Írni olyan, mint egy folyó mellett sétálni, ahol időnként árkok, farönkök, rézsűk nehezítik a haladást, s ha óvatlan az író, könnyen elragadhatja, beszippanthatja a hirtelen megiramodó sodrás. Ebből is látszik, hogy mindez valójában nem veszélytelen foglalatosság. Az írásnál már csak a hírolvasás tűnik veszélyesebbnek. Minél több hírről tudok, annál mérgezettebbnek érzem magam…

Szindbád ki is fejti egy helyen: legszívesebben titkárt tartana, aki a reggeli öltözködés közben beszámolna a fontosabb közéleti eseményekről és felolvasná a magánkutatók jelentéseit. „A titkár természetesen nem is lehetett volna más, mint kicsapott színész, vagy rágalmazásért elítélt hírlapíró – az sem baj, ha iszik.”

Az ötpercenként megjelenő híreket már csak dermedten átgörgetem… Nem tudom eldönteni, mi igaz és mi nem. Ki,  mit hallgat el, vagy mennyit tesz hozzá protokolláris okból kifolyólag, de a lényeg, hogy nem vagyok jól. Nem hiszek el semmit, és már mindent elhiszek. Mert akárhányszor eresztem is át a legfinomabb szűrőkön az események láncolatát, a vége mindig ugyanaz: csak félek és hányok. Hányok és félek. S csak jönnek, szivárognak a járványhírek a falakon át, a réseken, a legkisebb repedéseken keresztül is.

Kivettem a távirányítóból az elemeket is és kitéptem a kábeleket a falból, de valahogy mégsem érzem magam jobban. Napról napra szomorodik a helyzet. Pánikkeltésről már rég szó nincs, ez már maga a pánik. Több nyugati ország már meghozta az elkerülhetetlen intézkedést, a teljes leállást és vesztegzárat, mert ez a legfontosabb teendő a járvány terjedésének lassításában. A gazdaság, a pénz nem érdekes, a dominó-elv már elindult… Az emberi élet most mindennél fontosabb.

Ha az időjárás lehetővé tenné, akkor szeretnék beleszaladni a szakadó esőbe, és dagonyázni az első nagy pocsolyában. Ha az elszabadult mutánsvírus megengedné, akkor a szerelmem ölébe hajtanám a fejem, és kérném, hogy tenyerével takarja el a szemem, hogy ne lássam ezt a vihart…

Itt és most már nem tehetünk mást, mint felelősen cselekedni a bajban, és vigyázni a legelesettebb, a legveszélyeztetettebb szeretteinkre. A vihar már itt van, ezért nincs idő sopánkodni és nagyokat csodálkozni. Nyugodtnak kell maradni és védekezni minden erőnkkel – mert túlélők vagyunk mindannyian! Elias Canetti is nekünk üzent: „A járványnak fontos eleme a fertőzés, ennek a következménye pedig az, hogy az emberek elkülönülnek egymástól. Legjobb senkit egészen meg nem közelíteni, mert már benne lehet a fertőzés. Van, aki elmenekül a városból, az emberek szétszóródnak a birtokaikon. Más bezárkózik a házába, senkinek se nyit ajtót. Ki-ki kerüli egymást. Távolságot tartani: ez a végső remény!”   

Egy napon útnak indult a Bartók Béla út 29-ből, mert valami furcsa őrültség zakatolt benne, amely hosszú éveken át tartó kutató, kereső vándorútra sarkallta. Útnak indult, mert úgy érezte magát, mint aki megrekedt az óriáskeréken: egyik pillanatban a csúcson van, máskor meg a legalján. Ez ismétlődött újra meg újra, egész álló nap. Pedig amúgy elég jól ment sora, de a nagy titkát senki sem ismerhette. Emellett még azzal is tisztában volt, hogy az élet egyetlen pillanatba is belesűríthető. S ez a pillanat lesz az, amely mindig elkísér és erőt ad egy életen át, főleg akkor, amikor majd itt kell hagyni mindent. Mert egyszer itt kell hagyni mindent, az egyszer már bizonyos.

A világ, amelybe született, számtalan elvárást támasztott irányába, de rendelkezett azzal a konoksággal, amellyel képes volt nemet mondani minderre. Természetesen rettenetesen gyűlölte a birtoklást, a rabul esést. Valami nagy és megismételhetetlen találkozásra vágyott, amikor valakit igazán megszeret. Egy igazi barátságra, a valódi, emberközeli kapcsolatra, ahol megértik őt, amikor egyszer csak repül vele az idő, és olyankor az az érzése támad, hogy egyszer már valahol találkoztak. Mindig is ezt a pillanatot várta, amely sokszor többet jelent, mint az egész élet maga... Ezért indult útnak a messzi Egyiptomba is. 

