2020. március 16. 00:12 - Tibor Tury

A végső remény

Távolságot tartani: ez most a végső remény!

roman.jpgÍrni olyan, mint egy folyó mellett sétálni, ahol időnként árkok, farönkök, rézsűk nehezítik a haladást, s ha óvatlan az író, könnyen elragadhatja, beszippanthatja a hirtelen megiramodó sodrás. Ebből is látszik, hogy mindez valójában nem veszélytelen foglalatosság. Az írásnál már csak a hírolvasás tűnik veszélyesebbnek. Minél több hírről tudok, annál mérgezettebbnek érzem magam…

Szindbád ki is fejti egy helyen: legszívesebben titkárt tartana, aki a reggeli öltözködés közben beszámolna a fontosabb közéleti eseményekről és felolvasná a magánkutatók jelentéseit. „A titkár természetesen nem is lehetett volna más, mint kicsapott színész, vagy rágalmazásért elítélt hírlapíró – az sem baj, ha iszik.”

Az ötpercenként megjelenő híreket már csak dermedten átgörgetem… Nem tudom eldönteni, mi igaz és mi nem. Ki,  mit hallgat el, vagy mennyit tesz hozzá protokolláris okból kifolyólag, de a lényeg, hogy nem vagyok jól. Nem hiszek el semmit, és már mindent elhiszek. Mert akárhányszor eresztem is át a legfinomabb szűrőkön az események láncolatát, a vége mindig ugyanaz: csak félek és hányok. Hányok és félek. S csak jönnek, szivárognak a járványhírek a falakon át, a réseken, a legkisebb repedéseken keresztül is.

Kivettem a távirányítóból az elemeket is és kitéptem a kábeleket a falból, de valahogy mégsem érzem magam jobban. Napról napra szomorodik a helyzet. Pánikkeltésről már rég szó nincs, ez már maga a pánik. Több nyugati ország már meghozta az elkerülhetetlen intézkedést, a teljes leállást és vesztegzárat, mert ez a legfontosabb teendő a járvány terjedésének lassításában. A gazdaság, a pénz nem érdekes, a dominó-elv már elindult… Az emberi élet most mindennél fontosabb.

Ha az időjárás lehetővé tenné, akkor szeretnék beleszaladni a szakadó esőbe, és dagonyázni az első nagy pocsolyában. Ha az elszabadult mutánsvírus megengedné, akkor a szerelmem ölébe hajtanám a fejem, és kérném, hogy tenyerével takarja el a szemem, hogy ne lássam ezt a vihart…

Itt és most már nem tehetünk mást, mint felelősen cselekedni a bajban, és vigyázni a legelesettebb, a legveszélyeztetettebb szeretteinkre. A vihar már itt van, ezért nincs idő sopánkodni és nagyokat csodálkozni. Nyugodtnak kell maradni és védekezni minden erőnkkel – mert túlélők vagyunk mindannyian! Elias Canetti is nekünk üzent: „A járványnak fontos eleme a fertőzés, ennek a következménye pedig az, hogy az emberek elkülönülnek egymástól. Legjobb senkit egészen meg nem közelíteni, mert már benne lehet a fertőzés. Van, aki elmenekül a városból, az emberek szétszóródnak a birtokaikon. Más bezárkózik a házába, senkinek se nyit ajtót. Ki-ki kerüli egymást. Távolságot tartani: ez a végső remény!”   

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://deniro.blog.hu/api/trackback/id/tr1015525266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása