Mondok népszerűtlent: elfogultnak lenni jó. Például azért, mert ha ez találkozik a befektetők piaci igényeivel, akkor az újságíró biztos egzisztenciára számíthat a lapnál. De mi van akkor, ha változik a befektetők és tulajdonosok köre, akkor az elfogult alkalmazottak mennek a levesbe, a többiek, akik az elfogultságon kívül, hovatovább szakmának és hivatásnak tartják a hírgyártást, azok feltehetőleg maradnak. Persze, ha jól meggondoljuk, az újságíró is olyan, mint a kurva, addig boldog és elégedett, amíg viszik és fizetik a bérét... És ha még ezek után bárkinek is kétsége támadna afelől, hogy létezik a médiapiacon független és szabad sajtó, akkor az nem tudja mit beszél, vagy pedig a saját pecsenyéjét sütögeti. Maradjunk annyiban, hogy az összes piaci szereplő egy nagy játéknak a részese, és akkor jár el az egyszeri érdeklő tisztességesen, ha egy jót nevet ezen az egészén.

Mielőtt még bárki belekeseredne a sajtószabadságért vívott értelmetlen harcba és az ezzel kapcsolatos tökéletesen felesleges tüntetéssorozatba, álljon meg egy pillanatra, lépjen egyet hátra és kezdjen el végre józanul gondolkodni. Aki ugyanis a politikával foglalkozik, annak némiképp látnia kell a színfalak mögé is. Itt semmi sem történik véletlenül. Akik pedig kimentek tüntetni, csak az orrukig látnak - vagy még addig sem.

Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy akik most nagy dirrel-durral felálltak az Index szerkesztőségében, azok nem egy jól megkoreografált forgatókönyv szerint mondtak-e fel? De legyünk mégis jóhiszeműek. S akkor bizony itt egy Indexes belharc foszlányai bontakoznak ki. 

Részemről nagy tisztelet illeti azokat, akik egy fontos ügy vagy személy melletti kiállásban képesek utcára menni, vagy éppen megélhetésüket sutba vágva, vélt igazukat ekképpen bizonygatják. Főleg a jelenlegi, második hullámos helyzetben, amikor mindent körbeölel a bizonytalanság, még inkább igaz. Az Indexben történtek esetében azonban nagyon is kilóg a lóláb.

Ha bárki azt gondolná, hogy a szabadság Indexes szigetének tönkretételéhez a magyar miniszterelnöknek bármi érdeke fűződne, az egész egyszerűen nem ismeri a politikát és csak a saját hülye rádióját hallgatja. Ezzel bizony a saját maga fejére gyűjtene súlyos parazsat, főleg hogy a jogállamiságról folytatott uniós csúcson épp csak vigaszágon győzedelmeskedett, ami ebben az esetben eléggé abszurd lenne.

Beszédes viszont Bodolai oldalán megjelenő, egykori MSZP közeli Szombathy Pál és a Gyurcsány-kormány időszakából jól ismert rádiós, Sztankóczy András. Olybá tűnik, hogy egyfajta ellenforradalmi fordulat játszódik le a lap berkein belül, melynek során az újbalos vonalat felváltja a régi, egyre erősödő DK-s nyomulás. Erre játszik rá a 444 és 24 szerkesztői által képviselt hozzáállás, akik ugyan sajnálkozásuknak adnak hangot, ám rögtön bejelentkeztek szellemi örökösnek. Ezek után az egész ügy ódiumát rányomjak Orbánra, és a jogállamiság eltiprása örvén leszerveznek egy kisebb puccsot. A legfrissebb hírek szerint már Szombathy és Sztankóczy is a felmondását fontolgatja, így a szerepük feltehetőleg csupán a nyúl bokorból történő kiugrasztására korlátozódik.

Teljes az összpontosítás és tökéletes az időzítés. DKlára Bodolaival tárgyal; a Momentumosok a Jobbikkal karöltve percek alatt tömegeket mozgósítanak, akik gyűlölettől eltorzult arccal meghasadnak egy kreált ügy kapcsán; hirtelen felmond közel 80 ember, persze a nyugati sajtó megfelelő orgánumai és az EU prominensei már mindent tudnak; Jourová már a kezeit tördeli a kimerült aggódástól; a Politico összecsinálja magát a gyönyörtől, és a sajtószabadság földbe tiprását vizionálja. Minden adott tehát egy jó kis ellenlépéshez Orbán uniós sikereit semlegesítendő. 

Aggodalomra azonban semmik ok, mert a Media1 több forrásból is úgy értesült, hogy már toborozzák a megüresedett helyekre a kollégákat. És hogy mi lesz az exindexesekkel, arra nyilván Fegyőréknek bizonyosan vannak már elképzeléseik...

Mindenkinek két élete van. Az egyiket éli, a másikat élhetné. És hogy felkelsz minden nap, attól még nem biztos, hogy élsz. S a legrosszabb, ami az emberrel történhet, mikor a reményt veszíti el, és akkor már nem is él. Sokan kiáltanak a változásért, de amikor a változásról kérdezik, szemlesütve mély hallgatásba temetkeznek. Érthető ez, sok esetben nagyon is érthető.

Azt hiszem, bárminemű változtatáshoz ide kevés lesz egy-két Coelho idézet. Ha viszont könyörtelen vagy önmagaddal, és felülkerekedsz gyengeségeiden, akkor mindig jól fogsz dönteni. Még akkor is, ha néha becsapva érzed majd magad, de az önbecsülésedet biztosan nem veszíted el, amely nélkül nincs hit, nincs öröm, nincs jóformán semmi.

Ha utadat többnyire segítő, jó szándékú emberek övezik, akkor meglelted a neked szánt ösvényt. Ezt onnan lehet tudni, hogy az életedbe belépett az a személy, aki képes feltétel nélkül szeretni, úgy, ahogy az anyák közül is csak nagyon kevesen tudnak. Az emberek nagy része nem képes így szeretni, vagy sehogy sem szeretnek, de aki képes rá, annak ez olyan könnyű, mint a lélegzetvétel. 

Akik zsákutcába tévedtek valahogyan, azok mind a gyengeségeik okán az erőszakot választották az erővel szemben. Az erőszakost nehéz felismerni, mert mindig alattomos, lapos tekintetű sunyisággal palástolja energiaszegénységet, éppen azért, hogy megfelelően kapaszkodhasson a gazdatestbe, melynek során elsősorban lelki erőszakot tesz áldozatán. A kitartóbbakat menthetetlen függőségbe taszítja, például felnevelendő gyereksereggel, a kevésbé kitartókat egyszerűen mumifikálja, majd eldobja. 

