A politikai közélet olyan itt közép-kelet Európában, mint egy erőltetett színházi darab: állandóan újra játssza magát, de egyre silányabb minőségben. Egy idő után a szereplőgárda minden mozdulata kiszámítható klisék mentén szerveződik. Sok hamis hang és átlátszó színészi manírok. Csetlő-botló karakterek. Ne tagadjuk, ez egy szórakoztató előadás is lehetne. Bár a történet nem egyedi, a tengerentúlon hasonló folyamatok játszódnak le, csak ott már polgárháborús a helyzet, a végkifejlet borítékolhatóan nem végződik happy endre. A mostani előadás pedig meglepően sok mindent elárul nekünk a széttöredező civilizációnk züllöttségéről.

Az elitet oly mértékig átjárta a tisztességtelenség, hogy azt már palástolni sem óhajtják. Már nem csak a rosszat cselekszik, a rosszat is méltányolják. Ha valaki mégis beleáll egy harmadikutas politikába, amelyben valamiféle alternatívát, új normarendszert vagy konszenzust kínál a két törzs acsarkodása helyett, vagy a romlottság mértékei helyett, azt rögtön ledarálják. Ledarálják és bélbe töltik – hogy egy plasztikus orbáni képzavarral éljek. A konszenzusos politikát triggerkurzusok váltották fel, akik a valódi cselekvés helyett, megelégszenek az acsarkodó kultúrharccal.

Tizenkét évvel ezelőtt, szakdolgozatom készítése idején a témavezetőmmel ültem az ELTE büféjében, és a  már félig kész anyagot vizsgálva éppen, néhány részt egy az egyben áthúzott, majd ekképpen fakadt ki: a tematikája több helyen félrement, nem is az én szakdolgozóm kellene legyen, és különben is, ennyire konzervatív véleményt nem lehet megfogalmazni! Mit is szólnának hozzá a balosan elfogult vizsgabiztosok?! - akiket név szerint is megnevezett.

Különösen sosem foglalkoztatott tanáraim politikai elfogultsága, esetleg pártpreferenciája, ami valójában tananyag leadásaikra csekély szinten nyomta rá bélyegét, ha egyáltalán rányomta. Nyilván volt, lehetett ilyen, de engem személy szerint a tudásszomj motivált leginkább. Mindez az SZFE körül kirobbant kultúrharc és diák-ellenállás kapcsán jutott eszembe, amelyet a járvány második hullámából fakadó korlátozások fullasztottak ki végleg. Az már a tüntetések elején is látszott, hogy a kormányzati önkénynek nincs ellenszere, és a diákok ellenállása sem akadályozza meg őket az intézmény totális átszervezésében. Céljuk kettős volt: újabb lehetőség a másik oldal hergelésére, valamint a saját, világnézetileg azonos embereik helyzetbe hozása. Nem voltak itt sem szakmai, sem személyi egyeztetések, ugyan dehogy, egyszerűen lerohanták az intézményt, pusztán azért, hogy provokáljanak.

Amikor a miniszterelnök esszét ír a Magyar Nemzetbe, és hitet tesz a konzervativizmus egyetlen járható útja mellett, majd a liberalizmust mint ördögtől való rossznak bélyegzi, akkor lehet tudni, hogy valós ügyeket, kérdéseket óhajt elkendőzni. Ha körbenézünk, nem látunk itt sehol konzervatív közszereplőt, van viszont annál több nemzeti radikális. Azonban, ha a gazdasági élet szervezéséhez való hozzáállásukat nézzük, akkor abban minden oldal ugyanazt a neoliberális, vagyis a multikat előnyben részesítő, a kisemberre magasról tevő, gazember politikát űzi. S hogy minderről eltereljék a figyelmet, nekiláttak a másik oldal barmi áron történő felhergelésének, hogy vállalhatatlan dolgokat kövessenek el. Amire aztán a provokáló fél joggal hivatkozhat és a médiájuk által megtámogatott lejárató kampányokhoz használhatnak fel. Ez maga az identitáspolitika, a kultúrharc veleje, amit a valódi politikai cselekvés helyett találtak ki.

Hogyan lehetséges, hogy egy jelentéktelen mesekönyv ekkora felháborodást váltson ki? Valójában ez a könyv azért jelent meg, hogy a hazai szélsőjobb, Fidesz pórázon tartott lerakata, ledarálhassa. Minden olyan akciót, amit a Fidesz cikinek tart, azt a párt öklével végezteti el. Bayer Zsolt szerint, aki tőle jobbra van, az leesik. Jelentem, nem estek le. A hazai fasiszták itt vannak, élnek és virulnak. És a hazai szélsőjobb alávaló akciója kimondottan jót tesz a könyv eladásának, s valószínűleg már megágyazott a második kiadásnak is. De mi is a baj ezzel a könyvvel? Semmiképpen nem az, hogy ilyesmi megjelenhetett. Azonban jól látja minden gondolkodó, aki kicsit is képes a melybe látni, hogy a nemek szép lassan egymásba mosódnak. Persze mindig így volt ez, amikor a mindenkori civilizáció széteső, elrothadó szakaszba jutott. S amikor egy civilizáció önkéntelenül eljut ebbe a stádiumba, akkor mindig tömegesen jelennek meg a nemiségükben eltört egyének. Őnekik íródott ez a könyv. S egyáltalán nem ördögtől való dolog, hogy meleg vagy transznemű családban ebből a könyvből olvassanak fel a közösen nevelt gyermeküknek. Őket öleli fel az LMBTQ szervezet, amely valójában politikai funkciót tölt be, s az ő megnyilvánulásaikra adott tollreakció a hazai könyvdarálás. Mindebből egyenesen következett a felhatalmazási törvény égisze alatt sebtében alaptörvénybe foglalt „az anya nő, az apa férfi” distinkciók, ezzel mintegy arcul csapva a közösség jogos törekvéseit.

