Kiváló barátom mesélte el a szakítás utáni élményeit. Amikor a reménytelenség szorításától összetörten találkoztunk, sokszor adta elő ugyanazt a történetet. Nevezetesen azt, ahol álmaiban hallott néha egy furcsa, folydogáló morajlást, mintha a lelke folyója lenne, amely mindig határtalan erőt áramoltat egy kiapadhatatlan forrásból. Álmából megébredve, rendszerint nem emlékezett másra, csak erre a pillanatra; ilyenkor mindig fékezhetetlen vágyódás fogta el, valami mély és szomorú honvágy, még egy könnycsepp is kicsordult és lecsorgott az arcán...

…Végül a Pet Shop Boys The Way It Used To Be dala mentette meg a végső széthullástól…

Erről a dalról újra és újra meg kellett állapítanom néhány áthallgatást követően, hogy ennyire szerelem-szomjas vallomást ritkán termel ki magából a popipar. Óriási erénye az, ahogyan emléktörmelékekből lepárolja a szerelem kvintesszenciáját. Majd egy óvatlan pillanatban cseppent egyet belőle abba a folyóba, ami a lélek legeldugottabb szegletében, egy híd alatt folydogál. Ettől persze semmilyen harsány, égzengéses földindulás nem következik be. Nem is következhet be, mert a csoda mindig egészen csendes.  S ez a csoda mindig a közelben van.

Egyszer csak észreveszel egy lassú mozdulatot, olyat, amit már ezerszer is láttál, de így még soha nem mutatta meg magát. Látod átmenni egyik helyiségből a másikba, és megpillantasz egy ismerős arckifejezést, mintha mindig is ezt kerested volna, és végül a hangját is úgy hallod, mint még soha senkijét azelőtt. S akkor már nem marad más, csak az út, amin mindig is jártál... 

Sokáig nem értettem, mi is ez valójában, noha egy idő elteltével már hittem abban, hogy nem csak a jelenlegi létezés bizonyos, hanem a lélek korábbi tapasztalásokat is őrizhet mélyen, valahol a tudattalanban, amelyről alkalomadtán, ha egyáltalán tudomás szerezhető, mégis furcsa volt ennyire tisztán belelátni. Időnek kellett eltelnie, amire megértettem a lényeget.

A lényeg pedig az olykor átélt szerelem felszabadító ereje; az elsőre talán érthetetlen, mégis vonzó hangulatú filmek; még inkább valamely zenék; lehetnek utazások is, ahol az eldugott házacskák, szűk sikátorok mélye, mind-mind egy rég elfeledett, ám egyszer már valóságosan átélt, kissé gyermekded, mégis valódi eggyé válás élményére emlékeztetnek. S ha ez nem így lenne, akkor értelmét veszítené az a temérdek, sokszor egy életen át összehordott emléktárgy, amit magunk köré gyűjtögetünk. Mintha keresnénk köztük valamit, amit egyszer, régen már átéltünk, és amiből újjáteremthető mindaz, ami volt - valami idilli, rég elhagyott nyugalmi állapot, ahová érdemes lehet megérkezni.

Nincsen akkora nyomorúság, hogy ne legyen, ne maradjon legalább egy apró szilánkja az örök rendiségnek elrejtve, valahol a lélek mélyrétegeiben, amelyre úgy szokott ránőni a szomorúság, mint hajótatra a guanó. Ezért nincs elveszve minden, még ha úgy is gondolja egy-két elveszett vándor… Persze a sok emlékszedegetés és csalódás után rá kell jönni, hogy nem szabad feladni a küzdést; életben kell maradni csak azért is, mert amíg van erő és hit, addig bármikor történhet valami csodaszerű!

Bár ritka tünemény, a szív mélyén mégis biztosan érezni, milyen is az, amikor a mindig hiányzó, emlékekből összerakosgatott rész belül kiegészül: megjelenik kívül is. Kopogtat, és elemi erővel, mégis egy végtelen, visszatérő lágy jelenléttel nyitja fel az ajtót… Úgy képzeltem el, hogy Ő a legszentebb vendég, aki mindig is az ajtó mögött várakozott, de nem zörgetett be sohasem… Addig persze hosszú még az út, sokszor meg kell vívni a harcot, ha kell, nap mint nap,  az élet minden egyes percében. Néha teljesen megsemmisülve, de mindig felállva és újrakezdve.

Aztán jöhet a feltámadás. Mert tovább kell menni. Tovább kell lépni.  Végül ezeken a kis feltámadásokon keresztül lehet eljutni a Mennyei Királyságba… S egyszer csak, a sok-sok fájdalmas átégés után, belép az ajtón, akivel a lélek folyója újra áramolni képes, s akivel nem két-lét az élet, hanem egy. Akkor az elérhetetlen vágyak hirtelen mégis elérhetővé válnak…