Egy napon útnak indult a Bartók Béla út 29-ből, mert valami furcsa őrültség zakatolt benne, amely hosszú éveken át tartó kutató, kereső vándorútra sarkallta. Útnak indult, mert úgy érezte magát, mint aki megrekedt az óriáskeréken: egyik pillanatban a csúcson van, máskor meg a legalján. Ez ismétlődött újra meg újra, egész álló nap. Pedig amúgy elég jól ment sora, de a nagy titkát senki sem ismerhette. Emellett még azzal is tisztában volt, hogy az élet egyetlen pillanatba is belesűríthető. S ez a pillanat lesz az, amely mindig elkísér és erőt ad egy életen át, főleg akkor, amikor majd itt kell hagyni mindent. Mert egyszer itt kell hagyni mindent, az egyszer már bizonyos.

A világ, amelybe született, számtalan elvárást támasztott irányába, de rendelkezett azzal a konoksággal, amellyel képes volt nemet mondani minderre. Természetesen rettenetesen gyűlölte a birtoklást, a rabul esést. Valami nagy és megismételhetetlen találkozásra vágyott, amikor valakit igazán megszeret. Egy igazi barátságra, a valódi, emberközeli kapcsolatra, ahol megértik őt, amikor egyszer csak repül vele az idő, és olyankor az az érzése támad, hogy egyszer már valahol találkoztak. Mindig is ezt a pillanatot várta, amely sokszor többet jelent, mint az egész élet maga... Ezért indult útnak a messzi Egyiptomba is. 

Majd géppel szállt fölébe, mert neki térkép volt e táj, s olyankor mindig a lehetetlennel dacolt. Meredek kulcscsontokon szeretett landolni, ahol rögtön alámerült egy ismeretlen, szupraszteriális mélyedésben. Aztán felocsúdva bódulatból már nem tudott sem aludni, sem dolgozni, s főleg nem tudott írni a hiányától, miközben a szájában érezte a mélyedés minden ízét… Oly sok előkelő, aranyba öltözött rideg nőt látott már, kik fél lábbal a talaj felett lebegtek, de úgy gondolta, egyik sem érdemelte meg őt igazán. Hozzájuk túl bonyolult, túlontúl büszke volt. Ő mindig is arra a gyanútlan álmodozóra várt, akit a mozdulatlanság álcájával lehet csak elkapni, mint a struccot…

A helyi beduinok Abu Ramlának, a sivatag atyjának nevezték, miután véletlenül felfedezte a Gilf Kebir-fennsíkon az úszók barlangját. Sokat gyönyörködött a festett úszkáló alakokban, melyek arról tanúskodtak, hogy egykoron tengerek mosták e végtelen sivatag homokját. Majd lefeküdt az egyik sziklaperemre, s úgy tett, mint aki vár valakire. Közben azon mélázott, hogy az árulások a háborúban mennyire gyermetegek a békeidőben elkövetett árulásokhoz képest. Az újdonsült szeretők mindig idegesek és gyengédek, de szerelmük mindent felperzsel, mert a szív a tűz szerve…

Már elég régóta feküdt így a sötétben, több napja, vagy már egy hete is lehetett, várva a kedvesét. A lámpa is kialudt, és ő egyre csak várt. A sötétben egyszer csak mégis megjelent valaki, mert akit nagyon várnak, úgyis betoppan, s bőrük érintésével elfolytak lassan, mint a folyók, s velük együtt szétfolytak félelmeik, amiket magukba zártak, pont úgy, mint a jeleket ezek a zord barlangok. Mindig tudta, hogy egyszer eljön érte, és elviszi innen a szelek palotájába, ahol kedvükre sétálhatnak egy térkép nélküli tájon. Mert ez minden, amit a szellemek szerelmesei megkaphatnak, semmivel sem több. Aztán lehet visszamenni az életbe, vagy a halálba, már nem is tudom…