A magyarországi közélet szereplői veszélyes útra tévednek, amikor a törzsi logika alapján hergelik a véleménybuborékba zárt tömegeket, amely egy alternatív valóságot képez a fejekben és megmérgezi a kultúrát. A kultúrát csak új rendszer, újfajta embertípus változtathatja meg. Mert igenis győzedelmeskedhet a demokrácia éthoszába vetett hit, de előbb ennek az igénye kell megszülessen a lelkekben. Vagy legalább a vezér lelkében…

Az úgy nem fog menni, hogy az elit átveszi a legnagyobb uszító, a bukott amerikai elnök módszereit és polgárháborúba triggereli a társadalmat. Műveltebbé, tájékozottabbá kell válni, hogy humánusabban viszonyuljunk embertársaink felé, hogy képesek legyünk megérteni problémáikat, motivációikat. Ki kell törni a törzsi gyűlölet fogságából! Vissza kell állítani a közéletben az elemi tisztességet, a közös gondolkodást és a konszenzusra való törekvést, akkor is, ha ez emberileg nehéz, és nem szabad olyan aljas bosszúállókká válni, mint az elmúlt évtizedek politikusai, különben a közelgő évek eseményeit, a legelső sorban ülve nézhetjük végig a pusztítás színházában…

Az utca nevére még emlékszem: Kikelet. S arra, hogy milyen kitörő lelkesedéssel, dupla lépésekben szaladtam a találkozókra. Mintha csak tegnap lett volna. Máig erősen él bennem az a kép, ahogyan riadtan nézett rám azokkal a szomorkásan rideg, barna szemeivel. Öltözködési stílusa is mély nyomott hagyott bennem, mert az mindig különlegesen, jó ízléssel válogatott volt. Az illatokat és a csókja ízét fel tudom még idézni, de abban már nem vagyok biztos, hogy szeretett-e valaha igazán, vagy csak belém kapaszkodott egy megsebzett, összekuszált lelkiállapotban...   

Történeteit hallgatva, olyannak tűnt, mint aki szeret ármánykodni, ösztönösen keresve a bajt, amellyel jó sok parazsat gyűjt önnön fejére. Aztán kiderült, hogy ő nem ármánykodik, csak egyszerűen megtörténnek vele a dolgok. Valahogyan mindig csak belesodródik, tudtán és akaratán kívül. Ha egy színpadi darabban lépne fel, biztosan ő lenne a naiva. De nem abban a tiszta és romlatlan vágyakozásban érhető tetten a belső motivációja, ami valójában a vegytiszta múzsamatéria lenne, hanem abban, ami mögött bizonytalanság, görcsök és félelmek húzódnak meg.     

A Liget utca nevű kis oázisban már drága gyermekeim zsivaja vett körül, amit elsüketített bennem a kétségbeesés. Nem figyeltem őrájuk eléggé, s csak a szívem fájdalma foglalkoztatott. Nem jajongtam, bár nagyon fájt, csak sápadtan tűrtem, mert büszke voltam, s nem akartam, hogy a világ lássa ezt. Esténként bort ittam, és a holdat néztem az erkélyről, ahonnan jól belátható volt a környék. Egy sportautót láttam elszáguldani, majd hirtelen fékezett egy nagyot, szinte parázslottak a hátsó lámpái. Hangos zene is szólt benne, majd elviharzott. Aztán nem hallatszott semmi többé. A bort eltoltam, nem esett már jól, s ekkor elhallgatott bennem valami. Figyeltem az estét, de már nem éreztem semmit. Az hiszem, ez volt az a pillanat, amikor boldog voltam…

A Menyecske utcai lakás mögé apró kertet varázsoltunk, az elhanyagoltság és az igénytelenség helyett. De ezt a kertet, ahogy a lelket, éppúgy ápolni szükséges, teljességgel magára hagytuk, és mikor a gyomlálás ideje jött el, mi csak bambán hagytuk, hogy belepjen mindent a gaz. Elfelejtettük, hogy mi vagyunk a kert és a kertész egyszerre…    

Ezekre az utcanevekre, melyeket oly nagyon ismertem, s annyiszor koptattam, lassan nem fogok már többé emlékezni. És mégis úgy gondolom, volt azért némi értelmük. Nemcsak én haladtam ezeken az utakon, az utak is haladtak közben bennem. Az utaknak céljuk és értelmük van. Néha csak ennyi: igen, tévedtem! Vagy elvezet ugyanahhoz a célhoz: önmagamhoz. De végül ezek az utcanevek belevesznek a felejtés homályába. Aztán az illatok emléke. Aztán a személy, akihez az illatok és az utcanevek tartoztak. Aztán egy napon minden szertefoszlik…    

