Kedves Ludovikusz!

Remélem, nem veszed zokon, hogy néhány év távolából, miután oly érthetetlenül és végtelenül ostobán véget ért a kapcsolatunk a 2020-as vírusjárvány kirobbanásának elején, egyszer csak levelet írok neked. Elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem a bennem zajló folyamatokat, és képes legyek leküzdeni azokat. Hiszem, hogy a legnehezebb feladatok elvégzése emeli fel végül az embert, s ez hozhat csak vigaszt az életben. Erre nem voltam képes, s hibás döntéseket hoztam, aminek következtében nem sikerült megtalálnom a lelki békémet, majd az ezt követő időszak csupa fájdalmakkal lett kikövezve. De ne szaladjunk ennyire előre, erre később még visszatérnék.

Remélem, megmaradtál annak az álmodozó irodalmár-fazonnak, aki mindig is voltál, aki megelégszik egy nyugodt és egyszerű élettel. Tudom, újságírói pályára aspiráltál, talán valamelyik hetilap belpolitikai rovatánál, ami azért eléggé fárasztó, mindennapos iszapbirkózásnak tűnik, főleg az az értelmetlen brusztolás, amivel érzelmi alapú ideológiát visztek bele, és az nem lehet túl könnyű foglalkozás. Bár, ha jól meggondoljuk, végül ez is csak egy elvégzendő tevékenység, nemde?  Mindegy hát, hogy jót írsz-e kedvenc gazembereidről vagy rosszat, ha az éremnek mindig van másik oldala is… Szerintem hagynád te az egészet a csudába, és csak szépirodalmat írnál. Valami nagy ívűt, valami maradandót, mint azt Fitzgerald tette. Olyat, amire odafigyelnek az emberek, és a mondanivalóját később megőrzik az emlékeikben, főleg ha némi támaszt és segítséget is tudott adni. Lelki füleimmel hallom is, ahogyan idézeteket adnak elő belőle, mintegy alátámasztva mondandójuk megfellebbezhetetlen igazságát…

Szeretném, hogy tudd, mert én is csak jó sokára mertem magamnak bevallani: én teljesen összezavarodtam akkortájt. Talán mentségemre szól, hogy a járvány körül mesterségesen generált hisztéria teljesen megbénított, amiben jókora szerepe volt a kattintásvadász médiának. Egy olyan mély, őrjöngő rettegésbe taszították a társadalmat, amely engem is beszippantott, majd padlóra küldött egészen.

Akkoriban a facebookon, a népszerű balliberális oldalakat követtem rendszeresen. Szinte mindent elolvastam, mert friss, érdekes, a világ dolgaira nyitott eseményeket taglalták - jóllehet bulváros köntösbe csomagolva. Emellett komoly propaganda feladatokat is elláttak, de ez lényegtelen, mert szinte minden sajtótermék ezt csinálja – ma már egyiket sem követem, főleg a balliberálisokat nem, mert rosszul vagyok a politikától, és csak szépirodalmat olvasok…

Iszonyú erősen él bennem annak a szorongásnak az emléke, ami az első hírek olvastán kezdett el fojtogatni. Mondtam is többeknek, hogy ebből komoly probléma lesz, persze kezdetben sokan legyintettek. Mindig úgy vagyok vele, hogy minden eseményt vagy impulzust, amit kívülről kapok, áteresztem a legbelsőbb, szuperérzékeny szűrőkön át, és levonom a konklúziót, de ez egyszer sem volt megnyugtató. Ma már tudom, ebben jócskán benne voltak a pánikkeltő rémhírek is. Körülbelül egy hétig csak lézengtem a lakásban a bénultságtól…

Már az elején elkezdtek aggasztani, a járvány valós terjedése mellett, a gazdasági leállás következményei, melyek sokkalta több áldozatot követelhetnek, mint a betegség maga, ami elég gyorsan terjedt, így gyorsan le is csenghetett. A gazdasági megroppanás viszont évekre elhúzódó válságot generálhat, ami be is igazolódott. Lévén, a szolgáltató iparban dolgoztam, így, sok más kollégámhoz hasonlóan, engem is kirúgtak az állásomból, a céget hibernálták, amennyire csak lehetett, a főnök pedig berendelt magának egy pár raklapnyit kedvenc borából, majd fiatal titkárnőjével leköltözött az egyik vidéki rezidenciájára…