Ilyenkor rögtön eszébe ötlik az egyszeri halandónak, hogy ebben az esetben mennyivel egyszerűbb lenne egyedül maradni. S talán akkor marad sebezhetetlen, ha egyedül is marad. Tudom, rettenetes szavak, de mégis logika van benne. Mert akinek a  végzet köti gúzsba az életet, annak már nincs sok választási lehetősége...

Egy furcsán kisfiús, sápadt tekintetű prágai fiatalember, bizonyos Franz Kafka mindent tudott erről, s éjjelente a Kaprova utcai lakásban szörnyű halálok jártak... Szerinte minden ember körül zajlik a per. Ezért bolyongott annyiszor a kastélyban kilátástalanul, s ezért járt rendszeresen a törvény kapujába az igazságszolgáltatásért, és mikor már semmi reménye nem maradt, Gregor Samsa álmából ébredve, szörnyű rovarrá változott...

A per igazi részleteit nagyon nehéz elmondani. Már maga a vádirat is egészen homályos. De időnként megvádolnak, olyan dolgokkal is, amiket el sem követtél. Ehhez tanúkat vonultatnak fel, sokszor a leghitványabb nyomorultakat, mondjuk családtagokat, kiket szeretteidnek véltél, és vádló ujjaikat rád emelik, miközben fintorognak. Minden apró rezdülésükből tudtodra adják, hogy nagyon meg vannak elégedve önmagukkal, és nagyon nincsenek megelégedve teveled.  Mindenekelőtt mindenért te vagy a hibás, ebben nem lehet vita. Időnként kérdőre vonnak, és hivatalos helyekre citálnak, ahol egyelőre csak az adataidat kérik, az álláspontodra nem kíváncsiak. Azért arról persze gondoskodnak, hogy a legsötétebb lelkű rokonok is jelen legyenek a megaláztatások során. Aztán hazaküldenek egy jóindulatú figyelmeztetéssel, hogy most még büntetlenül elmehetsz, de jövőre nem ígérhetnek semmit, és jobban teszed, ha vigyázol!

Aztán megint tanúk vonulnak fel, főleg szélhámosok, és rád vallanak. A per egyre szövevényesebb, néha éveken át csak a hivatali packázás nehezíti a helyzetet, az akták pedig a hatóságoknál gyűlnek és porosodnak.

Egy napon aztán váratlanul elővezetnek és ítéletet hirdetnek.

Te pedig megtörten, a teljes kimerültség küszöbén lerogysz és meghalsz... S akkor már vége is a pernek.

Időbe telik, mire végül megérted a per lényeget...

A hazai ellenzék kiváló jolly jókere, kit a sors különös fintora főpolgármesterré avanzsált, elment megint kicsit kínosan mosolyogni és nagyokat keseregni az ATV-be. A városi folklór nem véletlenül nevezi őt „Kamugerinek”, hisz egy őszinte szó, egy érdemi, értelmes magyarázat nem jött ki belőle, és ezt már onnan is lehet tudni, hogy mozog az ő szája…  

Kesergett pénzszűkéről, kormányzati elvonásokról, Szálasi-mémről és a Lánchíd zavaros ügyeiről. Rendkívül kiábrándító és elkeserítő volt egy ilyen tehetetlen politikust fontos pozícióban látni. Egyszerre volt álszent, gyerekes, hepciáskodó és sértődékeny. Hozta mindazt a silányságot, amilyen egy komoly politikus egészen egyszerűen nem lehet, mert azzal a saját alkalmatlanságáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Az egyszeri tévénéző rögtön azt hihette, hogyha őrajta múlik a Lánchíd sorsa, akkor az bizonyosan ott fog végleg elrozsdásodni, ahol van.

Az olvadó népszerűségű városvezető, aki mostanság az értelmetlen és átgondolatlan módon felfestett biciklisávokkal okoz közlekedési trombózist Budapest életében, egyre gyakrabban biciklizik bele kínosabbnál-kínosabb kérdéseket feltevő mikrofonokba, amire a riasztó mosolygáson kívül, nem tud, vagy nem akar válaszokat adni. Ha az egyik jól fizetett helyettese – abból is van neki vagy öt - szalad bele hasonló szituációba, akkor szegénynek már csak arra futja, hogy zavartan matasson a táskájában, közben úgy tegyen, mintha keresne benne valamit, majd rezzenéstelen arccal elköszön a riportertől. Ez a fajta szélhámosság már ismerős lehet a Demszky-korszak csúfos időszakából, mielőtt nevezett „liberális” városvezető végleg elvonult volna horvátországi nyaralójába, egészen hülye sapikat próbálgatni, maga mögött hagyva egy kifosztott, lepusztított fővárost.

Karácsony amúgy meg a saját szavazóit is becsapja, főleg azzal a hazugsággal, hogy nincs pénz, mivel ilyen volumenű beruházásokra célzottan kell a költségvetésben forrást biztosítani, de egy nyamvadt tendert sem írtak még ki. Fürjes Balázsék levelére három hónapja nem képes válaszolni, pedig az állami támogatás igényét neki kellene visszaigazolnia, ehelyett játssza a durcás kisfiút és a facebookon posztolgat! Azt már a politika iránt kevésbé érdeklődő is jól látja, hogy pénz mindig arra van, amely mögött politikai szándék húzódik meg, és ő nyilvánvalóan nem akar építeni semmit, nem is tudna, hisz nem ezzel a feladattal bízták meg…

Tarlós nyilatkozata szerint kétszáz milliárd tartalékot hagyott leköszönése után a főváros kasszájában. Vajon hol van most ez a pénz hölgyek és urak? Csak nem szét lett már kálmánolgázva a mérhetetlenül éhes dékás tanácsadók között? Mert abból is van vagy negyvennégy…

Korábban azt hittem, Karácsony és e díszes kompánia öt év alatt romba dönti Budapestet. Tévedtem.

Menni fog ez nekik rövidebb idő alatt is…

Szeretnék Veled még egy utolsó tangót lejteni.

Egy legeslegutolsót!

Mindegy a helyszín.

Lehetne akár a Montmartre negyed egyik fülledt és zsúfolt bárjában, és akkor Gotan Project kellene szóljon, de azt sem bánnám, ha szakadó esőben történne a Champs Elysées sugárút kellős közepén.