Néha azért arra sétálok, és újra elkoptatom ezeket az utcákat. Átmegyek a téren, ahol annyit sétáltunk együtt, vagy megállok a hídon, és bámulom a kis patakot, mint amikor először egymás szemébe néztünk. Ezek a nyomok, apró jelek megmaradtak imitt-amott, és bizonyítják, hogy valóban szerettem. De aztán, egy napon elveszett ez a szerelem. Hol veszett el, melyik parkban, vagy esetleg elmosta a kis patak? Nem tudom a választ, csak járom az utakat, lehajtott fejjel, és közben tűnődöm. Mindig eszembe jutnak az alapok, amelyek eléggé ingatag lábakon álltak, s hajlamos leszek mindent erre fogni. Talán egyszer majd megértem, valahol messze innen, távol már mindentől, ahol nincs nevük az utcáknak…

Aggodalomra semmi ok, nem csak az ember hal meg. Egy napon a kövek is elporladnak. Aztán kihuny a tűz, s csak a jeges por marad a világban. Aztán a por is elhal, mert nem lesz, amit belepjen. A csillagok is mind lehunyják majd a szemüket, mert nem lesz, akit az útján vezethetnek. Egyszer minden meghal. De te ne félj! Indulj csak el az utadon, és játssz a mindenséggel, és ugorj fejest a legnagyobb szerelmekbe!

Meghalni nem csak úgy lehet, hogy az idő kitelik, mert a szervek elöregedtek és elromlottak, s magukkal rántják a tudatot. Hanem úgy is lehet, amikor az ember egyszer csak készülődni kezd. Úgy, mint egy különös utazásra, de természetes mozdulatokkal, és csaknem közömbösen. A szerveknek még semmi bajuk nincs, csak éppen nincs már semmi ok a maradásra… Ez kiviláglik a pillantásukból, s ez a nézés félreérthetetlen.

Én itt és most élek, csak azért is! A csillagok alatt, az édes őszben. Az önsajnálat legédesebb önzésében. Borszagú pincék között sétálok, megállva néha, hogy a szerelmem hajába fürdessem arcomat. Néha elmélázok a hervadó parkok szélén, taposva a hullott leveleken, s közben hallgatom, milyen jóízűen „dörmög és pipál” ilyenkor a csönd. Nem tudok mást, csak a csillagok nyomát keresni a derengő égen, és élni, tiszta szívvel élni.      

Amúgy a település szélén van a majosházai temető, s mindenszentekkor messzire világítanak onnan az apró gyertyalángok a korai szürkületben. Csak némán, földbegyökeredzett lábbal lehet nézni. Azt üzenik a gyertyák, hogy van remény. Azt üzenik, hogy van élet a halál után, pláne akkor, ha valaki még az életében feladta a küzdést…

A lenyugvó nap tüzesre festette az ég alját a látóhatáron – valahol megint feltámadás van…   

Sokszor valóban nehéz elmondani, mit is érzek. Annyi bizonyos, hogy rendkívül családias hangulatú ez az érzés. Mintha telis-tele lenne olyan emlékkel, amelyek nagyon ismerősek valahonnan, s hogy honnan, arra talán pontosan emlékeznem kellene. Olyan mélyre ásni nem tudok, hisz az emlékek a lélek bizonyos mélyrétegeiben lakoznak. Az meg végképp lehetetlenség és botorság lenne, ha visszarepülnék az időben a békés, meghitt gyermekkorba, vagy az elmúlt, sosem volt előző életekbe. Ezért maradok inkább az itt és most nagyszerűségében és nekivágok egy olyan helynek, ahol élni lehet szelíden, szeretve és ölelve.

A pokol jószerivel kiüresedett, mert minden egyes lakója itt van már a felszínen. Látom és felismerem mind, a mézes-mázas álca ellenére is. Kifolyik belőlük az az iszonytató, sötét és ragacsos löcsedék, ami ráragad mindenre és fertőz.  Lelkeket akarnak felzabálni, magabiztosan, elszánt gyűlölettel. Velük nincsen már dolgom, kerülöm őket, mint a pestisest. Ezért ne kérdezd, milyen a pokol, elég ha körbenézel ebben az őrült világban.

Arra az útra vágyom, amelyikről álmaidban áhítoztál. Most annak az útnak a szélén állok, várva arra, hogy szorosan átkulcsolhassam a kezed. Hogy soha többé ne legyen semmi sem felesleges és hiábavaló, és az élet végre érdemessé váljon arra, hogy megéljük, teljesen és egészen. Sok még a tennivaló, elsősorban erőt kell merítened a tűzből, hogy az összetört és ellopott szavakat megtaláld a homályban… Meglátod, a többi úgyis menni fog magától. De csak szelíden, ölelve és szeretve!

Utunk legfontosabb, leglényegesebb eleme pedig az extázis kell legyen, ami az alkotás során, egy alternatív valóságot képez. Egyfajta l’art pour l’art művészet. Noha mindez sok erőfeszítést, lemondást és időt igényel, nem fog hozni sem hírnevet, sem vagyont, de mégis megéri majd azt a sok fáradságot, mert valódi értelmet ad az életnek. Kikapcsol a hétköznapokból és szórakoztat. Az öröm forrása lesz az élet minden egyes pillanatában, anélkül, hogy számlálgatnánk az elmúlásokat. Kis idő elteltével ez az állapot már olyan kapcsolódást eredményez, ahol önkéntelenül is földbe gyökeredzett lábaink egymásba fonódnak.  