Majd géppel szállt fölébe, mert neki térkép volt e táj, s olyankor mindig a lehetetlennel dacolt. Meredek kulcscsontokon szeretett landolni, ahol rögtön alámerült egy ismeretlen, szupraszteriális mélyedésben. Aztán felocsúdva bódulatból már nem tudott sem aludni, sem dolgozni, s főleg nem tudott írni a hiányától, miközben a szájában érezte a mélyedés minden ízét… Oly sok előkelő, aranyba öltözött rideg nőt látott már, kik fél lábbal a talaj felett lebegtek, de úgy gondolta, egyik sem érdemelte meg őt igazán. Hozzájuk túl bonyolult, túlontúl büszke volt. Ő mindig is arra a gyanútlan álmodozóra várt, akit a mozdulatlanság álcájával lehet csak elkapni, mint a struccot…

A helyi beduinok Abu Ramlának, a sivatag atyjának nevezték, miután véletlenül felfedezte a Gilf Kebir-fennsíkon az úszók barlangját. Sokat gyönyörködött a festett úszkáló alakokban, melyek arról tanúskodtak, hogy egykoron tengerek mosták e végtelen sivatag homokját. Majd lefeküdt az egyik sziklaperemre, s úgy tett, mint aki vár valakire. Közben azon mélázott, hogy az árulások a háborúban mennyire gyermetegek a békeidőben elkövetett árulásokhoz képest. Az újdonsült szeretők mindig idegesek és gyengédek, de szerelmük mindent felperzsel, mert a szív a tűz szerve…

Már elég régóta feküdt így a sötétben, több napja, vagy már egy hete is lehetett, várva a kedvesét. A lámpa is kialudt, és ő egyre csak várt. A sötétben egyszer csak mégis megjelent valaki, mert akit nagyon várnak, úgyis betoppan, s bőrük érintésével elfolytak lassan, mint a folyók, s velük együtt szétfolytak félelmeik, amiket magukba zártak, pont úgy, mint a jeleket ezek a zord barlangok. Mindig tudta, hogy egyszer eljön érte, és elviszi innen a szelek palotájába, ahol kedvükre sétálhatnak egy térkép nélküli tájon. Mert ez minden, amit a szellemek szerelmesei megkaphatnak, semmivel sem több. Aztán lehet visszamenni az életbe, vagy a halálba, már nem is tudom…

Bevallom, a hatalmas izmok röpképtelenné tettek. Mára egyre kevésbe érint meg a kormány által forszírozott fészekrakó ösztön. Szárnyaszegett griffmadárként vergődök csak, miközben kiguvadt szemű rokonok marnak a húsomba szüntelen. Abból a combhúsból lakmároznak, amivel a griffet etetném, hogy legyen elég erőm fölrepülni az alvilágból…

Mindez rettenetes fájdalmakkal jár. S a fájdalom, pláne ha szervi, a legkevésbé sem tréfadolog. De most felcsillant a reménysugár, mely némiképp oldhatná ezt a fájdalmat, mert a 2007 óta tartó rémálmom szertefoszlott egy bejelentés okán: újra vénykötelesség nélkül kapható az Algopyrin!

Töredelmesen meg kell még vallanom, hogy ez a kedvenc fájdalomcsillapítóm. Lapos, áramvonalas alakja nem csak könnyen lenyelhetővé teszi, de a mindenféle fájdalomra ható ígéretet is sugallja, amit csak fokoz a hófehérsége. Egyben ötvözi a vitamintabletták otthonos, játékos megjelenését és az orvosi rendelők patyolat tiszta hangulatát. Ízre nem valami kellemes, ám a doboza szép szögletesre sikeredett. A tabletták közepén futó kis mélyedés pedig a gyógyszerhasználó iránti bizalomról tanúskodik: oszd be magad, s meglásd, a fájdalmadhoz mért hatása nem marad el! Mi ez, ha nem a polgárok szellemi nagykorúságába vetett hit színtiszta jelképe? 

Állítólag a döntést amúgy egy lelkes és jogosult polgár kérelmére vizsgálták felül a szakhatóságok. S láss csudát, nem találtak a hatóanyagával (metamizol) szemben semmiféle korlátozó, vénykötelességi kritériumot. Ehhez azonban nem kellet más, csak a várakozásokkal telt, röpke tizenhárom év és egy lelkes polgár ügybuzgósága…

Rám senki sem mondhatja, hogy csak és kizárólag az unalmas, ízetlen, a rendkívül minimalista gyógyszerek megszállottja vagyok, ugyanis másik nagy szenvedélyem a forró vízben feloldható italporok nyakló nélküli fogyasztása, a maguk pezsgő, citromos, expresszionista stílusával…

Ez már persze egy másik mese lenne, csak nehogy időközben az italporokat is vénykötelessé tegyék, mert abba bizton belehalok…

Az antifasiszták legújabb játékszerévé avanzsált Karácsony főpolgármester, aki a bornírt látványpolitizáláson és a végtelenül riasztó mosolygáson kívül, eddig nem sok mindent tett le az asztalra, legutóbb Facebook-posztban fakadt ki a Hír TV-re, amely beszámolt a kitörés napjára emlékezőkről és a rendezvényeket megzavaró antifasisztákról. Ezen kívül még bojkottot is hirdetett a nevezett téve ellen, ami valljuk be, rendkívül gyerekes és felesleges kijelentés volt, hisz a fenyegetés mindössze egy napig tartott. Azóta megtörve a csendet, mégis megszólalt, és kijelentette, hogy elfogadhatatlannak tartja a Hír TV neonácikat mosdató eljárását. Majd ezt követően „Budapest szabad” című megemlékező kiállítást nyitott meg a fővárosi metróhálózatban, ezzel mintegy hitet téve az évtizedek óta közkeletű, szocialista propaganda folyományosaként, mely csak és kizárólag felszabadulásként élte meg a Vörös Hadsereg beözönlését.

A 20. századi magyar történelem során alig volt annyira megosztó, erős érzelmeket felkorbácsoló történés, mint a felszabadulást hozó Budapest ostroma és a tragédiába torkolló kitörés. Ezzel együtt továbbra is a Rákosi-majd Kádár-korszakokon átívelő, hazug baloldali narratíva tartja fogságban a magyar közvélekedést az események kapcsán, amit Karácsony kijelentései és tettei tesznek ismét jogfolytonossá, 30 évvel a rendszerváltás után.  