Egyre szédítőbben és egyre szenvedélyesebben ropnánk, közben mélyen egymás szemébe néznénk. Tudom, akkor azt kívánnám, hogy az a pillanat soha ne érjen véget, s azért a pillanatért odahagynék mindent.

Meghalnék könnyedén, hisz láttam már mindent. Mindent, ami felfoghatatlan, sőt, még annál is többet, és ehhez nem kellett semmi más, minthogy mélyen az izzó szemeidbe nézzek.

Ha bárhová megyek is, már csak Veled találkozom, ha befelé nézek, akkor is Téged látlak, pedig én találtalak ki magamnak. Megálmodtalak, és aranyba öltöztettelek. S lassan, titokban elindultál felém.

Most már velem vagy mindig, minden egyes pillanatban. Amikor megpihenek és behunyom a szemem, érzem, látom puha, szeretetteljes lépteid. Régóta nem éreztem ekkora békét magam körül. Lassan begyógyul sebzett lelkem is. Már hajlandó vagyok feladni azokat a dolgokat, amik megbetegítettek.

Pont ugyanúgy látlak, mint az első a pillanatban, amikor felismertelek.

Pont ugyanúgy csókolsz, mint mikor legelőször csókoltál.

Pont ugyanúgy szeretlek, ahogyan mindig is szeretni foglak.

Benned élek és általad. A tüzed éltet. S csak ebben a forróságodban vagyok képes újjászületni. 

És már nem akarok félig élni, egyik napról a másikra, mindhiába vágyakozva. Csak Veled és egészen.

Végre van merszem elengedni minden kapaszkodót.

Most már minden csendes, miközben zuhanok oda, ahol végre Egyek vagyunk.  

Érzem, ahogy magába szív az örvénylő mélység.

Elvesztem!

Bocsáss meg, Te hatalmas Szépség…

Jó féléve is van már, hogy némiképp védelmembe vettem a transzszexuálisok ügyét, és kifejtettem véleményemet a téma kapcsán. Most azonban ismét fellángoltak a parázs viták, miután a kormánytöbbség megszavazta a nemváltás jogi elismerését tiltó javaslatot, ami a születési anyakönyvbe került biológiai nemet tekinti mérvadónak egy életen át.

Mindez úgy történhetett meg, hogy a magyar miniszterelnök ujját nem a kor ütőerére helyezte, hanem a beszűkült látóterű magyar valóságra. A beszűkült látóterű magyar valóság: a posztkádárista néplélek és mérhetetlenül avítt gondolkodás. A miniszterelnök az istenért sem menne ezzel szembe, ezért megtesz mindent, amit ez a néplélek kíván.

Az elutasítottsági mezőny egyik legrosszabb helyén áll hazánk az azonos neműekkel kapcsolatos kérdések megítélésében, tanúskodik erről egy tavalyi Eurostat felmérés. Az EU-ban nálunk utasítják el a leginkább azt, hogy a transznemű emberek identitásuknak megfelelő személyazonosító okmányt kapjanak, és hogy a hivatalos dokumentumokban egy harmadik lehetőség is legyen.

Érthető azonban, hogy a szexuális torzulások sok esetben undort, visszatetszést válthatnak ki a többségi társadalomból, de mint hordozói ennek a tehernek, ők ugyanúgy értékes embertársaink lehetnek, s ezért ezt kellene elsődlegesen alapul venni. Így sokszor a tudatlanság, az ismeretlen konzekvens elítélése, ignorálása szüli később az el nem fogadást. Előbb-utóbb a kultúra részévé kell tenni az idevonatkozó ismeretszerzést és befogadó készséget. Addig lesz ugyanis a szexualitás közügy, amíg a többségi társadalom javarészt előítéletes, diszkriminatív bármilyen, nemiségében eltört mássággal szemben. Amíg társadalmi konszenzus nem teremtődik meg, addig bizony az LMBTQ elsődleges eszköze a provokatív és a határokat feszegető akciók szervezése lesz mint egyetlen eszköz céljaik elérésében, ami képes lehet az érdektelenségre hatni.

Ki kell hangsúlyozni, hogy ez már nem csak a melegekről szól. A melegek harcát, az ellenünk évtizedeken át elkövetett jogsérelmeket minden józanul gondolkodó heteró megérthette, beláthatta, alkalomadtán még akár együtt is harcolhatott az oldalukon. Sok helyütt, felvilágosult társadalmakban sikerült a teljes jogegyenlőséget kivívniuk, és sok helyütt még nem. Emellett azt is látni kell, hogy ez már az LMBTQ ideje, amelyben benne van már legalább hetvenkét féle nemi identitás és az összes nemi orientációjában megtört egyén, akik a társadalmon belül olyan jogi környezetet kívánnak, amelyben megélhetik önmaguk tudati nemi azonosságát további sérülés nélkül.

Kétségtelen, hogy a nyugati civilizáció a végóráit éli. Ez az egész világ a fejetetejére állt, és még ha sokszor abszurd is, ami itt folyik, mégis ez a valóság, s ezzel előbb-utóbb a mindenkori magyar kormánynak is foglalkoznia kell. Egon Friedell kiváló meglátása szerint: „Egy új korszak nem akkor kezdődik, amikor egy nagy háború kitör vagy megszűnik, erős politikai változás indul meg, döntő területi változás indul meg, hanem amikor az emberi fajtának új változata lép színre.”

Íme, itt van az új embertípus: elnőiesedő férfiak, elférfiasodó nők, és nemiségükben megroppant transzszexuálisok. Az új embertípussal tehát minden másképp lesz. Nem mondom, hogy minőségében rosszabb vagy jobb, csak más. Ezzel a biztos tudással kellene a helyzetre válaszokat és megoldást adni. Csak jelenleg a honi mucsaiságra úgy száradt rá a feketekörmű tudatlanság és a vaskalapos bigottéra, mint hajótatra a guano. Bele sem merek gondolni, mekkora harc is lesz majd ezt feltörni…

Idehaza nem vert fel nagy port, mégis felettébb beszédes Neil Ferguson, járványügyi tanácsadó menesztése az angol kabinetből. Lemondására azután került sor, hogy a helyi bulvármédia megpaparazzózta szeretőjével folytatott találkákat a legszigorúbb kijárási tilalom idején.   

