Úgy döntöttem, hogy idén karácsonyra meglepem magam egy jó vastag kötéllel, áthurkolom a gerendán, akkurátusan a nyakam köré helyezem, és kirúgom a hokedlit lábam alól… Aztán rájöttem, ezt így, ebben a formában még nem gondoltam végig - mi tagadás, bizonytalan is vagyok, szóval, most így hirtelen, nem is tudom…

Egyúttal a karácsonyi hangulat sem akaródzott megjönni, ugyanis nem engedtem be. Pedig itt sompolygott szerencsétlen a kertek alatt. Rimánkodott, sőt, sivalkodott, ugyan engedném már be, csinál majd nekem olyan hangulatot, mint a fene. Még a kezében lévő görbe kacort is rávágta az ablakomra, amire kirongyoltam és belenéztem az arcába a kisbaltával. Erre úgy megreccsent, mint a lőtt nyúl; majd felocsúdva a rémületből, lógó orral eloldalgott.

Így vagyogatok az ünnepek alatt.

Nem is oly régóta, csak mióta itt hagyott a közel ötvenes, enyhén skizofrén barátnőm, s elsodorta őt a világ négy sarkának kóbor szele… Azóta már csak hálni jár belém a lélek. Csak az éhség gyötör meg néha. Oda is lépek unottan az öreg cserépkályha mellé, s kelletlenül összerottyantok egy gezemicelevest. Az utolsó ötszázasomból vettem egy viharvert fenyőgallyat, amire sztaniolba csomagolt kavicsokat erősítettem, szaloncukor gyanánt, abban gyönyörködök.

Kisvártatva elkap a bagózhatnék, ki is lépek a teraszra, hogy rádurrantsak egy jóízű Symphoniára. Szívom nagyban a büdös bagót, nagy kékesszürke fellegeket eregetve, egyszer csak látom ám, hogy a főbérlőm böhöm kutyája a kerítés alatt bújik át valami szőrös állatkával a szájában. Büszkén, opálos vadászszemmel odahozza, majd leteszi a lábam elé a szomszéd igen nagy becsben tartott tenyészbakját. Totál ki volt nyúlva a nyúl, ami kutyanyálban és egy merő sárban tocsog.

A rémület és a kétségbeesés lesz rajtam úrra. A kutyát én magam vettem le a láncról, és eresztettem szabadjára, a főbérlőm külön kérése ellenére. Ezután egy furcsa ötlet villan be. Szépen berakom a kádba a tépett nyulat, lemosom róla a sarat, a kutyanyállal együtt, majd beszárítom a lakótársam hajszárítójával.

Ezután felosonok a szomszéd hátsó udvarán, és szépen megágyazok a nyúlbaknak szalmából, óvatosan beteszem, majd rázárom a ketrec ajtaját. 

Délután jön haza a szomszédom a munkából. Öt perc múlva hallom a rettenet káromkodását, őrjöngését. Mint jó szomszéd, mindjárt ott termek, s kérdezem rögtön, hogy mégis mi történt?!

Állunk ketten a nyúlketrec előtt, és a következő párbeszéd zajlik le köztünk:

- Nézd meg, szomszéd!

- Mi történt, megdöglött?

- Meg, baszdmeg! De vagy két napja ástam el a kertben és most megint itt van!? Itt van megint…

Kínosan lefagyva huppanok a fotelba, s bekapcsolom az öreg tévét. Kissé mákos a képe, de ha jól oldalba vágom, akkor vagy még mákosabb lesz, vagy totál elszáll minden, így inkább hozzá se nyúlok. A kisasztalt leterítem a főbérlőmtől kapott ízléstelen kézimunka-terítővel, odakészítem a levest, néhány szikkadt zsömlét, s magam alá húzom a kopott fotelt. Kanalazom a zsíros löttyöt. Színes képek peregnek a tévében: két tucat ünneplő, macska részegen dínomdánomozik egy pirosarcú műsorvezető vezényletével, a háttérben a Last Christmas remix verziója bömböl. Méla undorral kikapcsolom.

Komótosan hátradőlök, papírszalvétával enyhén megtörlöm az ajkaimat, s amíg törlöm, végigfut az agyamon, hogy mekkora utat jártam be a dubrovniki tengerparttól, egészen a halál torkából kiugrott nyúlig. Azt hiszem, a java még hátravan. De egyszer, egyszer bizony eljön majd az én időm. Eljön, hehehe…