Azt mondtad, együtt majd beutazzuk az országot, s mielőtt kimondtad volna, nekem is ellenállhatatlan vágyam támadt megnézni veled a legszebb magyar tájakat. Azt már tudom, hogy minden tájban időtlenség van, s ez az időtlenség megnyugtató.  Éppen úgy nyugszik meg a lelkem, mikor a vállamra hajtod fejed. Hiszen akkor jött el az őrület, amikor időmérésre adtuk a fejünket, s elkezdtünk versenyt futni vele, így üzenve hadat a végtelennek. Habár a végtelen ott van mindenben, ami körülvesz bennünket, ezt csak melletted ülve, szelíden, szeretve és ölelve vagyok képes meglátni. 

Még soha nem voltam ennyire közel önmagamhoz. Ahhoz, akivé mindig is válnom kellett volna, hogy végre önmagam legyek a sok elhazudott szerep, megfelelési kényszer közepette. Általad helyükre kerültek a dolgok bennem, s a mélybe hullott a sok sallang. Sokkal érzékenyebb, befogadóbb és nyitottabb lettem, amely az alkotó, tevékeny élet alapja. Akkora inspirációt adsz, amivel menten arannyá válik minden a kezeim közt. S ami a legfontosabb, talán még jobb emberré is tettél... Ez az ötödik atom, amit mindig is mondogattam, s oly kevesen értik. Amit, ha megérint a nő a férfiban, akkor az számára is határtalan dimenziókat nyit meg a Nővé válás útján. De erre az alapra csak magabiztosan, erős lélekkel lehet állni, az építkezés menni fog szelíden, szeretve és ölelve is...

Mottó:

Ima

Istenem, úgy megfáradtam,

rejts el kék kabátod bársonyzsebében,

ne csomagolj a vigasztalanba,

ringass kicsit a határtalanba,

fürdess a szelídség öbleiben.

Soha nem a teremtéssel,

mindig az első bűnnel kezdődik az idő,

s ahogy a lét fájdalma növekszik,

a szülés kínja-gyönyöre egyre nő.

/Stankovics Marianna/

Mostantól kezdve minden másképp lesz. Nem mondom, hogy minőségében rosszabb vagy jobb, csak más. Ezzel a biztos tudással kell tovább menni. Talán minden nap tovább kell menni, mert vándorok vagyunk mindannyian. Mafla ábrázatú, ragacsos korszellemmel megáldott, erőtlen vándorok. De akármerre is menjünk tovább, utunk egyetlen valódi célja a lelkünkben elrejtett láthatatlan univerzum megismerése felé kell vezessen.

„Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben…” – és persze el is csábulunk… S akkor azt gondoljuk, hogy az egyszeri és megismételhetetlen. Pedig az életben soha, semmi nem lehet egyszeri és megismételhetetlen. Csalódunk a szerelmünkben, s azt hisszük vége mindennek… Aztán valahogyan mégis erőt veszünk magunkon, meggyőzzük magunkat arról, hogy valahol talán újabb szerelmek várnak még ránk.

A legnagyobb küzdelem az életben mégiscsak az önmagunkkal vívott harc. Ahogyan a lét fájdalma növekszik, úgy nő a szülés kínja-gyönyöre. Ez az élet igazi élménye, amit az ember csakis úgy élhet meg, hogyha a saját fájdalmában nyakig alámerül, s közben megszüli önmagát. Semmi sem történik véletlenül. S csak a fájdalom képes arcunkat emberivé, lelkünket istenivé oldani a szelídség öbleiben.

Időnként meghallok olyan segélykiáltásokat, amiket egy vízbefúló ember jajveszékeléséhez lehetne hasonlítani leginkább. S persze azért is a szörnyű vízbefúláshoz, mert Ortega mester esszét írt a hajótörötteknek, amelyben, egyebek mellett, arról értekezik, hogy az élet mindig és mindenkor hajótörés. Amikor a fuldokló ember elkezd kapálózni az életéért, az a kultúra, amikor önnön veszte ellen elkezd tenni valamit, vagyis úszni kezd. A kultúra tehát úszómozgással kezdődött. Ahogyan egykoron egy furcsa halszerű lény kiúszott a partra, s szép lassan felegyenesedett, hogy egyszer csak tudatlan, zavaros viselkedésű emberre váljon, aki olykor nagy bajba kerül és jajveszékel.

Ebben a modern korban érhet bennünket egy ilyen segélykiáltás akár csetelés közben is. De érhet egy kávézó teraszán ülve, elkapva egy kósza beszélgetést. Az ilyet mindig kellő távolság tartassál és nagy fokú empátiával kell kezelni, mert nem lehet segíteni… Nem lehet, mert reménytelen minden, ami emberi, s csak a lélek nem reménytelen… Érdemes mégis éberen figyelni a jelekre. Valami kapaszkodóra, egy hangra, vagy csak egy kósza fűszálra. Az élet nagyszerű pillanata mégis az, amikor észrevesszük ezt az apró jelet és megragadjuk a kínálkozó pillanatot. Mert jó, ha tudjuk, pillanatok csupán, amelyek gyorsan elillannak, mint a kámfor.