Egy másik felvétel utóélete is borzolta mostanság ködös Albion lakosságának kedélyét, amelyen bizonyos Dominic Cummings, szintén kormányközeli tanácsadó látható, amint londoni lakásából, hátizsákkal és egyéb motyókkal felszerelve sebes léptekkel rohan valahová. Ez az igen vicces jelenet a közvélemény kíváncsiságát is felkeltette, miután a kormány a nyilvános sajtótájékoztatókon sem adott számot tanácsnoka sietős útjának kilétéről, és arról sem, hogy, Johsonnal nagyjából egy időben a koronavírus tüneteit produkáló politikus, hol is töltötte házi karanténját.

Most az is kiderült, hogy Londontól jó négyszáz kilométerre fekvő Durhamba igyekezett. Nevezett politikus után egy „névtelen” bejelentő kezdeményezésére kezdett el nyomozni a hatóság, akit a helyi rendőrség végül szülei házának elszeparált részén talált meg feleségestül, gyermekestül. Az eset pikantériáját nem csak a lakhelyelhagyási tilalom megszegése adta, hanem az is, hogy mindezt feleségével együtt, pozitív koronavírus teszteket produkálva követték el.

A modern politikus már eddig is a mérhetetlen képmutatásáról és szélhámosságáról vált hírhedté, mint inkább a szavahihetőségéről és tisztességéről, de az mégiscsak új keletű, amikor a tudósemberre vetül ugyanennek a gyanúnak az árnyéka.   

Ferguson, Boris Johnson fő tanácsadója volt, aki az Imperial College Londonnál dolgozott mint epidemiológus, és a szervezet látta el szakmai tanulmányokkal Johnsont a járványhelyzet kezelésével kapcsolatban. Jelentésük győzte meg végül a brit vezetőt a svéd minta elvetéséről, amit különböző számítógépes modellek alapján, ötszázezres brit fertőzött rémképével támasztottak alá, s aminek hatására kijárási korlátozásokat rendeltek el.

Az ötvenegy éves víruskutató, aki Lockdown professzor néven vált közismertté, számtalan előadást tartott a mindennél fontosabb távolságtartásról, majd ezután több ízben a lakásán fogadta, a szintén politikusi körből származó, házas barátnőjét, miközben ő maga karanténidejét töltötte a feltételezhető fertőzöttségének következtében – adta hírül Anglia egyik legvagányabb bulvárlapja, a Telegraph.

Távol álljon tőlem tettének elítélése, mert hát sok mindent lehet a cikk szerzőjére mondani, de hogy prűd lenne, az mégiscsak érdekes lenne, és elég furán venné ki magát. Hovatovább hazai viszonylatban is csúcsra jártak a randi-és búvóhelyek kihasználtságai a tomboló járvány idején, s amiből az következik, hogy vágyvezérelt életünknek persze semmilyen rettenet nem szabhat gátat, bármilyen rettenetes is az.   

Mindenesetre elég sokat elárul a posztmodern emberről, amikor már a tudósember szavahihetősége kérdőjeleződik meg, s az mégiscsak elég kiábrándító…

A brit bulvársajtó igen kiemelkedően termékeny időszakon van most túl. Személy szerint ugyanezt a vagányságot és független kontrollt várnám el hazai ágenseitől is, ha a média eme szegmensét a kormány prominens vállalkozói köre nem kebelezte volna már be teljesen. Így tehát maradnak nekünk a suta celebek magánéleti szennyesei és az őket körbevevő cukrozott féligazságok, mert arra jönnek a kommentdarazsak…

Kedves Ludovikusz!

Remélem, nem veszed zokon, hogy néhány év távolából, miután oly érthetetlenül és végtelenül ostobán véget ért a kapcsolatunk a 2020-as vírusjárvány kirobbanásának elején, egyszer csak levelet írok neked. Elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem a bennem zajló folyamatokat, és képes legyek leküzdeni azokat. Hiszem, hogy a legnehezebb feladatok elvégzése emeli fel végül az embert, s ez hozhat csak vigaszt az életben. Erre nem voltam képes, s hibás döntéseket hoztam, aminek következtében nem sikerült megtalálnom a lelki békémet, majd az ezt követő időszak csupa fájdalmakkal lett kikövezve. De ne szaladjunk ennyire előre, erre később még visszatérnék.

Remélem, megmaradtál annak az álmodozó irodalmár-fazonnak, aki mindig is voltál, aki megelégszik egy nyugodt és egyszerű élettel. Tudom, újságírói pályára aspiráltál, talán valamelyik hetilap belpolitikai rovatánál, ami azért eléggé fárasztó, mindennapos iszapbirkózásnak tűnik, főleg az az értelmetlen brusztolás, amivel érzelmi alapú ideológiát visztek bele, és az nem lehet túl könnyű foglalkozás. Bár, ha jól meggondoljuk, végül ez is csak egy elvégzendő tevékenység, nemde?  Mindegy hát, hogy jót írsz-e kedvenc gazembereidről vagy rosszat, ha az éremnek mindig van másik oldala is… Szerintem hagynád te az egészet a csudába, és csak szépirodalmat írnál. Valami nagy ívűt, valami maradandót, mint azt Fitzgerald tette. Olyat, amire odafigyelnek az emberek, és a mondanivalóját később megőrzik az emlékeikben, főleg ha némi támaszt és segítséget is tudott adni. Lelki füleimmel hallom is, ahogyan idézeteket adnak elő belőle, mintegy alátámasztva mondandójuk megfellebbezhetetlen igazságát…

Szeretném, hogy tudd, mert én is csak jó sokára mertem magamnak bevallani: én teljesen összezavarodtam akkortájt. Talán mentségemre szól, hogy a járvány körül mesterségesen generált hisztéria teljesen megbénított, amiben jókora szerepe volt a kattintásvadász médiának. Egy olyan mély, őrjöngő rettegésbe taszították a társadalmat, amely engem is beszippantott, majd padlóra küldött egészen.