Hangsúlyozni szükséges, hogy a szovjet hadsereg sokaknak valóban a felszabadulást hozta el a nácik rémtetteivel szemben, de legalább ugyanannyi civilnek – ártatlan nők és gyermekek ezreinek - és honvédő katonának a rettenetes pusztulást és a biztos halált. Mindkét oldalon tehát szörnyű tragédiák történtek, sőt ahány áldozat, annyiféle érzékenység, s a történelmi feltáró munka során ezeket az érzékenységeket kellene a fókuszba állítani. Ehhez képest évtizedek óta zajlik, Ungváry Krisztián nevével és munkásságával fémjelzett történelmi relativizmus, ezen belül is az esendő emberi sorsot a valóban hősies tettek fölé helyezve, amelynél méltánytalanabb és érzéketlenebb hozzáállást kevésbe lehet elképzelni.

A szólás- és gyülekezési szabadság mindenkit megillet, ebben nem lehet vita. Miután a gyülekezési törvény legutóbbi szabályozási kísérletére a komplett baloldali - no és Jobbikos - kánon össztüze zúdult, nem történhetett érdemi változás. Valószínűleg a civil szervezetek szabályozásának szigorítása is ugyanilyen ellenszelet kapna. Így lehetséges az, hogy az illetékes rendőri szervek tiltása ellenére is, a bíróság végül mindig engedélyezi a neonáci szervezetek vonulásait is a megemlékezések örvén, hiszen semmilyen törvény nem tiltja ezt. Fontos még azt is kiemelni, hogy ezek a jelenségek habár kisszámú, marginális csoportokat jelentenek, valahogyan mégis mindig jól jönnek a baloldal számára, hogy ezeket a félelemkeltő és rossz emlékeket idéző figurákat mutogassák a médiájukban, akiket burkoltan, vagy nagyon is nyíltan az egész komplett jobboldallal azonosítanak. Borítékolható tehát, hogy ezek a jelenségek továbbra is borzolhatják a közvélemény kedélyét, ahogyan a rossz emlékű Munkásőrség, civil szervezet mögé bújtatott, újbóli megalakulásának sem lehet majd gátat szabni. Virágozzék száz virág, elvégre demokráciában élünk.

Mindezek ellenére halott katonákra emlékezni nem lehet bűn, legyenek azok akár a vesztes oldalon állok is. Pláne akkor nem, ha az élelmiszer, a lőszer és egyéb hadianyagok kifogytával, a teljes kétségbeesés szorításában az önfeláldozó és hősies kitörést láttak az egyetlen menekülő útnak. Ezért a történelem alakulásának ismeretében könnyelmű és felelőtlen dolog ítélkezni az akkori, a halálba rohanó katonák fölött. Végre komolyan kellene venni a politikai paletta minden oldalán a kitörés napjának megemlékezését, mit sem törődve a közvéleménybe sulykolt hazug toposzokkal és az évtizedeken át hamisított, elhallgatott történelmi tudással.

Egyfajta megbékélés az ügyben akkor kezdődhet el, ha a balliberális oldalon bocsánatot fog kérni legalább egy olyan közismert, ma is élő, magyar antifasiszta, aki maga egyébként nem volt bolsevik, vagy a másik népirtó totalitárius rendszer, a kommunizmus híve, és/vagy nemcsak a nácizmus bűneit ítéli el, hanem ugyanolyan vehemenciával lép fel a kommunista népirtások ellen is! S akkor Ungváry sem tehetne olyan kártékony kijelentéseket, hogy a kitörés értelmetlen áldozathozatal volt.

Napjainkban alig-alig találni már itt hősies cselekedetet véghez vivőt, akiről az utókor egyszer majd csendben, méltósággal emlékezhet. Van viszont annál több pozőr, ripacs politikus, a tárgyilagosságot, a méltányosságot még hírből sem ismerő szocialista történész, és persze a mesterségesen feltüzelt vagy felbérelt antifasiszták, néhány összezavarodott neonáci, s az általuk képviselt, szervezett provokatív akciók. Egy maroknyi szélsőjobb meg szélsőbal. Úgy kell őket elképzelni, mint az óra számlapját, ahol a mutatók 6 óránál mindig találkoznak…

A magyar közbeszéd ezer sebből vérzik anélkül is, hogy bármely szélsőséges politikus beemelné ide az amerikai politika egyik legelborultabb témáját, s nekiálljon fehérezni, vagy keresztényezni, horribile dictu, heteroszexuálisozni. Egy volt kommunista országban, amely sem gyarmattartó nem volt, sem a rabszolgaságot nem engedélyezte soha, semmi szükség nincs arra, hogy bárkinek bűntudata legyen, mert fehér, pláne azért, mert keresztény és heteroszexuális férfi vagy nő. Az ilyen gyűlöletkeltő, nagy nyilvánosság előtt elkövetett kijelentések ebben a mai, agyonérzékenyített közbeszédben egyszerűen nem történhetnének meg következmények nélkül. Niedermüller szavai, még ha nem is kirekesztő éllel adta elő mondandóját, akkor is mérhetetlenül félreérthetőek és sértőek voltak, így legalább egy nyilvános bocsánatkéréssel tartozik. Ha ezt nem teszi meg, akkor az egész eddigi pályafutását teszi zárójelbe, és szavai ráégnek a DK-ra végérvényesen. 