Sokféleképpen lehet élni, csak sokszor nem mindegy, hogyan. Tengernyi lamentálásra csak a gyávaság adhat okot, ha kellőképpen kishitűek vagyunk a cselekvéshez… Aztán egyszer csak lőn! - majd utána a vízözön, és végül egy kevéske világosság, hogy akkor a legbanálisabb Hamlet-i kérdésnek sincs semmi értelme, mert valahogy mindig az előbbi mellett tesszük le a garast…

Igen! Életben kell maradni. Akkor is, ha a legfájdalmasabb elváláson megyünk is keresztül. De a sebeket csak szeretettel szabad gyógyítgatni – ez a legfontosabb kulcs! És nevetni is kell. Sokat kell nevetni. Táncolni és örülni. Lelkiekben „táncolni”. Mert az élet amúgy egy nagy csoda! S az egyetlen dolog, ami változatlan, az a folytonos változás. Te sem maradhatsz ki belőle, mert az egész világ a tiéd és szabad ember vagy a kövektől egészen az éterig!

Mostan színes tinták helyett, ellopott szivárványszínű zászlókkal álmodok. Eközben Novák Előd szélhámos akcióját a jobboldal prominensei maximális támogatásukkal fejelték meg, míg Budaházy Edda mucsaiságára úgy száradt rá a feketekörmű tudatlanság és a vaskalapos bigottéra, mint hajótatra a guano. Pedig, hát, a szerelem, az tényleg szerelem, még ha valamilyen melegség húzódik is mögötte…

Sajnos sokaknak még mindig fel kell hívni a figyelmét arra, hogy mára a világon mindenhol „buliként” megtartott rendezvény, a Gay Pride, egyfajta mementója annak, amelyben a nem is oly régi közelmúltban emberek sérültek vagy haltak meg, lettek bebörtönözve csupán azért, mert homoszexuálisnak születtek. Mindaz az érdeksérelem és brutalitás, amivel a meleg közösségeket vegzálták, s ami miatt a Pride mozgalom létrejött, még nem töltötte be végső feladatát, s az nem más, mint a teljes jogegyenlőség: ugyanolyan jogaik legyenek, mint a heteroszexuális többségnek.

Ennek a folyamatnak az örvén zajló érzékenyítés az élet szinte minden területén jelen van már. Hogy mást ne mondjak, a legtöbb mai reklámban burkoltan - vagy nagyon is nyíltan! - jelen van a genderizmus valamelyik vonatkozása.  Ez egyfelől egy jól fogyasztó, a piac egyre nagyobb szegmensét lefedő réteg, másfelől a reklámozás egy egészen új és hatékony terepére vezet el. Ahogyan a liberális sajtóban egyre több bulvár és trash, valamint pc-kritikus cikk lát napvilágot, úgy állnak be a nagy multi cégek is az érzékenyítő-kampányok mögé. Míg utóbbi esetben profitmaximalizálás, addig az előzőekben kattintás-vadászat zajlik, amivel a reklámcégeknek lehet majd villogni.

Azonban az is jól látható, hogy ezt az igen népes és szép számmal bővülő közösséget kiválóan használják fel kapzsi cégek és felelőtlen politikusok különféle játszmák eszközeiként. Senki nem beszel arról, hogy sokszor a kampányok nem is az elfogadásról szólnak, hanem arról, hogy hogyan lehetne még több pénzt kisajtolni az emberekből, vagy csak szimplán protest szavazókat remélnek. Ezért minden LMBTQ-tagnak ajánlott óvatosan szemlélődni.

Kétségtelen, hogy a civilizációnk széteső félbe került, melynek mostani stádiumában az alapvető fundamentumok borultak fel, ahol a férfiak sem férfiak többé, és a nők még kevésbé nők, amiből egyenesen következik a szexualitásukban eltört egyének tömeges megjelenése.

Élni és élni hagyni. Tisztelni a másik embert, tiszteletben tartani az emberi méltóságot – ez lehetne egy modern, európai színvonalú politikus legfőbb hitvallása. Ezt kellene minden szélsőséges politikus, véleményvezér és publicista homloka mögé gravírozni. Különben könnyedén a jobboldali politika totális csődjéhez vezethet sokuk hozzáállása, s akkor hiába toporzékolnak hisztérikusan, akkor is homofóbok lesznek...

Szijjártó Péter jár nyaralni. Leginkább az Adriára. Ezt onnan lehet tudni, hogy megírta a sorosista revolversajtó, az Átlátszó. Sőt, jófajta teleobjektívvel még közelit is készítettek nevezett külügyminiszter rosszalló tekintetéről, gyerekestül, platinaszőke feleségestül. 

Volt már ilyen. Két éve Mészáros Lőrincet követték három hónapon át, földön-vízen át, pénzt, időt s nemtelen eszközöket sem kímélve, ha kellett, fullos drónnal is, egészen le az Adriáig. De utánamentek a miniszterelnök lányának és vejének is, és persze maga Orbán Viktor sem maradhatott ki a sorból.   

A posztmodern újságírás legnagyobb teljesítménye az oknyomozás, melynek keretén belül, titkosszolgálati módszerekkel generálnak ügyeket és konkrét személyeket figyelnek meg.

