Az összezavarodottság és a döbbenet jelei mutatkoznak rajtam a főpolgármesteri választás finisében. Tátongó szakadékokba zuhanok lassan, melyek a hamis ígéretek és a valóság között húzódnak meg. Ebben az alávaló játékban azokat a kevés, tisztességesen dolgozó kormánypárti vagy éppen ellenzéki önkormányzati vezetőket, dolgozókat sajnálom, akikre szintén ráfröccsent a szenny, s rájuk szárad lemoshatatlanul. Nincsenek már hamis illúzióim, de mégis azt gondolom, mindig van, kell legyen alternatíva.  

Az emberi közösség humánetológiai definíciója szerint az igazi közösség az, ahol az egyén a személyes érdekeit a csoport érdekei mögé sorolja. Csakhogy az egyén és a közösség érdeke rendszeresen ütközik, a kérdés az, hogy az egyén képes-e arra, hogy hátrasorolja önmagát? Nyilván nem, és nem is elvárható, hogy megtegye. Egy-egy kivétel mindig akad, de nem lehet rájuk rendszert építeni.

Egy szabad, liberális demokráciában azért van ez bukásra ítélve, mert a hatalom szele és a pénz fétise annyira elvakítja az egyént, amint a közelébe kerül, hajlamos lesz elhinni, hogy mindenek fölött áll, minimum a Jóisten unokaöccse. Éretlensége, lelki nyomorai okán az önzés azonnal eluralkodik rajta, s a torz egója veszi át az irányítást felette.

Nem látszik megvalósulni az az alapvető elvárás, hogy a politikacsinálók a közösség érdekeit is figyelembe vegyék, ne csak a sajátjukat. Általában akkor veszik figyelembe a közösségi érdekeket, ha az egyezik az övékkel, ha mégsem csak ekkor, az nem a struktúrából fakad, hanem valamiféle kulturális többletből, ami még motivál egy-egy politikust. Ebben a narratívában a párt maga a romlás, amely az egyének gyűjtőhelye, és a megszületése pillanatától már saját külön érdekei vannak, és elemi igénye lesz a fennmaradásra, a sikerre bármi áron. Woody Allen oly kiválóan meg is jegyezte az Annie Hall elején: „sosem szeretnék olyan klubhoz tartozni, amely engem elfogadna tagnak” – mondjuk ezt a nőkhöz való viszonyáról jegyezte meg, a nőkről, mint társadalmi csoportról, de mégis sok mindent elárul.

Egy pártszervezet a napi politikai harcok, önérdeke harcos érvényesítése során elkerülhetetlenül beszennyeződik. Azonban a képviseleti demokrácia nincs pártszerű, formális vagy informális szervezetek nélkül, amelyek érdekeltek önmaguk fennmaradásában. Ezen belül persze lehet némi mozgástere az egyénnek, vagy az egyének alkotta csoportoknak. Akinek a párt nem tetszik, annak a képviseleti demokrácia sem tetszik. Van egy olyan érzésem, hogy a teljes képviseleti demokrácia rendszerét kell újragondolni, és ehhez feltétel lenne az erősödő civil kontroll, vagyis a jelenleginél kritikusabb társadalom.

Az egyén, aki egy kicsit is magára talált, megtalálta életében az egyensúlyt, önmaga belső középpontjába, centrumába visszatalált, elkezd kilépni a hamis hitek és önmarcangolások fogságából, képes lesz a dolgokat a maguk valójában szemlélni, a propaganda-gépezetek sorozatlövései leperegnek róla. Ők a hétköznapi hősök. Éppen olyanok, mint Puzsér jelölt, aki immáron évtizede bontogatja a hazug rendszer falait, s világít rá kérlelhetetlen vehemenciával és őszinteséggel az antikommunista NER vagy az antifasiszta gyurcsányok visszásságaira. Csakhogy már nincsenek se fasiszták, se kommunisták, az antifasiszták meg az antikommunisták mégis itt vannak, és vívják a szabadságharcaikat.