Itt és most, hadd említsem meg, bár nem vág levelem fő témájába, de egészen megdöbbentő volt látni, ahogyan az ellenzék legelviselhetetlenebb figurái szervezett politikai akciót hajtottak végre az egészségügy ellen, a lakosság fellázításával, a legjobb esetben is féligazságokkal operálva. Ma már biztosan tudom, hogy egyes körök államcsődöt is ki akartak provokálni, amit jó ürügynek tartottak volna a kormány megbuktatásához. Ahogyan diktátoroztak, ahogyan a felhatalmazási törvény után megfújták a nemzetközi sípot és nekiálltak diktatúráról sivalkodni hetekig, ezzel mintegy gazadási lavinát indítva el – emlékszem, iszonyatosat zuhant a forint az euróval szemben. Hirtelen a háttérhatalmi pénzlobbi is mozgolódásba kezdett, hiszen ők szívesen megfinanszírozták volna a feltétel nélküli alapjövedelem gyors bevezetéséből fakadó csődhelyzetet, csak mindenki maradjon otthon az idők végezetéig… - a többit, a soha nem működő, az országokat megnyomorító ortodox gazdaságpolitikát pedig ismerjük már jól. A leállás óvatos lazítása végül hozzájárult a gazdaság újraindításához, és közben a járvány második hulláma el is maradt, miután a nyájimmunitás a társadalom java részét addigra lefedte. Ez azért elég nagy megkönnyebbülést jelentett nekem, és sikerült elfogadható munkát is találnom. A másik nagy lelki kielégülés akkor ment végbe bennem, amikor a tavalyi, 2022-es országgyűlési választásokon, amit minden idők legalpáribb kampánya előzött meg, a Fidesz-kormány újból fölényesen győzni tudott. Szerencsére a sok elviselhetetlen alakkal együtt, a főpolgármester is eltűnt a süllyesztőben, aki a hozzá nem értés, a teszetoszaság és mérhetetlen szerencsétlenkedés mintapéldájává vált… De hagyjuk is most a süket politikát, mert nem emiatt írok. Nagyon sok mindent szeretnék még neked elmondani, és bízom benne, nem veszed majd zokon a szemérmetlen őszinteségemet.

Biztosan ismered azt a híres Woody Allen filmet, a Férjek és feleségek címűt, amelyben az a kis fruska kifakadva, imigyen kiált fel: a skorpiók mind titkolózók! Igen, ez sajnos énrám kiváltképp igaz volt. S végül tele lettem különféle ragacsos, nyúlós titkokkal, mígnem egyszer csak kiborult a bili. Miképpen az igazságot is csak ideig-óráig lehet hazugságokkal, nyomasztó képmutatásokkal elfedni, így a léthazugságok is kiderülnek – többnyire nagy szomorúságok és fájdalmak közepette. Itt nem csak arra gondolok, amelyben a többi ember, egyfajta görbe tükröt tartva elém, vádjaikkal, kirohanásaikkal okoztak napi szintű lelki harcot, hanem arra a pillanatra, amikor az igazság kocsmai frászként csapott arcul kikerülhetetlenül. Biztos vagyok benne, hogy minderről neked is lehettek sejtéseid, de valahogyan mindig oly diszkrét tudtál maradni.

Én már a találkozásunkkor is féltettem magamat egy esetleges csalódástól, amit talán több ízben a tudomásodra is adtam. Mondogattam is sokszor magamnak, tessék, itt van megint egy fiú, megvan közöttünk a rezonancia, de hát alig ismerem, nem éltem vele sosem, ezért nem mertem újra felelősen beleadni magamat. Persze, ezek csak kifogások voltak. Szóval, eléggé vonalas voltam veled, miközben gondolkodás nélkül lefeküdtem bárkivel egy pohár ital után, még a korkülönbség sem számított. Sőt, a korkülönbség számított a legkevésbé, s a gondok csak ezután kezdődtek…

Közben nagyon féltem attól, hogy a titkaim valahogyan kiderülnek, hogy kiderül: mégsem vagyok az a rendes lány, akinek mutattam magam. Pedig minden jót megkaptam otthonról. Kellő támogatást, sok szeretetet és szigort, de evvel együtt roppant nyomasztó teher volt ez, mert megfelelési kényszerrel párosult. Sajnos pont akkor nem figyeltek rám, amikor a legjobban kellett volna, így az ennek homlokegyenest ellentmondó életvitel vonzott. Csábított a bűn, a kaland, az őrültség, a pénz, s az általa megszerezhető, jó minőségű élet, de leginkább kitörni akartam abból a langyos állóvizű unalomból, ami körbevett. Mindig is éreztem, hogy ott van bennem ez a züllött boszorka, csak nem mertem igazán megélni, s odadobni magamat a dögnek. „Egy lassú tánc az ördöggel - mert ennyi csak, amire nő vágyhat, titkon, soha ki nem mondva, erkölcstelenül, a maga viszolyogtató, züllött, ám mégis gyönyörűséges paráznaságában” – emlékszel? - mindig ezt mondogattad, és mennyire igazad volt…

