Lehetett volna úgy is, hogy marad minden régiben, s körbeölel végleg a vaskos, szüntelen hömpölygő, de mégis jelen idejű idő.

Már előre le volt döntve minden.

Eldöntötte ezt egy törpe, aki száz évesen akar majd itt bukfencet hányni, véletlenül nemz közben sok gyermeket - imigyen gondoskodva még száz év magányról.  Leránt magához a porba, a salakba, ahol megtapos és elveszi, megöli mindazt, ami az életben szép és nemes, mert nem tud másból táplálkozni, csak az egészséges, energiadús lélekből.

A lelket öli meg előbb, s akkor már minden mindegy. S Itt maradnak örökre a súlyos hazugságok, az arcpirító képmutatások és a rettenet nehéz arcok, akik ideszáradtak egészen, mint üszkös guanó a hajótatra. Aki mégis úgy dönt, hogy életét összeköti egy törpével, arra a legnagyobb reménytelenségek várnak, az pont olyan, mint befeküdni a gyászkoporsóba s várni a mumifikálódást, vagyis egy teljes és végzetes önsorsrontás.

Ezek, mint örök gnómok, úgy járnak el mindig, hogy önnön nyomorukat, saját törpeségük púpját ráteszik a velük együtt élő vállára, nyomorodjanak meg ők is, miközben meg vannak győződve önmaguk tökéletességéről, felülmúlhatatlanságáról. Sajnos van egy rossz hírem: nem lehet velük mit kezdeni. Nem lehet őket sem jobbá verni, sem jobbá szeretni, mert javíthatatlanok és menthetetlenek, ezért a legjobb nagy ívben el- vagy kikerülni az életünkbe belépő törpét.

Jellemükben egyszerre van jelen Moliére Fösvényének irigysége és a lumpenproli vakmerő gátlástalansága. Mondani sem kell, hogy a fösvénység a materializmus egyik válfaja. Egész nap csak vigyáznak gyermeki énjükre, még éjszaka is. Ezért aludni sem mernek, és álmuk egész biztosan nincs. Esetleg az álom elcsábítaná, talán egy valódi nőre, akinek önzetlenül adhatna, s amivel boldoggá lehetne tenni, esetleg arra, hogy igyanak egy pohár bort lassan, annak minden ízét érezve.

A törpék idejét Kronosz kormányozza. Jó, ha tudjuk, hogy ez az idő itt volt már akkor is, amikor még ember nem élt ezen a földön, s itt lesz akkor is, amikor már nem lesz elő ember, sem törpe, aki még egy kicsit is ártani tudna, s hinné, hogy jussa neki a világ.

Már előre el volt döntve, hogy az áldozat önként befekszik a gyászkoporsóba, s egy végtelenül elviselhetetlen, vigyorgó arcú törpe lezárja annak a fedelét. De végül nem így lett, mert történt váratlanul valami furcsa, megmagyarázhatatlan esemény. Hirtelen rés nyílt az idő pajzsán, és belibbentek Kairos hajfürtjei. Ezzel mintegy elérkezett a megfelelő pillanat arra, hogy nehogy már minden úgy legyen, ahogyan egy nyomorult eldöntötte.

Nagy csoda ez egy ember életében, nem véletlen hívták a régi görögök az ilyen pillanatokat az Istenek metamorfózisának. Ahogyan korunkra is oly jellemző, ez sem egy tudatos választás eredménye, hanem a bennünk lévő tudattalan ember megnyilvánulása, istenülése, aki folyton változik. És jaj annak, aki nem ragadja meg a fürtöket, s aki nem él az isteni lehetőséggel, mert könnyen lehet, hogy ebben az életében már nem lesz több ilyen, s nem marad más csak a gyászkoporsó sötétje…