Mint közismert, Niedermüller Péter, DK-s polgármester egy ATV-s vitaműsorban sikeresen beemelte a tengerentúlról már jól ismert szélsőbalos dogmát az okfejtésébe, azzal a célzattal, hogy hangsúlyozza: ő a szélsőjobbos ellenségkép-gyártás ellen van. Az Európai Parlamentet megjárt lánglelkű polgármesternek eddig nyilván elismerően lapogatták a vállat az elvtársai, amikor ilyeneket mondott. Ugyanis senki eddig közülük nem hívta fel a figyelmét arra, hogy nem süllyedünk le a szélsőjobb szintjére, még akkor sem, ha elítéljük, amit tesz, mert akkor mi sem vagyunk különbek...

A gyalázatos kijelentésből a balos, libsi sajtóban, amely sajtó a propaganda újságírás melegágya, természetesen nem lett hír, csak miután Bayer Zsolt észbe kapott, hogy ebből mekkora felháborodást lehet generálni. Nem lett hír, mert még véletlenül az ellenzéki oldalon értelmes vita alakulna ki arról, hogy az ilyen Niedermüller-féle kijelentések mennyire kontraproduktívak, és egyáltalán nem azt a célt szolgálják, hogy ebben az országban végre értelmes párbeszéd alakulhasson ki a szélsőséges kirekesztő címkézések helyett. Ezt nemhogy elkezdeni nem kellett volna, hanem azonnal be kell fejezni, mert ez múltszázadi, lejárt szavatosságú póz, s mint ilyennek nincsen helye a nap alatt! 

Ahogyan annak sincs helye, hogy egy sajtónyilvános demonstráción szélsőséges elemek direkt inzultálják a számukra nem szimpatikus sajtó munkatársait, vagy bárkit, akár ha civil érdeklődőként van is jelen az ismert újságíró. Sajnos a Vadhajtások.hu és méltán hírhedt főszerkesztőjének egyetlen akciója többet árt a magyar jobboldalnak, mint a DK összes kártékony tevékenysége, ezért számukra sincs több hely a nap alatt!

Újra és újra meg kell sajnos állapítani, hogy az antifasiszták és az antikommunisták tovább vívják szabadságharcaikat hitvány pózaikban. Nincsenek már se fasiszták, se kommunisták, mégis ádáz harcot vívnak ellenük. Csakhogy ezekre a pózokra rámegy az egész ország, mert nem hajlandóak meggyógyulni, s traumájukkal megbetegítik a gyermekeinket, beléjük ültetve ugyanazt a félelmet és gyűlöletet. Ez az új ártatlan áldozatiság maszkjában tetszelgő bűn, amely az erényt szólítja fel önigazolásra. Ezzel kell sürgősen felhagyni!

Ahol az utak véget érnek, ott mindig valami új veszi kezdetét. De előtte azt a fajta érzékeny, giccses búcsút, ami a szív legeslegmélyéről jöhet csak, nem lehetett megspórolni.

Már elég régóta készültek erre a búcsúra, legalább olyan rég, mint a Brexit megálmodói a kilépésre, s ez éppen ma ment végbe. Tudható volt már egy ideje, hogy ennek így kell lennie. Csak azt nem tudták, melyiküknek fáj jobban, és azt sem, melyiküknek fog még jobban fájni, de mindez elkerülhetetlen volt.

S most majd sok mindent rendbe kell hozni sürgősen, mert a vonatuk még nem ment el. Azért nem, mert ez a vonat meg sem érkezett. Csak vártak rá, fáradtan, felkészületlenül, és csak később jött a hír a bizonytalan idejű késésről. Bár kis ideig úgy tűnt, megjön, de aztán szóltak, hogy arra az ő jegyük nem érvényes… 

Persze egykedvűen léptek le peronról, ekképpen vigasztalva magukat: úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna! Csak azt felejtették el, hogy nekik a valahogy nem elég. Ők nem ezért vannak itt. Nem a valahogyokért, nem a lézengésekért, nem azért, hogy közben úgy tegyenek, mintha bárminek is lenne értelme – miközben nincs.     

Ezért kell a dolgaikat mielőbb rendbe hozni.

Az akadályokat el kell távolítani; olyanokat, amiket leginkább saját maguk görgettek a vonatuk útjába. Az egyik elzálogosította a jövőjét, és gúzsba kötötte a lelkét egy Bundesliga-bajusz. Szindbád a hiúság csapdájába esett, és gúzsba kötötte életét egy erőszakos nő. Mindketten küzdenek ellenük, pedig nem velük kellene, hanem a  saját zsugoriságukkal és az önzésükkel. Küzd az erőszakossal, de annyira gyáva, hogy képes lenne mindenért a másikat okolni és ezért elengedni a kezeit. Pedig higgyék el, nem egymással van bajuk, hanem a saját bizonytalanságaikkal.

De Szindbád e törékeny kezet már nem engedheti el, mert a részévé vált, benne él, a vérében, a mozdulataiban, s minden egyes szavában, gondolataiban. S ha most eldobná, akkor a nagy és hiábavaló küzdelmek közepette megint rárakódnának a réteget erre a csodára, a lelkükre, a folyóra, amely már nem áramlik. Elkérgesednének, s nőnének ki a vadhajtások - érzi, látja ezt, ha becsukja szemeit, s ez fájna a legjobban…

Mindemellett nehéz helyzetben vannak mindketten. Nehézben, de nem reménytelenben. Miképpen a csontkinövést is vissza lehet fordítani, így közös ügyeiket is rendezni, sikerre tudják vinni. 

