Mottó:

Ima

Istenem, úgy megfáradtam,

rejts el kék kabátod bársonyzsebében,

ne csomagolj a vigasztalanba,

ringass kicsit a határtalanba,

fürdess a szelídség öbleiben.

Soha nem a teremtéssel,

mindig az első bűnnel kezdődik az idő,

s ahogy a lét fájdalma növekszik,

a szülés kínja-gyönyöre egyre nő.

/Stankovics Marianna/

Mostantól kezdve minden másképp lesz. Nem mondom, hogy minőségében rosszabb vagy jobb, csak más. Ezzel a biztos tudással kell tovább menni. Talán minden nap tovább kell menni, mert vándorok vagyunk mindannyian. Mafla ábrázatú, ragacsos korszellemmel megáldott, erőtlen vándorok. De akármerre is menjünk tovább, utunk egyetlen valódi célja a lelkünkben elrejtett láthatatlan univerzum megismerése felé kell vezessen.

„Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben…” – és persze el is csábulunk… S akkor azt gondoljuk, hogy az egyszeri és megismételhetetlen. Pedig az életben soha, semmi nem lehet egyszeri és megismételhetetlen. Csalódunk a szerelmünkben, s azt hisszük vége mindennek… Aztán valahogyan mégis erőt veszünk magunkon, meggyőzzük magunkat arról, hogy valahol talán újabb szerelmek várnak még ránk.

A legnagyobb küzdelem az életben mégiscsak az önmagunkkal vívott harc. Ahogyan a lét fájdalma növekszik, úgy nő a szülés kínja-gyönyöre. Ez az élet igazi élménye, amit az ember csakis úgy élhet meg, hogyha a saját fájdalmában nyakig alámerül, s közben megszüli önmagát. Semmi sem történik véletlenül. S csak a fájdalom képes arcunkat emberivé, lelkünket istenivé oldani a szelídség öbleiben.

Időnként meghallok olyan segélykiáltásokat, amiket egy vízbefúló ember jajveszékeléséhez lehetne hasonlítani leginkább. S persze azért is a szörnyű vízbefúláshoz, mert Ortega mester esszét írt a hajótörötteknek, amelyben, egyebek mellett, arról értekezik, hogy az élet mindig és mindenkor hajótörés. Amikor a fuldokló ember elkezd kapálózni az életéért, az a kultúra, amikor önnön veszte ellen elkezd tenni valamit, vagyis úszni kezd. A kultúra tehát úszómozgással kezdődött. Ahogyan egykoron egy furcsa halszerű lény kiúszott a partra, s szép lassan felegyenesedett, hogy egyszer csak tudatlan, zavaros viselkedésű emberre váljon, aki olykor nagy bajba kerül és jajveszékel.

Ebben a modern korban érhet bennünket egy ilyen segélykiáltás akár csetelés közben is. De érhet egy kávézó teraszán ülve, elkapva egy kósza beszélgetést. Az ilyet mindig kellő távolság tartassál és nagy fokú empátiával kell kezelni, mert nem lehet segíteni… Nem lehet, mert reménytelen minden, ami emberi, s csak a lélek nem reménytelen… Érdemes mégis éberen figyelni a jelekre. Valami kapaszkodóra, egy hangra, vagy csak egy kósza fűszálra. Az élet nagyszerű pillanata mégis az, amikor észrevesszük ezt az apró jelet és megragadjuk a kínálkozó pillanatot. Mert jó, ha tudjuk, pillanatok csupán, amelyek gyorsan elillannak, mint a kámfor.

Sokféleképpen lehet élni, csak sokszor nem mindegy, hogyan. Tengernyi lamentálásra csak a gyávaság adhat okot, ha kellőképpen kishitűek vagyunk a cselekvéshez… Aztán egyszer csak lőn! - majd utána a vízözön, és végül egy kevéske világosság, hogy akkor a legbanálisabb Hamlet-i kérdésnek sincs semmi értelme, mert valahogy mindig az előbbi mellett tesszük le a garast…

Igen! Életben kell maradni. Akkor is, ha a legfájdalmasabb elváláson megyünk is keresztül. De a sebeket csak szeretettel szabad gyógyítgatni – ez a legfontosabb kulcs! És nevetni is kell. Sokat kell nevetni. Táncolni és örülni. Lelkiekben „táncolni”. Mert az élet amúgy egy nagy csoda! S az egyetlen dolog, ami változatlan, az a folytonos változás. Te sem maradhatsz ki belőle, mert az egész világ a tiéd és szabad ember vagy a kövektől egészen az éterig!