Akkoriban a facebookon, a népszerű balliberális oldalakat követtem rendszeresen. Szinte mindent elolvastam, mert friss, érdekes, a világ dolgaira nyitott eseményeket taglalták - jóllehet bulváros köntösbe csomagolva. Emellett komoly propaganda feladatokat is elláttak, de ez lényegtelen, mert szinte minden sajtótermék ezt csinálja – ma már egyiket sem követem, főleg a balliberálisokat nem, mert rosszul vagyok a politikától, és csak szépirodalmat olvasok…

Iszonyú erősen él bennem annak a szorongásnak az emléke, ami az első hírek olvastán kezdett el fojtogatni. Mondtam is többeknek, hogy ebből komoly probléma lesz, persze kezdetben sokan legyintettek. Mindig úgy vagyok vele, hogy minden eseményt vagy impulzust, amit kívülről kapok, áteresztem a legbelsőbb, szuperérzékeny szűrőkön át, és levonom a konklúziót, de ez egyszer sem volt megnyugtató. Ma már tudom, ebben jócskán benne voltak a pánikkeltő rémhírek is. Körülbelül egy hétig csak lézengtem a lakásban a bénultságtól…

Már az elején elkezdtek aggasztani, a járvány valós terjedése mellett, a gazdasági leállás következményei, melyek sokkalta több áldozatot követelhetnek, mint a betegség maga, ami elég gyorsan terjedt, így gyorsan le is csenghetett. A gazdasági megroppanás viszont évekre elhúzódó válságot generálhat, ami be is igazolódott. Lévén, a szolgáltató iparban dolgoztam, így, sok más kollégámhoz hasonlóan, engem is kirúgtak az állásomból, a céget hibernálták, amennyire csak lehetett, a főnök pedig berendelt magának egy pár raklapnyit kedvenc borából, majd fiatal titkárnőjével leköltözött az egyik vidéki rezidenciájára…

Itt és most, hadd említsem meg, bár nem vág levelem fő témájába, de egészen megdöbbentő volt látni, ahogyan az ellenzék legelviselhetetlenebb figurái szervezett politikai akciót hajtottak végre az egészségügy ellen, a lakosság fellázításával, a legjobb esetben is féligazságokkal operálva. Ma már biztosan tudom, hogy egyes körök államcsődöt is ki akartak provokálni, amit jó ürügynek tartottak volna a kormány megbuktatásához. Ahogyan diktátoroztak, ahogyan a felhatalmazási törvény után megfújták a nemzetközi sípot és nekiálltak diktatúráról sivalkodni hetekig, ezzel mintegy gazadási lavinát indítva el – emlékszem, iszonyatosat zuhant a forint az euróval szemben. Hirtelen a háttérhatalmi pénzlobbi is mozgolódásba kezdett, hiszen ők szívesen megfinanszírozták volna a feltétel nélküli alapjövedelem gyors bevezetéséből fakadó csődhelyzetet, csak mindenki maradjon otthon az idők végezetéig… - a többit, a soha nem működő, az országokat megnyomorító ortodox gazdaságpolitikát pedig ismerjük már jól. A leállás óvatos lazítása végül hozzájárult a gazdaság újraindításához, és közben a járvány második hulláma el is maradt, miután a nyájimmunitás a társadalom java részét addigra lefedte. Ez azért elég nagy megkönnyebbülést jelentett nekem, és sikerült elfogadható munkát is találnom. A másik nagy lelki kielégülés akkor ment végbe bennem, amikor a tavalyi, 2022-es országgyűlési választásokon, amit minden idők legalpáribb kampánya előzött meg, a Fidesz-kormány újból fölényesen győzni tudott. Szerencsére a sok elviselhetetlen alakkal együtt, a főpolgármester is eltűnt a süllyesztőben, aki a hozzá nem értés, a teszetoszaság és mérhetetlen szerencsétlenkedés mintapéldájává vált… De hagyjuk is most a süket politikát, mert nem emiatt írok. Nagyon sok mindent szeretnék még neked elmondani, és bízom benne, nem veszed majd zokon a szemérmetlen őszinteségemet.

Biztosan ismered azt a híres Woody Allen filmet, a Férjek és feleségek címűt, amelyben az a kis fruska kifakadva, imigyen kiált fel: a skorpiók mind titkolózók! Igen, ez sajnos énrám kiváltképp igaz volt. S végül tele lettem különféle ragacsos, nyúlós titkokkal, mígnem egyszer csak kiborult a bili. Miképpen az igazságot is csak ideig-óráig lehet hazugságokkal, nyomasztó képmutatásokkal elfedni, így a léthazugságok is kiderülnek – többnyire nagy szomorúságok és fájdalmak közepette. Itt nem csak arra gondolok, amelyben a többi ember, egyfajta görbe tükröt tartva elém, vádjaikkal, kirohanásaikkal okoztak napi szintű lelki harcot, hanem arra a pillanatra, amikor az igazság kocsmai frászként csapott arcul kikerülhetetlenül. Biztos vagyok benne, hogy minderről neked is lehettek sejtéseid, de valahogyan mindig oly diszkrét tudtál maradni.

Én már a találkozásunkkor is féltettem magamat egy esetleges csalódástól, amit talán több ízben a tudomásodra is adtam. Mondogattam is sokszor magamnak, tessék, itt van megint egy fiú, megvan közöttünk a rezonancia, de hát alig ismerem, nem éltem vele sosem, ezért nem mertem újra felelősen beleadni magamat. Persze, ezek csak kifogások voltak. Szóval, eléggé vonalas voltam veled, miközben gondolkodás nélkül lefeküdtem bárkivel egy pohár ital után, még a korkülönbség sem számított. Sőt, a korkülönbség számított a legkevésbé, s a gondok csak ezután kezdődtek…

Közben nagyon féltem attól, hogy a titkaim valahogyan kiderülnek, hogy kiderül: mégsem vagyok az a rendes lány, akinek mutattam magam. Pedig minden jót megkaptam otthonról. Kellő támogatást, sok szeretetet és szigort, de evvel együtt roppant nyomasztó teher volt ez, mert megfelelési kényszerrel párosult. Sajnos pont akkor nem figyeltek rám, amikor a legjobban kellett volna, így az ennek homlokegyenest ellentmondó életvitel vonzott. Csábított a bűn, a kaland, az őrültség, a pénz, s az általa megszerezhető, jó minőségű élet, de leginkább kitörni akartam abból a langyos állóvizű unalomból, ami körbevett. Mindig is éreztem, hogy ott van bennem ez a züllött boszorka, csak nem mertem igazán megélni, s odadobni magamat a dögnek. „Egy lassú tánc az ördöggel - mert ennyi csak, amire nő vágyhat, titkon, soha ki nem mondva, erkölcstelenül, a maga viszolyogtató, züllött, ám mégis gyönyörűséges paráznaságában” – emlékszel? - mindig ezt mondogattad, és mennyire igazad volt…