Minden úgy van jól, ahogyan történt. Már jó így is, mert túl vannak már jón és rosszon egyaránt. Valami másnak kell jönnie!

Apokaliptikus képek peregnek az Ausztrál erdőtüzek kapcsán a híradásokban. Tízezreket evakuálnak, miközben egy nagyjából Magyarországnyi terület, a hozzátartozó élővilággal együtt a tüzek martalékává válik. A fák koronáinál is magasabbra csapó lángnyelvek kiégett autók garmadáját, összedőlt házakat és szerteszét heverő állattetemeket hagynak maguk után, amerre csak a szem ellát. A rendkívüli hőhullám és az erős szelek kavarta tűzvihar füstje narancssárgára festi a városok légtereit is, ahol nem lehet tudni, mikor van éj, s mikor van nappal. Legutóbb a dinoszauruszok vonultak az nappali éjben, miután becsapódott az a bizonyos meteorit, majd szép lassan kihaltak…

A beszámolók szerint nem lehet kizárni a gondatlanságot a tűzesetek kiváltó okainál, de hallani olyat is, hogy az átlagon felüli hőmérséklet következtében könnyedén begyulladhatnak az Ausztrália-szerte őshonos eukaliptusz fák magas olajtartalmú levelei, s akkor ez bizonyosan a globális felmelegedés következtében kialakuló klímakrízis számlájára írható. A klímával kapcsolatos félelmek tehát nagyon is valóságosak.

Most is, mint a Brazil erdőtüzek kavarta felháborodás hatására, a hírességektől egészen az egyszeri közösségi oldal felhasználókig bezárólag, a világ minden tenni akaró, gondolkodó és felelős tagja megmozdult. Elképesztő pénzösszeget gyűjtve össze a mentésben résztvevők munkájának támogatásra, a kármentés elindítására, ami rendkívül fontos és becsülendő civil kezdeményezés.

Azonban az érzés eléggé ambivalens, amikor a felelős polgár szelektíven gyűjti a hulladékot, különösképpen ügyel arra, hogy ne szemeteljen, s mindig megkeresse a legközelebbi gyűjtőtégelyt, hogy oda dobja; vigyáz a környezetére, kertet rendezget, gazol, dugványozik, s emellett hibrid-vagy elektromos autóra váltásról gondolkodik, sőt, még napkollektor használtat is tervezi, csakhogy a megújuló energiaforrást használja elsősorban. Mert a civil kezdeményezések mellett, az egyéni felelősség is éppoly fontos, talán az egyetlen, amit az egyén tehet, hogy a klímavészhelyzetet komolyan véve, tevőlegesen építse be az életvezetésébe azokat a szükséges változtatásokat, amelyek végül is az életet egyszerűbbé, bizonyos kényelmi szokások félre tételével, praktikusabbá teszi.

Számtalan beszámolót lehetett arról olvasni, hogy Afrikában egy egész megyényi területen elhelyezkedő veszélyes hulladéktelepen a gumirészleg úgy döntött, hogy alágyújt a problémának. Vagy, amikor Indiában, valamelyik hatalmas mamutcég az összes szemetét beletolta a Gangeszbe, majd nem sokkal később, a sokadik brazil állattenyésztő random felégetett egy hektár őserdőt a marháinak, akkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez az egész már helyrehozhatatlanul el van rontva.

Hallgatom Tamás Gáspár Miklóst az ATV-n, aki sok érdekeset mond. TGM írásait, főleg a globalizációkritikáit, mindig is lelkesen olvastam, melyek tartalmával javarészt egyet is értettem, de a mondandójának a vége mindig egyfajta romantikus forradalmi szocializmusban csúcsosodott ki, amit kissé idealisztikusnak, a valóságtól elrugaszkodottnak gondoltam.

TGM olyan könnyed, de dühös látnokként adta elő mondandóját, rögtön eszembe juttatta a 15. század második felében, a reneszánsz korban élt Savonarolát. A domonkosrendi prédikátor, próféta nevéhez fűződött a „hiúságok máglyája”. A hét főbűnnek megfelelően, hét szintesre épített máglyára vetettek minden olyan tárgyat, amelyet Savonarola az aszketikus élet ellenségének, bűnre csábító ördögi dolognak tekintett, köztük a könyveket, festményeket is. TGM maga is a reneszánsz időben polgárjogot nyert, “a boldogság keresése” időszakának lezárultát láttatja korunkra. Azt mondja az interjúban, hogy a repülőforgalmat, ezen belül is a fapados járatokat kellene az első körben megszüntetni, vagy legalább is nagymértékben csökkenteni, mint az egyik legfőbb szén-dioxid kibocsátó forrást. Még ha oly felemelő élmény is az utazás, hamarosan le kell mondani az efféle luxusról. Be kell tiltani a fesztiválokat, a koncerteket, el kell érni, hogy lehetőleg az emberek ne utazzanak messzire; le kell állítani a végtelenül pazarló, költséges és szennyező globális árukereskedelmet. A húsevést le kell korlátozni heti egyszeri alkalomra, amely az ipari méreteket öltött állattenyésztő gyárakat számolná fel. Természetesen az erre nagyon is fogékony fiatalságban látja ennek a megvalósítását, s ennek az újfajta aszkéta életvitelnek a szerves elsajátítását.