Nyilván nem lehet mindenki hős, nem lehet mindenki Puzsér, ezért a tömegvonzás értelmében és a lelki sérültség mértékének függvényében, a többség mindig a determinált általánoshoz csapódik, s a valódi szabadság szertefoszlik számukra.

Azok lelke pont úgy fog kinézni, mint Sméagol tudathasadásos, rettenetesen eltorzult feje A Gyűrűk Urából. Ezért van most szabadságharcok szintjén megrekedt világ Magyarországon. S a társadalom nagy része azért rúg, csíp, harap, őrjöng, vagy csak zsörtölődik állandóan, miközben problémák ezreit generálja, mert önmagával nincs kibékülve, mert önmagát nem szereti, önmaga elrontott életét nem tudja elfogadni, sőt egyenesen gyűlöli. Aki önmagát gyűlöli, önmagát elfogadni nem képes, az a másik embert sem tudja elfogadni, az új, innovatív dolgokat  sem képes befogadni.  

A mindig irigy, Sméagol kinézetű gnóm lélek úgy jár el, hogy önnön nyomorát ráteszi a mellette élő vállára, nyomorodjon meg ő is, miközben meg van győződve önmaga tökéletességéről, önmaga igazáról. S csak akkor talál lelki megnyugvásra, ha a másik is pont ugyanolyan beteg lesz, mint ő maga.

Ezért nem kell meglepődni a feslett politikai elit szennyes ügyeit látva. Hiszen semmi olyan nem derült ki, amit eddig ne lehetett volna tudni, s ami rendszereken átívelően ne zajlott volna már korábban is a színfalak mögött. S ehhez egy ilyen végtelenül kétségbeesett, szemérmetlenül aljas kampány kellett, ami felszínre hozta az elmúlt harminc év rothadék elitjének valódi énjét.

Porba hulltak a veszedelmes migráncsok, a démoni sorosok, s az összes hazug narratíva. Mostantól a mesterségesen működtetett párhuzamos valóság már nem tartható fenn tovább, mert kristálytisztán látszik, hogy a hangzatos címkék, a magasztos ígéretek üres lózungokká váltak, s a locsogás mögött ugyanaz az ostoba, elsilányult emberi anyag húzódik meg. S majd persze jönnek a fösvények, a ripacsok és Tartuffe-ök, kiállnak a riporterek elé, s rezzenéstelen arccal elmondják majd végtelenül hazug mentegetőzéseiket a kamerába, de már mindhiába, mert a rendszer burka most megrepedt, s az évtized bukása elkerülhetetlen.

Az erkölcs, szekértáborok, szekták és törzsi gyűlöletek alapján ítéltetik meg. Ha valami stikli mégis kiderülne, akkor persze meg-és ki van minden magyarázva, ugyanis nincs itt semmi látnivaló. A vörös-karéj médiája lapít, hallgat, mint a sír. Szektájuk abban bízik, hogy lecsengenek az ügyek és a fókusz átterelődik a másik oldal botrányaira. Ebben bíznak, mert betegek.

A barna-karéj médiája lapít, hallgat, mint a sír. Szektájuk szintén abban bízik, hogy a lecsengenek az ügyek és a fókusz átterelődik a másik oldal botrányaira. Ebben bíznak szintúgy, mert betegek. S a szektatagok mennek, és zokszó nélkül leszavaznak szekértáboruk, szektájuk és gyűlölettől izzó törzsük rothadék elitjére.

Eljött az ideje annak, hogy a kisebbik rossz megválasztása helyett, annak a kevés kivételnek szavazzon bizalmat a társadalom okosabb, nyitott szemmel járó része, és a politikai centrumból mondják fel ezt a szektás, végtelenül hazug, polgárháborús rendszert! Mert mindig van, kell legyen alternatíva!

A jövő zöld és transzparens vagy semmilyen!

A jövő Puzsér, akivel immár végérvényesen elkezdődött a változás.

Szavazz!