Mottó:

Don Juan agóniája

A Kőszobor nem létezik, sem Isten -

csak álomkép szeretkezés után,

szó sincs, hogy másik lélekig segítsen:

viaszbabák bámulnak rám bután,

s nem rebben értem sem mosoly, sem pilla...

Csúful becsaptál, cinkos értelem -

nem létezik már Madrid, sem Sevilla,

és meglehet, hogy én sem létezem:

csak könyv vagyok, csak haldoklásom álma,

csak elvakult süket papírhalom...

Nincs létezés, mely vigaszomra válna -

a gondolat kegyetlen irgalom.

Nincs megváltás, csak könyvbe zárt rögeszme:

csak én kitárt testekre fölszögezve...

 (KAF)

Annyiféle tévhit, hamis mendemonda kering a történelem nagy nőcsábászairól, talán érdemes lesz más aspektusból is körbejárni a téma két nagy archetípusát. 

Nem lehet szó nélkül elmenni Casanova mellett, aki, a vele kapcsolatos álhírek ellenére, messzi földön híres szélhámos volt,  s hamiskártyán nyert pénzekből igyekezett alkalmi légyottokat vásárolni. Olyan könnyűeket, amiket bárki, akár egy nagyon bamba kifutófiú is bármikor megkaphatott volna ingyen. Csókot szerelemből nem kapott soha, és azért az elég zsenánt picinykét... Amerre csak megfordult, viszályt, felfordulást hagyott maga után. Úgy hírlik, a bűncselekményektől sem riadt vissza. Élete vége felé, az ólombörtönben töltött rabévei alatt sokat sétált a sóhajok hídján, olyankor mindig epekedve, sóvárogva nézte a szerelmeseket és lopott csókok tüzén melegedett. Nevét az utókor mégis megőrizte, mert nőcsábászságának titka mégis az az örök gátlástalan, rosszfiús karakter, akihez, isten tudja miért, de a nők többsége mindig is különösen vonzódott. 

Don Juan, az újkori történelem másik becstelen szoknyavadásza nagyon sok szerzőt megihletett már, s bár karakterének népszerűsége megkopni látszik, feltehetőleg a harcos nőmozgalmak sérelmére elkövetett sovén szexizmusa okán, mégis egy nagyon is evilági, posztmodern figurává nőtte ki magát. Neve hallatán mindjárt az elején, Mozart világhírű operája, a Don Giovanni juthat eszünkbe, vagy akár Moliére méltán híres drámája, ami megannyi színpadi adaptációt megért már.

A főhős személyének minden megnyilvánulása rendkívül ellentmondásos és szélsőséges módon jelenik meg.  Az egyszerűben a bonyolultat, a végetlenben a végest keresi. Egyre nagyobb célok felé tör, mindig feszegetve a határait, ekképpen hívva ki maga ellen a sorsot… Van benne egy olyan nagyfokú, kielégíthetetlen nimfomániás gátlástalanság, amellyel bármilyen nőnek képes volt elcsavarni a fejét. Természetesen mindegyiknek házasságot ígért rögtön, de amint célját elérte, már odébb is állt. Ezért felszarvazott férjek, bosszúszomjas apák és fivérek jártak a nyomában, de ő képes volt minden helyzetből a legfurfangosabb módon kivágni magát.

Don valójában soha semmit nem akart jobban érezni a dermedtségnél, mert úgy nőtt fel, hogy közben mindig egyedül érezte magát. Ezért zenét hallgatott, vagy csak végigheveredett a kanapén, és a tévéképernyőn keresztül gyűjtötte be a szükséges emóciókat… Túl sokáig volt magányos. Túl sokáig nélkülözte az érzelmeket. A becéző szót. Az érintéseket. A simogatást. Éppen ezért sohasem tudta elfogadni önmagát olyannak, amilyen, és amit egy reménytelen szeretetkereséssel kompenzált. Szorongott ettől és kétségbeesett. A szorongás márpedig mindig kizárja az erkölcsi megfontolásokat. Önmaga lett a becéző szó, az érintés, a simogatás.  A fáklya, amely a szenvedély és a feneketlen vágy tüzére hányta a gyanútlan hölgyeket, s akiknek egy életre szóló emléket gravírozott a lelkükre…

Ha valaki kíváncsi a megöregedett Don Juanra, akkor érdemes megnéznie Jim Jarmush 2005-ben készült, Hervadó Virágok című filmjét. Bill Murray hitelesen hozza azt a kiégett, megfáradt karaktert és az ezzel együtt járó mélységesen szomorú fájdalmat, ami ennek az önző, felnőni képtelen életvitelnek a végén borítékolható.