Éppen ilyen árgus szemekkel vizslatják a magyar a politikusokat. Főleg, ha az kormányközeli. A reggeli szerkesztőségi-eligazításon már le vannak osztva a nevek, ki kit figyel meg, ki kinek megy utána. Ha a zsurnaliszta szemfüles, akkor kiszúr egy rosszul megfogalmazott blogbejegyzést, egy gyanús és félreérthető vagy csak felelőtlen Facebook-posztot, és indulhat az akció. Ha nagyvadról vagy bonyolultabb feladatról lenne szó, akkor természetesen valamelyik bevetési csoportot mozgósítja a főszerkesztő, mint esetünkben az „Adria-munkacsoportot”.

Mert hát a korrupció árnyéka szörnyű, rettenetes métely, s ilyen csak Magyarhonban előforduló jelenség, amely a világon sehol máshol fel nem ütötte még a fejét, mert máshol csak talpig becsületes államférfiak igazgatják a jobb sorsra érdemes polgárok életét – gondolható ez természeten akkor, ha teljesen ostobák vagyunk. 

A politika mindig is zavaros játék volt, amelyben a pénztőke a politikus kegyeit kereste, hol ajándékokkal, hol különleges utazásokkal – nyilván nem érdektelenül. A korrupció mindig mindenkit zavar, és amely ellen minimum a nyilvánosság erejével küzdeni kell. De ott is farkast kiáltani, ahol erre egyáltalán nincs szükség, az végtelen rosszhiszeműségre vall.    

Éppen ennyi értelme van ennek a "kémkedési" ügynek is. És hogy megtudjuk vérlázítóan cinikus, függetlennek és középen állónak maszkírozott sötét lelkektől, hogy a politikus is ember, aki olykor eljár nyaralni. Minden más politikai haszonszerzési kísérlet! Egyúttal nagyon remélem, a magánélet szentsége minden politikust megillett pártállástól függetlenül, és hogy ilyen ügyeket a mai Magyarországon nem lehet következmények nélkül megtenni!

Végezetül emlékezzenek szavamra: a választások közeledtével ismét szaporodni fognak az ehhez hasonló megfigyelések és csinált botrányok. Ezért jobb lesz vigyázni, kedves Fideszes politikusok, mert vadásznak önökre.

Ne mondják, hogy nem szóltam előre!

Mottó:

Don Juan agóniája

A Kőszobor nem létezik, sem Isten -

csak álomkép szeretkezés után,

szó sincs, hogy másik lélekig segítsen:

viaszbabák bámulnak rám bután,

s nem rebben értem sem mosoly, sem pilla...

Csúful becsaptál, cinkos értelem -

nem létezik már Madrid, sem Sevilla,

és meglehet, hogy én sem létezem:

csak könyv vagyok, csak haldoklásom álma,

csak elvakult süket papírhalom...

Nincs létezés, mely vigaszomra válna -

a gondolat kegyetlen irgalom.

Nincs megváltás, csak könyvbe zárt rögeszme:

csak én kitárt testekre fölszögezve...

 (KAF)

Annyiféle tévhit, hamis mendemonda kering a történelem nagy nőcsábászairól, talán érdemes lesz más aspektusból is körbejárni a téma két nagy archetípusát. 

Nem lehet szó nélkül elmenni Casanova mellett, aki, a vele kapcsolatos álhírek ellenére, messzi földön híres szélhámos volt,  s hamiskártyán nyert pénzekből igyekezett alkalmi légyottokat vásárolni. Olyan könnyűeket, amiket bárki, akár egy nagyon bamba kifutófiú is bármikor megkaphatott volna ingyen. Csókot szerelemből nem kapott soha, és azért az elég zsenánt picinykét... Amerre csak megfordult, viszályt, felfordulást hagyott maga után. Úgy hírlik, a bűncselekményektől sem riadt vissza. Élete vége felé, az ólombörtönben töltött rabévei alatt sokat sétált a sóhajok hídján, olyankor mindig epekedve, sóvárogva nézte a szerelmeseket és lopott csókok tüzén melegedett. Nevét az utókor mégis megőrizte, mert nőcsábászságának titka mégis az az örök gátlástalan, rosszfiús karakter, akihez, isten tudja miért, de a nők többsége mindig is különösen vonzódott. 

Don Juan, az újkori történelem másik becstelen szoknyavadásza nagyon sok szerzőt megihletett már, s bár karakterének népszerűsége megkopni látszik, feltehetőleg a harcos nőmozgalmak sérelmére elkövetett sovén szexizmusa okán, mégis egy nagyon is evilági, posztmodern figurává nőtte ki magát. Neve hallatán mindjárt az elején, Mozart világhírű operája, a Don Giovanni juthat eszünkbe, vagy akár Moliére méltán híres drámája, ami megannyi színpadi adaptációt megért már.

A főhős személyének minden megnyilvánulása rendkívül ellentmondásos és szélsőséges módon jelenik meg.  Az egyszerűben a bonyolultat, a végetlenben a végest keresi. Egyre nagyobb célok felé tör, mindig feszegetve a határait, ekképpen hívva ki maga ellen a sorsot… Van benne egy olyan nagyfokú, kielégíthetetlen nimfomániás gátlástalanság, amellyel bármilyen nőnek képes volt elcsavarni a fejét. Természetesen mindegyiknek házasságot ígért rögtön, de amint célját elérte, már odébb is állt. Ezért felszarvazott férjek, bosszúszomjas apák és fivérek jártak a nyomában, de ő képes volt minden helyzetből a legfurfangosabb módon kivágni magát.

