Az antifasiszták legújabb játékszerévé avanzsált Karácsony főpolgármester, aki a bornírt látványpolitizáláson és a végtelenül riasztó mosolygáson kívül, eddig nem sok mindent tett le az asztalra, legutóbb Facebook-posztban fakadt ki a Hír TV-re, amely beszámolt a kitörés napjára emlékezőkről és a rendezvényeket megzavaró antifasisztákról. Ezen kívül még bojkottot is hirdetett a nevezett téve ellen, ami valljuk be, rendkívül gyerekes és felesleges kijelentés volt, hisz a fenyegetés mindössze egy napig tartott. Azóta megtörve a csendet, mégis megszólalt, és kijelentette, hogy elfogadhatatlannak tartja a Hír TV neonácikat mosdató eljárását. Majd ezt követően „Budapest szabad” című megemlékező kiállítást nyitott meg a fővárosi metróhálózatban, ezzel mintegy hitet téve az évtizedek óta közkeletű, szocialista propaganda folyományosaként, mely csak és kizárólag felszabadulásként élte meg a Vörös Hadsereg beözönlését.

A 20. századi magyar történelem során alig volt annyira megosztó, erős érzelmeket felkorbácsoló történés, mint a felszabadulást hozó Budapest ostroma és a tragédiába torkolló kitörés. Ezzel együtt továbbra is a Rákosi-majd Kádár-korszakokon átívelő, hazug baloldali narratíva tartja fogságban a magyar közvélekedést az események kapcsán, amit Karácsony kijelentései és tettei tesznek ismét jogfolytonossá, 30 évvel a rendszerváltás után.  

Hangsúlyozni szükséges, hogy a szovjet hadsereg sokaknak valóban a felszabadulást hozta el a nácik rémtetteivel szemben, de legalább ugyanannyi civilnek – ártatlan nők és gyermekek ezreinek - és honvédő katonának a rettenetes pusztulást és a biztos halált. Mindkét oldalon tehát szörnyű tragédiák történtek, sőt ahány áldozat, annyiféle érzékenység, s a történelmi feltáró munka során ezeket az érzékenységeket kellene a fókuszba állítani. Ehhez képest évtizedek óta zajlik, Ungváry Krisztián nevével és munkásságával fémjelzett történelmi relativizmus, ezen belül is az esendő emberi sorsot a valóban hősies tettek fölé helyezve, amelynél méltánytalanabb és érzéketlenebb hozzáállást kevésbe lehet elképzelni.

A szólás- és gyülekezési szabadság mindenkit megillet, ebben nem lehet vita. Miután a gyülekezési törvény legutóbbi szabályozási kísérletére a komplett baloldali - no és Jobbikos - kánon össztüze zúdult, nem történhetett érdemi változás. Valószínűleg a civil szervezetek szabályozásának szigorítása is ugyanilyen ellenszelet kapna. Így lehetséges az, hogy az illetékes rendőri szervek tiltása ellenére is, a bíróság végül mindig engedélyezi a neonáci szervezetek vonulásait is a megemlékezések örvén, hiszen semmilyen törvény nem tiltja ezt. Fontos még azt is kiemelni, hogy ezek a jelenségek habár kisszámú, marginális csoportokat jelentenek, valahogyan mégis mindig jól jönnek a baloldal számára, hogy ezeket a félelemkeltő és rossz emlékeket idéző figurákat mutogassák a médiájukban, akiket burkoltan, vagy nagyon is nyíltan az egész komplett jobboldallal azonosítanak. Borítékolható tehát, hogy ezek a jelenségek továbbra is borzolhatják a közvélemény kedélyét, ahogyan a rossz emlékű Munkásőrség, civil szervezet mögé bújtatott, újbóli megalakulásának sem lehet majd gátat szabni. Virágozzék száz virág, elvégre demokráciában élünk.

Mindezek ellenére halott katonákra emlékezni nem lehet bűn, legyenek azok akár a vesztes oldalon állok is. Pláne akkor nem, ha az élelmiszer, a lőszer és egyéb hadianyagok kifogytával, a teljes kétségbeesés szorításában az önfeláldozó és hősies kitörést láttak az egyetlen menekülő útnak. Ezért a történelem alakulásának ismeretében könnyelmű és felelőtlen dolog ítélkezni az akkori, a halálba rohanó katonák fölött. Végre komolyan kellene venni a politikai paletta minden oldalán a kitörés napjának megemlékezését, mit sem törődve a közvéleménybe sulykolt hazug toposzokkal és az évtizedeken át hamisított, elhallgatott történelmi tudással.

Egyfajta megbékélés az ügyben akkor kezdődhet el, ha a balliberális oldalon bocsánatot fog kérni legalább egy olyan közismert, ma is élő, magyar antifasiszta, aki maga egyébként nem volt bolsevik, vagy a másik népirtó totalitárius rendszer, a kommunizmus híve, és/vagy nemcsak a nácizmus bűneit ítéli el, hanem ugyanolyan vehemenciával lép fel a kommunista népirtások ellen is! S akkor Ungváry sem tehetne olyan kártékony kijelentéseket, hogy a kitörés értelmetlen áldozathozatal volt.

Napjainkban alig-alig találni már itt hősies cselekedetet véghez vivőt, akiről az utókor egyszer majd csendben, méltósággal emlékezhet. Van viszont annál több pozőr, ripacs politikus, a tárgyilagosságot, a méltányosságot még hírből sem ismerő szocialista történész, és persze a mesterségesen feltüzelt vagy felbérelt antifasiszták, néhány összezavarodott neonáci, s az általuk képviselt, szervezett provokatív akciók. Egy maroknyi szélsőjobb meg szélsőbal. Úgy kell őket elképzelni, mint az óra számlapját, ahol a mutatók 6 óránál mindig találkoznak…