Minden út vezet valahová. Nem csak Rómába, hanem Bécsbe is például, egészen a Hundertwasser Házig…

Vagy vezethet Hozzád. Hozzám. Bárkihez. Akit lehet szeretni, s az most mindegy is, hogy miért, mert már nem érdekel.

De szeretni Téged, engem, vagy bárkit, önmagában kevés; viszontszeretve lenni Általad, általam, vagy bárki által, az már tényleg valami. Együtt égni, lángolni, szárnyalni – már majdnem olyan, mint megérkezni…

Csak soha nem megérkezni – mondjuk mindig magunknak, s közben nincs semmi fontosabb, mint megérkezni. S végül, amikor úgy hisszük, hazaérkeztünk, kicsit meghalunk újra…

Ám az utak még így sem érnek véget soha.

Nem, mert mindig ugyanazt az utat járjuk. Csak akkor még nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy jártunk már arra. S amire rájövünk, már úton is vagyunk, amely ismét vezet valahová…

Amúgy, jól van ez így, persze.

Futjuk csak a köröket, s néha beleszédülünk ebbe a spirális örvénylésbe, és kétségbeesünk, aztán valahogy mégis továbbmegyünk az úton.

Azért nem árt észben tartani, hogy egyszer, így vagy úgy, de elfogynak az utak itt, a valóságos térben…

Lassan elfogynak a szavak is.

És én már nem tudok semmit, csak úton lenni, Hozzád, önmagamhoz, vagy bárkihez, akit szeretni lehet. S aki képes arra a valamire.

Arra a tényleg nagyon kevésre.

Amit csak Te adhatsz…