Don valójában soha semmit nem akart jobban érezni a dermedtségnél, mert úgy nőtt fel, hogy közben mindig egyedül érezte magát. Ezért zenét hallgatott, vagy csak végigheveredett a kanapén, és a tévéképernyőn keresztül gyűjtötte be a szükséges emóciókat… Túl sokáig volt magányos. Túl sokáig nélkülözte az érzelmeket. A becéző szót. Az érintéseket. A simogatást. Éppen ezért sohasem tudta elfogadni önmagát olyannak, amilyen, és amit egy reménytelen szeretetkereséssel kompenzált. Szorongott ettől és kétségbeesett. A szorongás márpedig mindig kizárja az erkölcsi megfontolásokat. Önmaga lett a becéző szó, az érintés, a simogatás.  A fáklya, amely a szenvedély és a feneketlen vágy tüzére hányta a gyanútlan hölgyeket, s akiknek egy életre szóló emléket gravírozott a lelkükre…

Ha valaki kíváncsi a megöregedett Don Juanra, akkor érdemes megnéznie Jim Jarmush 2005-ben készült, Hervadó Virágok című filmjét. Bill Murray hitelesen hozza azt a kiégett, megfáradt karaktert és az ezzel együtt járó mélységesen szomorú fájdalmat, ami ennek az önző, felnőni képtelen életvitelnek a végén borítékolható.

Mondok népszerűtlent: elfogultnak lenni jó. Például azért, mert ha ez találkozik a befektetők piaci igényeivel, akkor az újságíró biztos egzisztenciára számíthat a lapnál. De mi van akkor, ha változik a befektetők és tulajdonosok köre, akkor az elfogult alkalmazottak mennek a levesbe, a többiek, akik az elfogultságon kívül, hovatovább szakmának és hivatásnak tartják a hírgyártást, azok feltehetőleg maradnak. Persze, ha jól meggondoljuk, az újságíró is olyan, mint a kurva, addig boldog és elégedett, amíg viszik és fizetik a bérét... És ha még ezek után bárkinek is kétsége támadna afelől, hogy létezik a médiapiacon független és szabad sajtó, akkor az nem tudja mit beszél, vagy pedig a saját pecsenyéjét sütögeti. Maradjunk annyiban, hogy az összes piaci szereplő egy nagy játéknak a részese, és akkor jár el az egyszeri érdeklő tisztességesen, ha egy jót nevet ezen az egészén.

Mielőtt még bárki belekeseredne a sajtószabadságért vívott értelmetlen harcba és az ezzel kapcsolatos tökéletesen felesleges tüntetéssorozatba, álljon meg egy pillanatra, lépjen egyet hátra és kezdjen el végre józanul gondolkodni. Aki ugyanis a politikával foglalkozik, annak némiképp látnia kell a színfalak mögé is. Itt semmi sem történik véletlenül. Akik pedig kimentek tüntetni, csak az orrukig látnak - vagy még addig sem.

Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy akik most nagy dirrel-durral felálltak az Index szerkesztőségében, azok nem egy jól megkoreografált forgatókönyv szerint mondtak-e fel? De legyünk mégis jóhiszeműek. S akkor bizony itt egy Indexes belharc foszlányai bontakoznak ki. 

Részemről nagy tisztelet illeti azokat, akik egy fontos ügy vagy személy melletti kiállásban képesek utcára menni, vagy éppen megélhetésüket sutba vágva, vélt igazukat ekképpen bizonygatják. Főleg a jelenlegi, második hullámos helyzetben, amikor mindent körbeölel a bizonytalanság, még inkább igaz. Az Indexben történtek esetében azonban nagyon is kilóg a lóláb.

Ha bárki azt gondolná, hogy a szabadság Indexes szigetének tönkretételéhez a magyar miniszterelnöknek bármi érdeke fűződne, az egész egyszerűen nem ismeri a politikát és csak a saját hülye rádióját hallgatja. Ezzel bizony a saját maga fejére gyűjtene súlyos parazsat, főleg hogy a jogállamiságról folytatott uniós csúcson épp csak vigaszágon győzedelmeskedett, ami ebben az esetben eléggé abszurd lenne.

Beszédes viszont Bodolai oldalán megjelenő, egykori MSZP közeli Szombathy Pál és a Gyurcsány-kormány időszakából jól ismert rádiós, Sztankóczy András. Olybá tűnik, hogy egyfajta ellenforradalmi fordulat játszódik le a lap berkein belül, melynek során az újbalos vonalat felváltja a régi, egyre erősödő DK-s nyomulás. Erre játszik rá a 444 és 24 szerkesztői által képviselt hozzáállás, akik ugyan sajnálkozásuknak adnak hangot, ám rögtön bejelentkeztek szellemi örökösnek. Ezek után az egész ügy ódiumát rányomjak Orbánra, és a jogállamiság eltiprása örvén leszerveznek egy kisebb puccsot. A legfrissebb hírek szerint már Szombathy és Sztankóczy is a felmondását fontolgatja, így a szerepük feltehetőleg csupán a nyúl bokorból történő kiugrasztására korlátozódik.