Sokáig nem volt közöm a spirituálishoz, csak amennyire egy átlagember felületesen beleártja magát, azonban valahol mindig is hittem az életeken átívelő folytonosságban, amelyben a leszületett és meghasadt lélek megtalálja idelent a lelki társát. Egy kis ideig úgy is tűnt, talán megtaláltam, de valahol utat tévesztettem, s evvel együtt a kapcsolatom is zátonyra futott, amelybe összezavarodottan kapaszkodtam. Ez talán szóra sem lenne érdemes, hisz a legtöbb ember gyakorta hoz hibás döntéseket, de kiderült, miután gyerekem is született a frigyből, hogy kilátástalan zsákutcába lavíroztam magam…

Ma már azt röstellem a legjobban, hogy éveken át hazudtam magamnak. Ez egyre nyomasztóbbá vált, és hol meggondolatlansággal, hol pedig pótcselekvéssel párosult, csakhogy ne kelljen tudomást vennem a történésekről. De mindvégig ott motozó, rettenetes magány soha nem szűnt meg… Tudod, jószívű ember lévén, mindig vonzottam a szélhámosokat, s ezen belül is a sérült balfaszokat, akiket mindig el kellett volna kerülnöm nagy ívben…Pedig csodáltam azokat az embereket, akik jól meghatározott elvek mentén tudták életüket felfűzni egy szálra, sohasem megalkudva. Közben taszított az átlagember is, aki kenyérért és lakhatásért küzd, hogy aztán családot alapítva rabszolga legyen egy életen át, miközben felőrlődik ennek a jármában. És most én is ilyen vaskos láncon lógó rabszolga lettem…

Valahogyan összehozott az élet egy, nálam húsz évvel idősebb, fazonnal, aki randevúra hívott. Olyan igazi 80-as évek bajszos mukiját képzelj el, Bundesliga-séróval, rövid ujjú kockás ingből villantott mellszőrzettel, homlokon hordott napszemüvegben. Nem volt valami ízléses, de mégis hagytam, hogy elcsábítson. Már az elején feltűnt modoros nyájassága, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy rendszeresen kinyitotta előttem a kocsija ajtaját ki-és beszálláskor, mint valami 30-as évekbeli Csortos Gyula filmben. Hosszasan és részletesen mesélt vacsora alatt a válásával kapcsolatos hercehurcáról, no és az eltökélt változtatási szándékáról, amivel az életét szeretné rendbe tenni. Persze, semmi nem volt igaz belőle. Ezt onnan lehetett tudni, hogy, aki hosszasan és részletesen mesél bármiről, az fixen hazudik. Felvitt a lakására, és itallal kínált. Annyi ital volt a bárszekrényében, még akár Jockey Ewing is megirigyelhette volna… Közben lefegyverző nyíltsággal adta elő piperkőcségét, tisztaság-és rendmániáját, különös hangsúlyt fektetve vasalási igényeire, ahol még az alsóneműit is élére vasalva kéri. Majd megtörtént, aminek meg kellett történnie… hát, mit mondjak, felejthető élmény volt, de az elsőtől nem is vártam mást. Már épp öltözködtem, mikor éles, szűnni nem akaró csengetés törte meg fura együttlétünket. Kiderült, hogy a felesége volt az, akitől el sem vált… - gondolhatod, mekkora patáliát csapott; én meg pironkodva, megszégyenülten kullogtam el.   

Rá kellett jönnöm az elmúlt években, hogy a nagy emancipáltság és szexuális forradalom eredményeképpen, a nő, aki elköteleződésre, családra, gyerekre és biztonságra vágyik, szembe találta magát a hazug, zsarnok férfival, akinek elég a szex, a pár hónapos intimitás, és, aki semmi pénzért nem hajlandó véget vetni az önző és felhőtlen tinédzserkorának. Ez vezet az egyre aljasabb, férfiatlanabb férfiak és az egyre boldogtalanabb nők népes táborához.  A nagy kérdés már nem az, hogy a nő leélje-e az életét azzal a férfival, akibe szerelmes, akivel utazna, és, akivel szívesen lefeküdne, hanem az, hogy vállaljon-e gyereket egy ennél jóval hitványabb pótléktól… S ezen, azt hiszem, már semmilyen harcos nőmozgalom nem fog tudni változtatni az elkövetkezendő jó néhány évezredben…

Ölellek, a te sosem volt Szilviád!