Sokáig nem volt közöm a spirituálishoz, csak amennyire egy átlagember felületesen beleártja magát, azonban valahol mindig is hittem az életeken átívelő folytonosságban, amelyben a leszületett és meghasadt lélek megtalálja idelent a lelki társát. Egy kis ideig úgy is tűnt, talán megtaláltam, de valahol utat tévesztettem, s evvel együtt a kapcsolatom is zátonyra futott, amelybe összezavarodottan kapaszkodtam. Ez talán szóra sem lenne érdemes, hisz a legtöbb ember gyakorta hoz hibás döntéseket, de kiderült, miután gyerekem is született a frigyből, hogy kilátástalan zsákutcába lavíroztam magam…

Ma már azt röstellem a legjobban, hogy éveken át hazudtam magamnak. Ez egyre nyomasztóbbá vált, és hol meggondolatlansággal, hol pedig pótcselekvéssel párosult, csakhogy ne kelljen tudomást vennem a történésekről. De mindvégig ott motozó, rettenetes magány soha nem szűnt meg… Tudod, jószívű ember lévén, mindig vonzottam a szélhámosokat, s ezen belül is a sérült balfaszokat, akiket mindig el kellett volna kerülnöm nagy ívben…Pedig csodáltam azokat az embereket, akik jól meghatározott elvek mentén tudták életüket felfűzni egy szálra, sohasem megalkudva. Közben taszított az átlagember is, aki kenyérért és lakhatásért küzd, hogy aztán családot alapítva rabszolga legyen egy életen át, miközben felőrlődik ennek a jármában. És most én is ilyen vaskos láncon lógó rabszolga lettem…

Valahogyan összehozott az élet egy, nálam húsz évvel idősebb, fazonnal, aki randevúra hívott. Olyan igazi 80-as évek bajszos mukiját képzelj el, Bundesliga-séróval, rövid ujjú kockás ingből villantott mellszőrzettel, homlokon hordott napszemüvegben. Nem volt valami ízléses, de mégis hagytam, hogy elcsábítson. Már az elején feltűnt modoros nyájassága, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy rendszeresen kinyitotta előttem a kocsija ajtaját ki-és beszálláskor, mint valami 30-as évekbeli Csortos Gyula filmben. Hosszasan és részletesen mesélt vacsora alatt a válásával kapcsolatos hercehurcáról, no és az eltökélt változtatási szándékáról, amivel az életét szeretné rendbe tenni. Persze, semmi nem volt igaz belőle. Ezt onnan lehetett tudni, hogy, aki hosszasan és részletesen mesél bármiről, az fixen hazudik. Felvitt a lakására, és itallal kínált. Annyi ital volt a bárszekrényében, még akár Jockey Ewing is megirigyelhette volna… Közben lefegyverző nyíltsággal adta elő piperkőcségét, tisztaság-és rendmániáját, különös hangsúlyt fektetve vasalási igényeire, ahol még az alsóneműit is élére vasalva kéri. Majd megtörtént, aminek meg kellett történnie… hát, mit mondjak, felejthető élmény volt, de az elsőtől nem is vártam mást. Már épp öltözködtem, mikor éles, szűnni nem akaró csengetés törte meg fura együttlétünket. Kiderült, hogy a felesége volt az, akitől el sem vált… - gondolhatod, mekkora patáliát csapott; én meg pironkodva, megszégyenülten kullogtam el.   

Rá kellett jönnöm az elmúlt években, hogy a nagy emancipáltság és szexuális forradalom eredményeképpen, a nő, aki elköteleződésre, családra, gyerekre és biztonságra vágyik, szembe találta magát a hazug, zsarnok férfival, akinek elég a szex, a pár hónapos intimitás, és, aki semmi pénzért nem hajlandó véget vetni az önző és felhőtlen tinédzserkorának. Ez vezet az egyre aljasabb, férfiatlanabb férfiak és az egyre boldogtalanabb nők népes táborához.  A nagy kérdés már nem az, hogy a nő leélje-e az életét azzal a férfival, akibe szerelmes, akivel utazna, és, akivel szívesen lefeküdne, hanem az, hogy vállaljon-e gyereket egy ennél jóval hitványabb pótléktól… S ezen, azt hiszem, már semmilyen harcos nőmozgalom nem fog tudni változtatni az elkövetkezendő jó néhány évezredben…

Ölellek, a te sosem volt Szilviád!

Vesztésre áll minden fronton, ki megalkuszik. Még akkor is, ha egy darab ideig úgy tűnt, van remény, és kiforrja magát az „új Dal”. Mindig úgy tűnik, van remény, de az arany gyorsan elmállik a megalkuvóban, s sárrá változik a lélek odabent.

Megalkuvás az, amikor meghunyászkodva visszacsúszunk egy felszínes és őszintétlen kapcsolatba, miközben faképnél hagyjuk szerelmünket, akinek reményt adtunk. Nem más ez, mint lassú öngyilkosság – ezért nincs alku, te legyél inkább szabad!

Megalkuvás az, amikor szó nélkül tűrjük a hivatali packázást, belesimulunk lélekölő munkánkba és odatartjuk orcánk másik felét is torz lelkű főnökeinknek a svungos pofonokért. Nem más ez, mint lassú öngyilkosság – ezért nincs alku, te legyél inkább szabad!

A folyton alkut kötőnek a férfi mivolta vagy éppen a nőiségé törik meg, és ezzel együtt hullik porba az önbecsülése is végleg. Akinek nincs többé önbecsülése, annak nem marad más csak az engesztelhetetlen önmarcangolás és öngyűlölet. Az úgy jár éppen, mint Jozef K., akit csak a szégyene élt túl… Ezért nem lehet méltósággal megalkudni. Méltósággal csak veszíteni lehet…

A pokol mindig a másik – ezt mondjuk állandóan, de ez fatális tévedés. Ne másban keresd, hanem magadban, csak nézz bátran a tükörbe. Minden belőlünk indul ki, és oda is tér vissza; amit adsz magadból, azt kapod vissza is. A pokolból kivezető út azonban nem gyáváknak való menet! És ne is reménykedj, kérlek, senki nem fog onnan kivinni! Csak önmagadra számíthatsz. Az önmegváltáshoz viszont könyörtelen harcossá kell lenni. Ne másokkal, hanem önmagaddal szemben. A könyörtelenség az önsajnálat és az önteltség ellentéte. A könyörtelenség: józanság. A józanság: a szív diktálta út.

