Szeretnék Veled még egy utolsó tangót lejteni.

Egy legeslegutolsót!

Mindegy a helyszín.

Lehetne akár a Montmartre negyed egyik fülledt és zsúfolt bárjában, és akkor Gotan Project kellene szóljon, de azt sem bánnám, ha szakadó esőben történne a Champs Elysées sugárút kellős közepén.

Egyre szédítőbben és egyre szenvedélyesebben ropnánk, közben mélyen egymás szemébe néznénk. Tudom, akkor azt kívánnám, hogy az a pillanat soha ne érjen véget, s azért a pillanatért odahagynék mindent.

Meghalnék könnyedén, hisz láttam már mindent. Mindent, ami felfoghatatlan, sőt, még annál is többet, és ehhez nem kellett semmi más, minthogy mélyen az izzó szemeidbe nézzek.

Ha bárhová megyek is, már csak Veled találkozom, ha befelé nézek, akkor is Téged látlak, pedig én találtalak ki magamnak. Megálmodtalak, és aranyba öltöztettelek. S lassan, titokban elindultál felém.

Most már velem vagy mindig, minden egyes pillanatban. Amikor megpihenek és behunyom a szemem, érzem, látom puha, szeretetteljes lépteid. Régóta nem éreztem ekkora békét magam körül. Lassan begyógyul sebzett lelkem is. Már hajlandó vagyok feladni azokat a dolgokat, amik megbetegítettek.

Pont ugyanúgy látlak, mint az első a pillanatban, amikor felismertelek.

Pont ugyanúgy csókolsz, mint mikor legelőször csókoltál.

Pont ugyanúgy szeretlek, ahogyan mindig is szeretni foglak.

Benned élek és általad. A tüzed éltet. S csak ebben a forróságodban vagyok képes újjászületni. 

És már nem akarok félig élni, egyik napról a másikra, mindhiába vágyakozva. Csak Veled és egészen.

Végre van merszem elengedni minden kapaszkodót.

Most már minden csendes, miközben zuhanok oda, ahol végre Egyek vagyunk.  

Érzem, ahogy magába szív az örvénylő mélység.

Elvesztem!

Bocsáss meg, Te hatalmas Szépség…