Eközben számtalan nemzetközi szervezet (British Petrol, Global Carbon Project) felméréseiben olvasható, hogy bár lassult, de az előző évhez képest is nőtt a globális szén-dioxid kibocsátás, melynek nagy része Kínától és Indiától származott, holott a klímavédekezésre egyre nagyobb összegeket fordítanak a fejlett országok. Mindez úgy lehetséges, hogy a globális pénzügyi elitet mindez nem érdekli, s épp a szemünk előtt pozicionálja, kreálja újra magát a zöld-lobbi farvizén. Mivel az Európai Parlament meghatározó politikusai nagy cégek jólfizetett lobbistái, ezért mindent el fognak követni, hogy újabb és még újabb eszközök (elektromos-autók, napkollektorok stb.) vásárlására ösztönözzenek a folyamatos károsanyag kibocsátással revolverezve, szégyenítve – csak és kizárólag a profithajhászás érdekében.

Jelentős lapok számolnak be a német atomerőművek leállításának hosszú távú következményeiről, amely atomerőművek teljesen karbonsemlegesek. Az ügy élére a fukusimai és a csernobili baleseteket rémképét szúrták fel, melyek hatására több létesítmény működését is felfüggesztették. Mily érdekes, hogy épp erre az időszakra ütemezték a Csernobili atomerőmű-balesetről szóló kétrészes HBO filmet. Miután a német zöld-lobbi sikeres nyomásgyakorlást hajtott végre, az ország 17 korábbi atomerőművéből csak 6 maradt üzemben. A helyzet viszont nemhogy jobb lett, hanem még rosszabbodott, a németek ugyanis szénerőművekkel pótolták a kiesett energiát. Ennek következtében a sokszorosára nőtt a károsanyag kibocsátásuk, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek a lakosság egészségére nézve.

A nyugati típusú kapitalista társadalmak vezetőinek meg kellene hozniuk a legnépszerűtlenebb intézkedéseket, akár a leváltásuk árán is, a társadalmaknak pedig azt a fajta az áldozathozatalt, ami hatalmas lemondással párosul. Mivel jelen állás szerint tagjai túlontúl elkényelmesedtek és az emberi természetből fakadóan ragaszkodnak a kivívott vívmányaikhoz, az áldozathozatal törvényszerűen a kipusztulás kell legyen.

Ha mégis eljönne időben Savonarola éjszakája, ahol máglyára dobja a civilizációs vívmányaink jelentős részét, akkor elkerülhető lenne, hogy a legelső sorban ülve nézze majd végig önnön tragikus kimúlását...

Van az a lágyság, amit nagy ritkán észreveszek a nőben. Tényleg ritka tünemény, mondanom sem kell, de ösztönösen sikerül mindig megtalálnom. Aztán felbukkan, olyankor úgy forgolódik, izeg-mozog a színen, mint egy kurva - én pedig rögtön beleszeretek…

Szerelmesen, az ébrenlét és az álom között lebegve már nehezen tudok tőle szabadulni, a lételememmé válik, s olyan lesz nekem, amire egyszerűen szükségem van és kész. Nem szexus ez, nem is külsőség, túl van a tetszik, nem tetszik választáson.

Szédítő és mámorító ilyenkor a felismerés, még a lélegzetvétel is nehezebben megy, de egy óvatlan pillanatban, némi rozébor elfogyasztása után, megértettem Dalí lágy órájának misztériumát is. Olyan volt ez, mint a felébredés. Mint, amikor az embernek kinyílik a harmadik szeme.

Az ébredés után rögtön megérint az élet. Egészen másként, más szándékkal, mint ahogy valaha is képzeltem. Megérint, és a szürke, a hiábavaló hétköznapok megtelnek ragyogással. Varázsütésre ünnep lesz minden pillanat, ahol az idő elhajlik, s a lágy órák belefolynak az időtlenségbe. Hamvas mester szerint ez az illuminált élet, egy magasabb józanság, ahonnan a dolgok másféle értelmet nyernek, új árnyalatot kapnak. Tulajdonképpen ez az igazi józanság. Egy tiszta, tevékeny élet. A művész élete. Életművészet.

Ebben az állapotban képes vagyok meglátni a mozdulatok, a rezdülések vagy csak az egyszerű, kósza szavak alján a csodát. Már nem hiszek a pőreségben, a testek üres ütközésében, néha azért fontos, de már nem hiszek benne, mert megértettem valamit. Megértettem, hogy a mélyről jövő, odaadó és ártatlan törékenységnél nincs erotikusabb, nincs szenvedélyesebb. Rítusok ezek, talán még haszonelvűek is, de körbelengi őket valamiféle játékos könnyedség. Végeérhetetlen játék ez, amelyben nem a birtokló győzelem, nem a végeredmény számít, hanem maga a létezés. A létezés tánca. Tánc a mindenséggel.

Ez az élet nem összekeverendő az iszákos életével, amely a rossz vallás. Az anyagvallás egy fajtája. Aki azért iszik mértéktelenül, mert nem tud egyedül lenni önmagával, közben rettenetesen fél.  Ha véletlenül mégis egyedül maradna, kirabolná, majd egy furkósbottal leütné önmagát. Ezért menekül inkább a zajos mulatók fényes alvilágába, ahol ideig-óráig el tud rejtőzni önmaga elől, s ami elfeledteti önmaga silányságáról. Sérült nárcisztikus személyiségkent élősködik bárkin, akitől energiát rabolhat. A nőt nem tiszteli, csak elhasználja, elszárítja, önbecsülését naponta eltöri, és ha már mumifikálta, könnyedén eldobja. Ha éppen tehetőssé vált, simán visszaél a hatalmával és a hamiskártyán nyert pénzével, de annyi erő, annyi potenciál sincs benne, hogy egy beteg kurvát kirántson a klozetról. Az ilyen élet vége mindig valami balszerencsés esemény, ha addig bele nem issza magát egy jó mély gödörbe...

