Nem akartam elhinni, amikor belépett az ajtón a zagyvalék beszédű, pusztító idegenség. Mert ez nem az volt már, amikor még biztonság vett körbe és eljátszottam egy elkövetkező jövő lehetséges kincseivel. De akkor még képes voltam feldíszíteni, körbelobogózni hittel és sok-sok reménységgel.

A vörös csillagos usánkával együtt belépett a félelem és a rettenet is az otthonokba.

Hangos, erőszakos, utálatos a vad muszka, és menni kell azonnal, úgy ahogy éppen megtalálnak: egy szál ingben, rongyos kapcában.

- Málenkij Robot - mondják vigyorgó pofával, ellentmondást nem tűrő hangon, és visznek, mert sváb vagyok, s mert minden sváb fasiszta…

Marhavagonokban zsúfolódva tesszük meg a nagy utazást, közben a családra, gyerekre gondolok, akiktől még elbúcsúzni sem tudtam.

A lágerbe érve aztán persze minden átértékelődik. A halálos ítélet papírjával a kézben hajlamos az ember sok mindet átértékelni.

Aztán egy napon valami végleg eltörik bennem.

S úgy érzem, bele fogok halni az örök tél keserűségébe.

De nem úgy, hogy majd időm kitelik, és meg kell halni, nem ilyen életszerűen. Hanem úgy öl meg, hogy önmagán kívülre taszít teljesen, és belezár az időtlenség fogságába.

A semmi ágára taszít.

Mostanra elszórtam mindenem, és nem maradt másom, mint ez az örökké tartó, furcsa pillanat, a semmi ágán.

S akkor valahogyan, számomra is megmagyarázhatatlan módon, mégis felbukkan a nő, aki visszaadja a reményt.

Kezdetben egyfajta érdekkereskedelem zajlik: én segítek neki túlélni, ő visszaadja az életbe vetett hitet - mert holnap is nap lesz, fel kell kelni, erősnek lenni, és menni a szénbányákba dolgozni, miközben odakint süvölt a mínusz harminc.

Ám nem is sejtjük, hogy ebben a hangtalan és didergős, de mégis forró pillanatban születik meg az életre szóló szerelmünk…

A sosem számolt évek után egyszer csak meghal Sztálin. Hirtelen elkezd mindenki igazat beszélni és összeomlik a rendszer. Bezárnak a lágerek is – és haza lehet menni!

De hol van ez a haza? Magyarországon a Rákosi-rendszerben? – Ha rám hallgatnak, akkor nem mennek haza. Mert tudják, jobb idegenben lenni, mint az idegen embertől félni… - mondja egy ismeretlen katonatiszt.

De a nő mégis hazamegy, mert a nő nem élhet remény nélkül, úgysem tudna a gyermeke nélkül máshol túlélni…

El kell hát válni, nincs tovább, a tehetetlenség marja szét az agyat, a szívet és a lelket…

És itt vagyok, mégis, csak azért is.

Megmaradok, hisz túlélő vagyok.

Majd megtanulok megint a szerelmem nélkül élni…

Megmaradok, aztán egy napon majd eltűnök hirtelen.

Vajon lesz-e valaki, aki ismeri majd a kincseimet? Az örök tél keserűségét, a csak azért is megmaradás szabályait, és a foglár háta mögötti szabadság apró titkát?

Talán soha senki.

Talán csak a csillagok, és az pont elég is…