A világot ugyanazok a láthatatlan erők mozgatják, amelyek a szívet facsarják. Csak körül kell nézni és rögtön látható a hallgatag felszín alatti fecsegő mély. Néha túl sok, néha túl nehéz teher mindezt látni, s közben átélni újra meg újra ugyanazt a keserves küzdelmet.

Mégis annyian bírálják a gyengéd, engedelmes nőt, aki lényegében a férfitól függ, és semminek érzi magát nélküle. Persze ez a nő ma már annyira ódivatú, annyira marginális, olyan lekicsinylően szólnak róla, néha még luxuslotyózzák is, hiszen minden nőnek erősnek, függetlennek kell lennie, aki egyáltalán nem igényli a férfit, a valódi társat. Azok bizony elfelejtik, hogy minden nő a lelke mélyén csupa bizonytalanság, egy nagy rejtély, aki titkon bűnös szokások rabja lehet. Hát, legyen inkább több nő ilyen, mert az már egyszer bizonyos, hogy „mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha a menny fölé növekszik”…

Újabban egyre többször tölt el egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Úgy érzem, hazaérkeztem. S hol van ez az otthon? Lényegében bárhol a világban amúgy, csak mellette lehessek. Amikor találkozunk, átöleljük, megérintjük egymást, közben nagyokat sóhajtunk, és megkönnyebbülünk, akkor már lehet tudni: hazaérkeztünk egymásban, otthon vagyunk, összetartozunk. Minden dolog tetején intimitás van, amely mögött feltárulhatnak a belső rétegeket is, a legkiszolgáltatottabbtól egészen a legbujább árnyalatokig. Nem testek ütközéséről van itt szó, amire a hirtelen ítélő ember gondol, hanem egykoron elválasztott, meghasadt lelkek újbóli találkozásáról, összekapcsolódásáról. Ezért ma már nem tudok nélküle létezni, mert a részemmé vált, már benne élek, s én általa létezek újra. S nagyon-nagyon elveszettek lennénk egymás nélkül.

Ez az eszmélés legutóbb Dubrovnikban talált meg. A várost övező erődítmény falai közt meghúzódó, eldugott kis kávézóban ültünk, és a varázslattól megrészegülten azt sem tudtuk hogyan szeressünk, csak szorítottuk egymás kezét. Én az egyik lőrés-szerű ablakon át a tengert figyeltem éppen, ő pedig tengerkék szemével nézett rám. A felkelő nap szikrákat szórt a habokra, s váratlanul megpillantottam a kék ötven árnyalatát. Nem láttam még ilyennek a tengert soha, s talán még nő nem nézett rám ennyire kék szemekkel. S olyan kristálytiszta melegség áradt belőlük, amiről a legnagyobb szemérmességgel tudok csak szólni. Nagyokat hallgatott közben. Igen, azt hiszem, hallgatni tudott a legjobban. S a szavak helyett csak a szemei beszéltek. Úgy tudott nézni, hogy közben elolvadt az idő, s Dalí lágy órái elkezdtek lefolyni a kávézó asztaláról…

Régebben mindig elfogott egyfajta érzelmi mámor, valahányszor meghallottam ezt a városnevet, Dubrovnik. S most, hogy ismerem már jól, látom az ódon falak közé költözött sok szerencsétlen parvenüt, akik mohón szürcsölik a homárlevest, kezd egészen elmenni a kedvem tőle. Főleg, miután megtudtam: újabban mindenféle luxusjachtok futnak ki hajnalanta a tengerre, mely luxusjachtok utasai általában dúsgazdag „üzletemberek”, akik különleges dolgokkal múlatják kalandos útjaikat… Ezek a milliomos gazfickók, akik szabad folyást engednek kielégíthetetlen étvágyuknak, vajon ugyanúgy élvezik-e akárcsak egyetlen percig is az ételt vagy a bort vagy a nőket, ahogyan a mindenről lemondott éhes művész élvezi?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések borzolták érzékeny lelkünket, miközben szorosan átkulcsolt kezekkel hagytuk magunk mögött az ébredező kikötőt.    

A tengerpart egy félreeső részén aztán megint egymásra néztünk, s olyan érzésünk volt, mintha korábban, egy sosemvolt vagy elmúlott életben már néztünk így egymásra, s kissé elborzasztott ez a visszatérés, mely egyszer, így vagy úgy, de elmúlik megint. Így tehát minden küzdelem csak egy önző játék, és ha bele akarnánk zárni a szerelmünket, akkor saját hiábavalóságaink csapdájába esnénk. Ezért most nem akarunk ismét birtokolni, csak örülünk egymásnak. Hogy találkoztunk újra, nem ajándék, hanem nagyszerű véletlen csupán.  

Az ég alján sirályok hangja zengett, a nap már magasan sütött le ránk, s csak egy pillanatra, egy egész rövidke időre végigheveredtünk az örökkévalóság csodaszép tengerpartján…