Egészen addig kell küzdeni, amíg el nem éred a szánalomnélküliség állapotát. El kell jutni arra a pontra, amikor már nem szánod magad. Ez tesz majd kívülállóvá. Részt veszel a világ folyásában, de már nem érint meg a hétköznapiság látszólagossága. Már nem tartozol senkihez, csak önmagadhoz.   

Úgy tartják, az élet egy bizonyos kor után nem csak felfedezés, hanem teremtés is. A felnőttség ott kezdődik, ahol az egyén elkezdi önmaga valóságát megteremteni. Teremtés zajlik tudattalanul is az élet minden pillanatában, de lehet és ajánlott tudatosan is! A teremtés három szinten zajlik: gondolat, szó és cselekedet. Végiggondolni mindazt, mit szeretnénk, kimondani vagy leírni, majd megvalósítani állhatatos cselekedettel és erős hittel. Csak közben arra kell ügyelni, még véletlenül se térítsen le az útról semmiféle akadály vagy gyengeség.

Persze a dolgok megvalósulását nemcsak az egyénnek kell akarnia, hanem az életnek is; az élet viszont nem más, mint szerencsés és véletlenszerű események által befolyásolt nem lineáris folyamat. Nem lineáris, hanem itt-ott javuló, amott meg romló folyamat. Szinte félünk beismerni magunknak, hogy az életünkben mennyire fontos a szerencse is. A tudósok meggyőződése szerint az emberi lét itt a földön nem több mint a vak véletlen műve. De célja mindenképp van, még ha nem is tervszerű.

Niccolo Machiavelli az 1500-as évek elején a reneszánsz Itáliájában ezt vetette papírra A fejedelem című munkájában: „… míg szabad akaratunk van, úgy ítélem, igaz, hogy a szerencse felerészben ura tetteinknek, hanem a másik felét, vagy majdnem annyit, önnön erőnk mozgat. (…) A szerencse ott mutatja meg hatalmát, ahol nem áll szemben vele biztos erény, s oda fordítja haragját, ahol gát és töltés nem állja útját. (…) Azt hiszem, az boldogul, aki eljárásában az idők változásait követi, ellenben, aki az idővel nem tud lépést tartani, az szerencsétlen marad…"

Ezért nincs alku, te legyél inkább szabad!

Ritkán fordul elő az alkotó ember életében, amikor minden oly konzekvens és magától értetődő. Amikor minden-minden árulkodó jel, s rögtön mutatja, hogy adott helyzetben, mi a helyes lépés, mintegy megelőzve az elhamarkodott döntést. Ez azt jelenti, hogy bármihez nyúlok, lett légyen is az egy érdektelen újságcikk, egy elkapott rövid tévéinterjú, egy rég nem olvasott, poros könyv véletlenszerű felütése, vagy bármi, azok mind jelzik a következő fontos mozzanatot, amik továbbszövik történet gombolyagját. Olyankor mindig libabőrös leszek, mintegy jelezvén, hogy valami jó fog velem történni.   

Jó tíz éve is van már annak, amikor igen nagy kedvet kaptam az antikváriumba járáshoz, még a főiskolai évek alatt, a kötelező szakirodalmak fölkutatása során. Lévén, a legtöbb tanulmány szinte fellelhetetlen volt a könyvtárakban, így sokszor több kerület fiókját is látogatni kellett. Ha füles jött éppen valahonnan, hogy valamelyik lelkes sorstársunk méltóztatta vizsgái után visszavinni a keresett kötetet, akkor a fél csoport lélekszakadva ostromolta meg az aktuális objektumot azért a rongyosra olvasott műért, s persze mindhiába.

Apropó, a félreértések elkerülése végett tisztázandó, hiszen a felületes szemlélődő azt hihetné, hogy van ebben a "főiskolai évek"-ben némi gőg. Pedig nincsen benne egy szemernyi sem. Már hosszú évek sora telt el az érettségi után, miután körvonalazódni látszott az irány, amely irányba fontosnak tűnt elindulni, s legfőképpen azért, mert a művelődésszervezés tényleg közel állt a személyiségemhez. S természetesen azért is tartottam fontosnak ezt a kis kitérőt megemlíteni, mert a fiatalság színe-virága még mindig úgy dobálózik itt a diplomával, közép-kelet európai térségünkben, mint jóllakott napközis a zsíros kenyérrel. Él itt egy igen téves elképzelés, miszerint a továbbtanulás, a diplomaszerzés kvázi magától értetődő természetességgel jár minden fiatalnak. Ki csak kedvtelésből, ki időhúzásból, ki kapunyitási-pánikból, vagy csak azért, mert lézeng, s úgy tesz, mintha lenne értelme. Tőlünk nyugatabbra, nyitottabb és felvilágosultabb társadalmakban rég rájöttek arra, és nyilván a fiatalok értelmesebb része be is látta, hogy céljuk érdekében kemény áldozatokat kell hozniuk. Nevezetesen, ha nem kerültek be valamilyen okból kifolyólag felsőoktatási intézménybe, akkor egyszerűen fogják magukat és elmennek szépen dolgozni, teszem azt, gyakornoknak vagy főállásban, majd eközben némileg megerősödnek, és elindulnak az önismeret rögös útján. Hovatovább, megteremtik tanulásuk anyagi föltételeit, ezzel mintegy tehermentesíthetik - a sokszor nehéz helyzetben lévő - szülők életét. Azt gondolom, a kellő önismeret birtokában minden bizonytalan arcú fiatal könnyebben választ magának pályát, vagy egy jó szakmát, amellyel tényleg olyanba fektet energiát, amit később a nagybetűs életben is tud majd kamatoztatni. A tisztesség mégis megköveteli, és szólni kell róla, mert nyilván léteznek olyanok is, akik már egészen fiatalon, lélekben vannak olyan érettségi szinten, hogy felelősen tudjanak dönteni ebben a fontos kérdésben. S az most mindegy is, hogy szülői segítséggel, netán valamiféle diákhitelből, vagy pusztán önerőből képesek mindezt megfinanszírozni, mert, hogy meg kell, tetszik vagy nem, az már egyszer bizonyos.

Nocsak, láss csudát, alig kezdtem bele, s máris elkanyarodtam mondandóm eredeti szándékától. Senkit sem szeretnék holmi szócsépléssel untatni, így mindjárt visszatérnék az antikváriumokhoz.