Teljes az összpontosítás és tökéletes az időzítés. DKlára Bodolaival tárgyal; a Momentumosok a Jobbikkal karöltve percek alatt tömegeket mozgósítanak, akik gyűlölettől eltorzult arccal meghasadnak egy kreált ügy kapcsán; hirtelen felmond közel 80 ember, persze a nyugati sajtó megfelelő orgánumai és az EU prominensei már mindent tudnak; Jourová már a kezeit tördeli a kimerült aggódástól; a Politico összecsinálja magát a gyönyörtől, és a sajtószabadság földbe tiprását vizionálja. Minden adott tehát egy jó kis ellenlépéshez Orbán uniós sikereit semlegesítendő. 

Aggodalomra azonban semmik ok, mert a Media1 több forrásból is úgy értesült, hogy már toborozzák a megüresedett helyekre a kollégákat. És hogy mi lesz az exindexesekkel, arra nyilván Fegyőréknek bizonyosan vannak már elképzeléseik...

Mindenkinek két élete van. Az egyiket éli, a másikat élhetné. És hogy felkelsz minden nap, attól még nem biztos, hogy élsz. S a legrosszabb, ami az emberrel történhet, mikor a reményt veszíti el, és akkor már nem is él. Sokan kiáltanak a változásért, de amikor a változásról kérdezik, szemlesütve mély hallgatásba temetkeznek. Érthető ez, sok esetben nagyon is érthető.

Azt hiszem, bárminemű változtatáshoz ide kevés lesz egy-két Coelho idézet. Ha viszont könyörtelen vagy önmagaddal, és felülkerekedsz gyengeségeiden, akkor mindig jól fogsz dönteni. Még akkor is, ha néha becsapva érzed majd magad, de az önbecsülésedet biztosan nem veszíted el, amely nélkül nincs hit, nincs öröm, nincs jóformán semmi.

Ha utadat többnyire segítő, jó szándékú emberek övezik, akkor meglelted a neked szánt ösvényt. Ezt onnan lehet tudni, hogy az életedbe belépett az a személy, aki képes feltétel nélkül szeretni, úgy, ahogy az anyák közül is csak nagyon kevesen tudnak. Az emberek nagy része nem képes így szeretni, vagy sehogy sem szeretnek, de aki képes rá, annak ez olyan könnyű, mint a lélegzetvétel. 

Akik zsákutcába tévedtek valahogyan, azok mind a gyengeségeik okán az erőszakot választották az erővel szemben. Az erőszakost nehéz felismerni, mert mindig alattomos, lapos tekintetű sunyisággal palástolja energiaszegénységet, éppen azért, hogy megfelelően kapaszkodhasson a gazdatestbe, melynek során elsősorban lelki erőszakot tesz áldozatán. A kitartóbbakat menthetetlen függőségbe taszítja, például felnevelendő gyereksereggel, a kevésbé kitartókat egyszerűen mumifikálja, majd eldobja. 

Ilyenkor rögtön eszébe ötlik az egyszeri halandónak, hogy ebben az esetben mennyivel egyszerűbb lenne egyedül maradni. S talán akkor marad sebezhetetlen, ha egyedül is marad. Tudom, rettenetes szavak, de mégis logika van benne. Mert akinek a  végzet köti gúzsba az életet, annak már nincs sok választási lehetősége...

Egy furcsán kisfiús, sápadt tekintetű prágai fiatalember, bizonyos Franz Kafka mindent tudott erről, s éjjelente a Kaprova utcai lakásban szörnyű halálok jártak... Szerinte minden ember körül zajlik a per. Ezért bolyongott annyiszor a kastélyban kilátástalanul, s ezért járt rendszeresen a törvény kapujába az igazságszolgáltatásért, és mikor már semmi reménye nem maradt, Gregor Samsa álmából ébredve, szörnyű rovarrá változott...

A per igazi részleteit nagyon nehéz elmondani. Már maga a vádirat is egészen homályos. De időnként megvádolnak, olyan dolgokkal is, amiket el sem követtél. Ehhez tanúkat vonultatnak fel, sokszor a leghitványabb nyomorultakat, mondjuk családtagokat, kiket szeretteidnek véltél, és vádló ujjaikat rád emelik, miközben fintorognak. Minden apró rezdülésükből tudtodra adják, hogy nagyon meg vannak elégedve önmagukkal, és nagyon nincsenek megelégedve teveled.  Mindenekelőtt mindenért te vagy a hibás, ebben nem lehet vita. Időnként kérdőre vonnak, és hivatalos helyekre citálnak, ahol egyelőre csak az adataidat kérik, az álláspontodra nem kíváncsiak. Azért arról persze gondoskodnak, hogy a legsötétebb lelkű rokonok is jelen legyenek a megaláztatások során. Aztán hazaküldenek egy jóindulatú figyelmeztetéssel, hogy most még büntetlenül elmehetsz, de jövőre nem ígérhetnek semmit, és jobban teszed, ha vigyázol!

Aztán megint tanúk vonulnak fel, főleg szélhámosok, és rád vallanak. A per egyre szövevényesebb, néha éveken át csak a hivatali packázás nehezíti a helyzetet, az akták pedig a hatóságoknál gyűlnek és porosodnak.

Egy napon aztán váratlanul elővezetnek és ítéletet hirdetnek.

Te pedig megtörten, a teljes kimerültség küszöbén lerogysz és meghalsz... S akkor már vége is a pernek.

Időbe telik, mire végül megérted a per lényeget...