Ritkán fordul elő az alkotó ember életében, amikor minden oly konzekvens és magától értetődő. Amikor minden-minden árulkodó jel, s rögtön mutatja, hogy adott helyzetben, mi a helyes lépés, mintegy megelőzve az elhamarkodott döntést. Ez azt jelenti, hogy bármihez nyúlok, lett légyen is az egy érdektelen újságcikk, egy elkapott rövid tévéinterjú, egy rég nem olvasott, poros könyv véletlenszerű felütése, vagy bármi, azok mind jelzik a következő fontos mozzanatot, amik továbbszövik történet gombolyagját. Olyankor mindig libabőrös leszek, mintegy jelezvén, hogy valami jó fog velem történni.   

Jó tíz éve is van már annak, amikor igen nagy kedvet kaptam az antikváriumba járáshoz, még a főiskolai évek alatt, a kötelező szakirodalmak fölkutatása során. Lévén, a legtöbb tanulmány szinte fellelhetetlen volt a könyvtárakban, így sokszor több kerület fiókját is látogatni kellett. Ha füles jött éppen valahonnan, hogy valamelyik lelkes sorstársunk méltóztatta vizsgái után visszavinni a keresett kötetet, akkor a fél csoport lélekszakadva ostromolta meg az aktuális objektumot azért a rongyosra olvasott műért, s persze mindhiába.

Apropó, a félreértések elkerülése végett tisztázandó, hiszen a felületes szemlélődő azt hihetné, hogy van ebben a "főiskolai évek"-ben némi gőg. Pedig nincsen benne egy szemernyi sem. Már hosszú évek sora telt el az érettségi után, miután körvonalazódni látszott az irány, amely irányba fontosnak tűnt elindulni, s legfőképpen azért, mert a művelődésszervezés tényleg közel állt a személyiségemhez. S természetesen azért is tartottam fontosnak ezt a kis kitérőt megemlíteni, mert a fiatalság színe-virága még mindig úgy dobálózik itt a diplomával, közép-kelet európai térségünkben, mint jóllakott napközis a zsíros kenyérrel. Él itt egy igen téves elképzelés, miszerint a továbbtanulás, a diplomaszerzés kvázi magától értetődő természetességgel jár minden fiatalnak. Ki csak kedvtelésből, ki időhúzásból, ki kapunyitási-pánikból, vagy csak azért, mert lézeng, s úgy tesz, mintha lenne értelme. Tőlünk nyugatabbra, nyitottabb és felvilágosultabb társadalmakban rég rájöttek arra, és nyilván a fiatalok értelmesebb része be is látta, hogy céljuk érdekében kemény áldozatokat kell hozniuk. Nevezetesen, ha nem kerültek be valamilyen okból kifolyólag felsőoktatási intézménybe, akkor egyszerűen fogják magukat és elmennek szépen dolgozni, teszem azt, gyakornoknak vagy főállásban, majd eközben némileg megerősödnek, és elindulnak az önismeret rögös útján. Hovatovább, megteremtik tanulásuk anyagi föltételeit, ezzel mintegy tehermentesíthetik - a sokszor nehéz helyzetben lévő - szülők életét. Azt gondolom, a kellő önismeret birtokában minden bizonytalan arcú fiatal könnyebben választ magának pályát, vagy egy jó szakmát, amellyel tényleg olyanba fektet energiát, amit később a nagybetűs életben is tud majd kamatoztatni. A tisztesség mégis megköveteli, és szólni kell róla, mert nyilván léteznek olyanok is, akik már egészen fiatalon, lélekben vannak olyan érettségi szinten, hogy felelősen tudjanak dönteni ebben a fontos kérdésben. S az most mindegy is, hogy szülői segítséggel, netán valamiféle diákhitelből, vagy pusztán önerőből képesek mindezt megfinanszírozni, mert, hogy meg kell, tetszik vagy nem, az már egyszer bizonyos.

Nocsak, láss csudát, alig kezdtem bele, s máris elkanyarodtam mondandóm eredeti szándékától. Senkit sem szeretnék holmi szócsépléssel untatni, így mindjárt visszatérnék az antikváriumokhoz.

Ha jól emlékszem, akkor is várt rám az egyik szárnyaszegett angyalom, akit végül az élet különös és kifürkészhetetlen eseményeinek szerencsétlen összjátékával sikerült elveszítenem… Az egyik eldugott kis antikváriumban leltem rá Gustave Thibon Jákob lajtorjájára. Furcsán bizsergető érzés futott végig rajtam, miután a kezembe vettem a könyvet, abból rögtön tudtam: erre van szükségem! Olyasféle érzés ez, amit jófajta muzsikák szoktak előidézni, ahogy meghúzzák a lélekharangot. 

Egy francia katolikus gondolkodó aforizmagyűjteményéről van itt szó lényegében. Úgy gondoltam, ahol elsőre felütöm a könyvet, ott lesz az, amit felhasználok az épp aktuális dolgozatomhoz. Ha jól emlékszem, a Római Birodalom bukásáról kellett írni, s mily érdekes, tényleg ott volt a kapaszkodó, amihez kötni tudtam a történet többi szálát! A pontos idézet nincs már meg, de az volt a lényege, hogy az isteni kegyelem villámai sújtanak le, ha az emberi erkölcsök és intézmények túlzottan eltorzulnak. Ebben a civilizációban Isten csak a romok között lakhat.

Van ilyen kegyelmi állapot, s lehet, hogy manapság aktuálisabb, mint valaha… S természetesen van másfajta kegyelmi állapot is, mely oly illékony, mint a kámfor, s addig tartható fenn, amíg ott vagy valahol, és gondolsz rám. Addig van erőm, amíg szeretsz. S addig van remény, amíg szeretlek. Ezt kell erősen őrizni, tűzön-vízen át!