A nő a légies mozdulatok tökéletes-táncos harmóniája. A férfi pedig a mozdulatlanság biztonságos lelki-bástyája. Férfi az, aki képes nem-et mondani a legnagyobb kísértések idején is, és odaáll a nő mellé kérlelhetetlenül – hittel, meggyőződéssel. Aki felemeli a nőt, s képes elengedni is, ha úgy hozza a sors, mert szabad ember ő, egészen „a kövektől az éterig”. Elnőiesedő világ ez, kevés igazi férfival, teli jó sok ócska színházzal, és olykor igen veszélyes játszmákkal, csak valahogy mindig eljön az idő, amikor nincs tovább. Olyankor jön a nő, aki újra melegséggel tölti el a férfi-lelket. Aki tánc-játékával visszaadja reményt.

A nő ereje ajándék, de csak annak adja szívesen, aki megbecsüli, használja és forgatja ezt az erőt. Rendkívül érzékeny művésszé kell válni a használójának, s mellékhatásként könnyedén sikeres férfivá lehet tőle válni... Egyben övé az illuminált élet minden varázsa. Mert ez az alapja a létezés sikerének. Önmagában a tehetség nem elég, de még a nagy ego, a gátlástalan törtetés sem elég, ha a férfi mögött nem áll ott a nő. Szerencse is kell hozzá, de legalább annyira fontos a nő ereje, amely hegyeket képes megmozgatni, ha gondos férfikezekbe adják. Az igazi szerelmek, melyek legalább harmincöt évig tartanak, legalább három gyerekkel, tíz unokával és falusi sírhantokkal szoktak végződni, pont ugyanilyen alapokon nyugszanak…

Úgy döntöttem, hogy idén karácsonyra meglepem magam egy jó vastag kötéllel, áthurkolom a gerendán, akkurátusan a nyakam köré helyezem, és kirúgom a hokedlit lábam alól… Aztán rájöttem, ezt így, ebben a formában még nem gondoltam végig - mi tagadás, bizonytalan is vagyok, szóval, most így hirtelen, nem is tudom…

Egyúttal a karácsonyi hangulat sem akaródzott megjönni, ugyanis nem engedtem be. Pedig itt sompolygott szerencsétlen a kertek alatt. Rimánkodott, sőt, sivalkodott, ugyan engedném már be, csinál majd nekem olyan hangulatot, mint a fene. Még a kezében lévő görbe kacort is rávágta az ablakomra, amire kirongyoltam és belenéztem az arcába a kisbaltával. Erre úgy megreccsent, mint a lőtt nyúl; majd felocsúdva a rémületből, lógó orral eloldalgott.

Így vagyogatok az ünnepek alatt.

Nem is oly régóta, csak mióta itt hagyott a közel ötvenes, enyhén skizofrén barátnőm, s elsodorta őt a világ négy sarkának kóbor szele… Azóta már csak hálni jár belém a lélek. Csak az éhség gyötör meg néha. Oda is lépek unottan az öreg cserépkályha mellé, s kelletlenül összerottyantok egy gezemicelevest. Az utolsó ötszázasomból vettem egy viharvert fenyőgallyat, amire sztaniolba csomagolt kavicsokat erősítettem, szaloncukor gyanánt, abban gyönyörködök.

Kisvártatva elkap a bagózhatnék, ki is lépek a teraszra, hogy rádurrantsak egy jóízű Symphoniára. Szívom nagyban a büdös bagót, nagy kékesszürke fellegeket eregetve, egyszer csak látom ám, hogy a főbérlőm böhöm kutyája a kerítés alatt bújik át valami szőrös állatkával a szájában. Büszkén, opálos vadászszemmel odahozza, majd leteszi a lábam elé a szomszéd igen nagy becsben tartott tenyészbakját. Totál ki volt nyúlva a nyúl, ami kutyanyálban és egy merő sárban tocsog.

A rémület és a kétségbeesés lesz rajtam úrra. A kutyát én magam vettem le a láncról, és eresztettem szabadjára, a főbérlőm külön kérése ellenére. Ezután egy furcsa ötlet villan be. Szépen berakom a kádba a tépett nyulat, lemosom róla a sarat, a kutyanyállal együtt, majd beszárítom a lakótársam hajszárítójával.

Ezután felosonok a szomszéd hátsó udvarán, és szépen megágyazok a nyúlbaknak szalmából, óvatosan beteszem, majd rázárom a ketrec ajtaját. 

Délután jön haza a szomszédom a munkából. Öt perc múlva hallom a rettenet káromkodását, őrjöngését. Mint jó szomszéd, mindjárt ott termek, s kérdezem rögtön, hogy mégis mi történt?!

Állunk ketten a nyúlketrec előtt, és a következő párbeszéd zajlik le köztünk:

- Nézd meg, szomszéd!

- Mi történt, megdöglött?

- Meg, baszdmeg! De vagy két napja ástam el a kertben és most megint itt van!? Itt van megint…

Kínosan lefagyva huppanok a fotelba, s bekapcsolom az öreg tévét. Kissé mákos a képe, de ha jól oldalba vágom, akkor vagy még mákosabb lesz, vagy totál elszáll minden, így inkább hozzá se nyúlok. A kisasztalt leterítem a főbérlőmtől kapott ízléstelen kézimunka-terítővel, odakészítem a levest, néhány szikkadt zsömlét, s magam alá húzom a kopott fotelt. Kanalazom a zsíros löttyöt. Színes képek peregnek a tévében: két tucat ünneplő, macska részegen dínomdánomozik egy pirosarcú műsorvezető vezényletével, a háttérben a Last Christmas remix verziója bömböl. Méla undorral kikapcsolom.

