pukis témát, amely szerint a szarvasmarhák metánkibocsátása hozzájárul az üvegházhatáshoz… Emellett nagyon fontos, pozitív változásnak tartja, hogy megjelent egy olyan környezettudatos generáció, amely hallatja is a hangját, belefolyik a lokális és a globális politikába egyaránt. A jövő nagy kérdésének tartja, hogy az egyéni felelősségvállalásból létre tud-e jönne egy olyan tömeges tudati fordulat, amely vállaltan politizál, s képes lesz kikényszeríteni a döntéshozóknál a változtatást, vagyis a globális tőkemozgás kontroll alá vonását.

Mindaddig azonban marad a jelenlegi, nagyon is komoly helyzet, amely mögött sokrétű problémakör rajzolódik ki, s a bolygó életet klímakatasztrófával fenyegeti.  

Ez a világ kétségkívül a pusztulás szélére jutott. Ez a világ a materializmus és a liberalizmus miatt tart ott, ahol tart. Nem lehet már sok hátra, talán 50 év, vagy még annyi se. Mert a gazdasági fejlődés, a profitéhség nem tűr semmilyen ellentmondást, nem tűr semmilyen határt. Ezért rohan, menekül ez a civilizáció menthetetlenül a vesztébe. S mert nem vagyunk hajlandóak lemondani a fogyasztásról, nem vágyuk hajlandóak lemondani a civilizációs vívmányokról. Mert ellustultunk, elkényelmesedtünk a lét elviselhetetlen könnyűségében.

Bár már egy ideje verik bele az európaiak fejébe, hogy ne vállaljon gyereket, mert a gyerek csak nyűg és teher, s mert egyre több üvegházhatású gázt bocsájt ki az eldobható pelenka, miközben a családnak egyre nagyobb a biológiai lábnyoma. Mindez a propaganda tőlünk nyugatabbra már igen komoly eredményeket ért el, ahol is egyre kevésbé óhajtanak szaporodni. S mert az elhülyült európai már dolgozni sem akar, vagy legalább is nem a kétkezi, fizikai munka részét, ezért iderendeli a harmadik világ gyülevész tömegeit, akik magasról tesznek a társadalommérnökök okos szavaira, rendületlenül szaporodnak, alkalmasint 8-10 gyereket vállalva, ezenkívül farkaséhesek, s ugyanúgy akarnak élni, ahogyan az európaiak, csak éppen most és azonnal.

Ezért égnek, perzselődnek fel a világ megmaradt esőerdei.

Az erdőségek szántófölddé alakítása nem most kezdődött el, hanem már évtizedek óta tart, s perzselik szakadatlanul, közben fogy a zöld felület, mert egyre nagyobb termőföldre lesz szükség a növekvő fogyasztási igények kielégítéséhez. S mert a biznisz nem állhat le egy percre sem.

De eljöhet a nap, amikor a zöldre festett fake news valósággá válik és bekukkant a világvége az ablakon át, miközben a kedvenc sorozatunkat bámuljuk a tévében.

Akkor lesz vége mindennek...