Olyanok vagyunk, mint a jégkockák a víz felszínén. Kimerevedve úszunk, közben folyton ütközünk, háborút vívunk egymással és összetörünk. Néha elkezdek felolvadni, s olyankor vízzé válok én is, folyékonnyá, működőképessé, és élek újra, megint van értelme mindennek.

Ez az a folyó, amely a lelkem mélyén áramlik. Melletted mindig sikerült feloldódni, mindig éreztem az áramlást, szuperlány.  

Régi, megporosodott könyvekben annyi mindent olvastam már rólad.

Téli zimankó idején papírmasé kastély kapujában álló táncos lány voltál, én meg rendíthetetlen ólomkatonaként őriztelek. Mígnem egy napon a tubákosszelencében lakó ördögfiók tűzre nem dobott bennünket, s nem maradt belőlünk más, csak egy apró ólomszív. Tavaszi kikeletben távolságom voltál, mint üveggolyóm, mit minden bizonnyal megkapok egyszer, s én hirtelen óriás lettem. Magányos nyári délutánon mellém ültél a tóparton szótlanul, s együtt hallgattuk, mit mesél a suttogó szél. Őszi estéken pirosló galagonyám voltál, s hogyha a hold rá fátylat eresztett, lánnyá váltál, sírni kezdtél.

Én eddig úgy tudtam, a szuperlányok nem sírnak sohasem, csak esetleg befelé, mert úgy a legnehezebb…

S vajon kellett-e ehhez sok-sok szomorúság? Nyilván kellett.

Mondhatni, előszobája ez annak a szükségszerű állapotnak, melyben hitet tesz valaki az elgondolása mellett, odaköti az ebet a karóhoz, és ellenáll. Mert úgy gondolja, majd ezáltal lesz valami így, ezáltal lesz valami úgy. Jól van ez így, persze. Még akkor is, ha az ilyesféle elhatározások végeredménye mindig tartogat néhány nem várt meglepetést…

Idővel észreveszi, hogy a nagy ellenállások közepette átszüremkedik majd néha a szerencse, a véletlen, az esetlegesség szivárványos fénye, pusztán a hit megőrzése végett. Mert hit nélkül semmi sincs, ember sem lenne, s akkor a Jóisten is nagyokat unatkozna. Ezért talál ki szerepeket, hogy jókat kacagjon mirajtunk, embereken.

Úgy emlékszem, egyszer bekented arcod púderrel, s jelmezeket öltöttél, hogy szórakoztass, s a legmesszebbmenőkig visszautasítottad, hogy untató lettél volna, mert nem voltál unalmas, és tudatosan mindig olyan dolgokat tettél, amiket mindig is szerettél volna. 

Akkor most miért találtad ki az áldozati szerepet? Hogy jókat kacagj saját magadon?

Mert szenvedélyes természetednek óhaja csak az ilyesfajta nyüzsgések sodrásában volt megélhető? Amelyre esetleg büszke lehettél?

Jól meggondolva, ez a szerep is csak egy rendeltetés, amely önmagát teljesíti be önmagáért: önsorsrontás.

Hát, akkor? Akkor itt valami nagyon félre lett értve…

Aztán fordult a világ jó néhányat a tengelye körül, s leültünk egymás mellé, kissé feszélyezve, a kellő távolságtartás meredély szakadékával.

Te kezdted a beszélgetést, cinikusan persze, hiszen a nagy elhatározások mindig kézen fogva járnak a cinizmussal, amelynek segítségével elhárítódnak a befogadhatatlan jelek. Majd a transzcendenst említetted, homályosan, mint aki semmi rosszat nem követett el, mégis letartóztatták egy reggelen…

Mondd, mi rosszat követtél el? Mekkora a bűnöd, amit most le kell vezekelned?

Talán ezért menekülsz a régi, idejétmúlt mesékbe, hogy általa gyűjts erőt? Hogy képes legyél elviselni a valóságot, amely legtöbbször kiábrándító, és elviselhetetlen? Vagy csak borzasztóan jelen idejű? Te mégis ellenállsz, s a lelkedet nem engeded.

Mert elveid vannak.

Mert hiszel még a szerelemben.

Mert egy hős vagy, egy igazi szuperlány. Aki ellenáll még a végzetnek is, hiszen tudod, hogy nem lázadni kell ellene, hanem ellenállni, még akkor is, ha csupa-csupa egyformaság és nagyszerűség nélküli az élet…