Komótosan hátradőlök, papírszalvétával enyhén megtörlöm az ajkaimat, s amíg törlöm, végigfut az agyamon, hogy mekkora utat jártam be a dubrovniki tengerparttól, egészen a halál torkából kiugrott nyúlig. Azt hiszem, a java még hátravan. De egyszer, egyszer bizony eljön majd az én időm. Eljön, hehehe… 

Kiváló barátom mesélte el a szakítás utáni élményeit. Amikor a reménytelenség szorításától összetörten találkoztunk, sokszor adta elő ugyanazt a történetet. Nevezetesen azt, ahol álmaiban hallott néha egy furcsa, folydogáló morajlást, mintha a lelke folyója lenne, amely mindig határtalan erőt áramoltat egy kiapadhatatlan forrásból. Álmából megébredve, rendszerint nem emlékezett másra, csak erre a pillanatra; ilyenkor mindig fékezhetetlen vágyódás fogta el, valami mély és szomorú honvágy, még egy könnycsepp is kicsordult és lecsorgott az arcán...

…Végül a Pet Shop Boys The Way It Used To Be dala mentette meg a végső széthullástól…

Erről a dalról újra és újra meg kellett állapítanom néhány áthallgatást követően, hogy ennyire szerelem-szomjas vallomást ritkán termel ki magából a popipar. Óriási erénye az, ahogyan emléktörmelékekből lepárolja a szerelem kvintesszenciáját. Majd egy óvatlan pillanatban cseppent egyet belőle abba a folyóba, ami a lélek legeldugottabb szegletében, egy híd alatt folydogál. Ettől persze semmilyen harsány, égzengéses földindulás nem következik be. Nem is következhet be, mert a csoda mindig egészen csendes.  S ez a csoda mindig a közelben van.

Egyszer csak észreveszel egy lassú mozdulatot, olyat, amit már ezerszer is láttál, de így még soha nem mutatta meg magát. Látod átmenni egyik helyiségből a másikba, és megpillantasz egy ismerős arckifejezést, mintha mindig is ezt kerested volna, és végül a hangját is úgy hallod, mint még soha senkijét azelőtt. S akkor már nem marad más, csak az út, amin mindig is jártál... 

Sokáig nem értettem, mi is ez valójában, noha egy idő elteltével már hittem abban, hogy nem csak a jelenlegi létezés bizonyos, hanem a lélek korábbi tapasztalásokat is őrizhet mélyen, valahol a tudattalanban, amelyről alkalomadtán, ha egyáltalán tudomás szerezhető, mégis furcsa volt ennyire tisztán belelátni. Időnek kellett eltelnie, amire megértettem a lényeget.

A lényeg pedig az olykor átélt szerelem felszabadító ereje; az elsőre talán érthetetlen, mégis vonzó hangulatú filmek; még inkább valamely zenék; lehetnek utazások is, ahol az eldugott házacskák, szűk sikátorok mélye, mind-mind egy rég elfeledett, ám egyszer már valóságosan átélt, kissé gyermekded, mégis valódi eggyé válás élményére emlékeztetnek. S ha ez nem így lenne, akkor értelmét veszítené az a temérdek, sokszor egy életen át összehordott emléktárgy, amit magunk köré gyűjtögetünk. Mintha keresnénk köztük valamit, amit egyszer, régen már átéltünk, és amiből újjáteremthető mindaz, ami volt - valami idilli, rég elhagyott nyugalmi állapot, ahová érdemes lehet megérkezni.

Nincsen akkora nyomorúság, hogy ne legyen, ne maradjon legalább egy apró szilánkja az örök rendiségnek elrejtve, valahol a lélek mélyrétegeiben, amelyre úgy szokott ránőni a szomorúság, mint hajótatra a guanó. Ezért nincs elveszve minden, még ha úgy is gondolja egy-két elveszett vándor… Persze a sok emlékszedegetés és csalódás után rá kell jönni, hogy nem szabad feladni a küzdést; életben kell maradni csak azért is, mert amíg van erő és hit, addig bármikor történhet valami csodaszerű!

Bár ritka tünemény, a szív mélyén mégis biztosan érezni, milyen is az, amikor a mindig hiányzó, emlékekből összerakosgatott rész belül kiegészül: megjelenik kívül is. Kopogtat, és elemi erővel, mégis egy végtelen, visszatérő lágy jelenléttel nyitja fel az ajtót… Úgy képzeltem el, hogy Ő a legszentebb vendég, aki mindig is az ajtó mögött várakozott, de nem zörgetett be sohasem… Addig persze hosszú még az út, sokszor meg kell vívni a harcot, ha kell, nap mint nap,  az élet minden egyes percében. Néha teljesen megsemmisülve, de mindig felállva és újrakezdve.

Aztán jöhet a feltámadás. Mert tovább kell menni. Tovább kell lépni.  Végül ezeken a kis feltámadásokon keresztül lehet eljutni a Mennyei Királyságba… S egyszer csak, a sok-sok fájdalmas átégés után, belép az ajtón, akivel a lélek folyója újra áramolni képes, s akivel nem két-lét az élet, hanem egy. Akkor az elérhetetlen vágyak hirtelen mégis elérhetővé válnak…