Ha jól emlékszem, akkor is várt rám az egyik szárnyaszegett angyalom, akit végül az élet különös és kifürkészhetetlen eseményeinek szerencsétlen összjátékával sikerült elveszítenem… Az egyik eldugott kis antikváriumban leltem rá Gustave Thibon Jákob lajtorjájára. Furcsán bizsergető érzés futott végig rajtam, miután a kezembe vettem a könyvet, abból rögtön tudtam: erre van szükségem! Olyasféle érzés ez, amit jófajta muzsikák szoktak előidézni, ahogy meghúzzák a lélekharangot. 

Egy francia katolikus gondolkodó aforizmagyűjteményéről van itt szó lényegében. Úgy gondoltam, ahol elsőre felütöm a könyvet, ott lesz az, amit felhasználok az épp aktuális dolgozatomhoz. Ha jól emlékszem, a Római Birodalom bukásáról kellett írni, s mily érdekes, tényleg ott volt a kapaszkodó, amihez kötni tudtam a történet többi szálát! A pontos idézet nincs már meg, de az volt a lényege, hogy az isteni kegyelem villámai sújtanak le, ha az emberi erkölcsök és intézmények túlzottan eltorzulnak. Ebben a civilizációban Isten csak a romok között lakhat.

Van ilyen kegyelmi állapot, s lehet, hogy manapság aktuálisabb, mint valaha… S természetesen van másfajta kegyelmi állapot is, mely oly illékony, mint a kámfor, s addig tartható fenn, amíg ott vagy valahol, és gondolsz rám. Addig van erőm, amíg szeretsz. S addig van remény, amíg szeretlek. Ezt kell erősen őrizni, tűzön-vízen át!

Csak hánykolódom, mióta lefeküdtem. Álmomban is veled beszélgetek tovább. Itt legalább nagy nehezen kimondod, hogy nem zártad le teljesen, és nem tudod, mi lesz - közben a tenyeredbe temeted az arcodat néha, mert a helyzet neked sem könnyű. Reggelente letörten ébredek a valóság lesújtóan kiábrándító érzésével. Úgy érzem, nem voltál velem boldog, tovább akarsz lépni, és el akarsz felejteni végleg. A szívemben kést forgatsz…

Továbbra is szeretlek nagyon és vakon hiszek a kettőnk közös jövőjében, de te végérvényesen le akarod zárni a kapcsolatunkat. Újra meg újra. Nagyon fájt, mikor azt mondtad, mindig csak én erősködök, te pedig már nem akarod. Néha még erőszakosnak is neveztél, miközben nem vagyok ilyen, főleg a szerelemben nem. Legbelül erősen érzem, hogy együtt kellene lennünk, de te valamiért nagyon ellenállsz most… Az utolsó találkozónkon minden kudarcért engem hibáztattál, s ez fájt a legjobban.

Tudom, hogy rám van szükséged. Hidd el, meg tudnám neked adni azt, amire vágysz, mert erős vagyok, és neked pont egy ilyen erős nőre van szükséged - főleg ebben a válságos, kilátástalan helyzetben. Sajnos azt is tudom, hogy a szex hiányával rontottam el sok mindent. De hidd el, nekem is nagyon hiányzott a közelséged. Én most is szenvedélyes vagyok, csak sokszor te sem kezdeményeztél… Gondolj csak bele, azért azt észrevettem volna, ha közeledsz, én meg mindig visszautasítalak, de ilyen nem sok volt… Bennem nem is él olyan emlék, hogy annyit akartad, én meg eltoltalak. Benned igen?

Az elején sokkal toleránsabb voltál, de közben meg szenvedtél? Miért nem mondtál sokáig semmit? Ha sosem hittél, ha sosem tudtál bízni igazán a kapcsolatunkban, akkor miért nem küldtél el már korábban? Könnyebb lett volna, mint ennyi idő után. Csak húztuk egymás idejét…

Nagyon különleges vagy számomra, egy különleges kapoccsal. Messziről is érzem a lelked - ez nem vicc! S most majd meg kell tanulnom a hiányoddal létezni. Mindenkinek meg kell tanulnia valamikor… Levegőt venni. Ezt felejtjük el mindig: lélegezni. S közben elunjuk magunkat; görgetjük csak a telefonon a híreket, s már mindenki szakértő és a vírusról beszél, és legfőképp a számokról, hogy akkor most mennyi is az annyi… Bele lehet ebbe őrülni!

Úgy gondolom, a túlzott érzékenységeddel nagyban hozzájárultál ahhoz, hogy idáig jussunk. És persze mindez pont most, a járvány idejére csúcsosodott ki egészen. Kicsit olyan érzésem is van, mintha valaki tolná elénk az akadályokat, közben kíváncsian figyeli, mennyit bírunk még ki, vagy mikor adjuk már fel... Kezdetben is furcsa volt, agyaltam is rajta sokat, mert ilyen érzékenységgel azelőtt még nem találkoztam. Csak tudod, mi a baj? Az, hogy én még érzékenyebb vagyok, még ha ez nem is látszik rajtam! De valahogy ezzel kevésbé törődtél. Kívülről mást gondolnak rólam az emberek; sokak szemében keménynek tűnök, pedig nagyon érzékeny a lelkem, és mindent a szívemre veszek, ezt tudnod kéne! Engem belülről is simogatni kell…

Pont akkor veszed el kettőnktől a boldogság lehetőségét, amikor a helyzet okán, a kényszerű karantén összezártságában a legjobban kifejezhetnénk azt. Legutóbb mondtam is: igazad van, legyen meg az akaratod, legyen két hét szünet – én arra fogadtam, nem bírod majd… Persze belementem, mert addigra pont kiderült volna, hogy mindent rosszul gondolsz. Meglepődtél volna, mennyire át tudnám adni neked magamat, és eloszlatnék benned minden kételyt. Láthatnád, milyen meghitt hangulatot tudnék teremteni nálad a kuckódban, amiket már előre elterveztem. A kedvedért a facebook-ról is lejönnék, ha azt szeretnéd. Úgyis unom már a sok félelemkeltő fake news-t - csak ideges leszek tőle.

Sajnos úgy tűnik, elbuktam a fogadást… Tényleg nyugodtabb vagy most nélkülem, és nyugodtabban tudsz aludni? De akkor miért jöttél el a lakásomig a kijárási korlátozás ellenére?

Talán jobb lett volna, ha nem is látsz többé…