Aggodalomra semmi ok, nem csak az ember hal meg. Egy napon a kövek is elporladnak. Aztán kihuny a tűz, s csak a jeges por marad a világban. Aztán a por is elhal, mert nem lesz, amit belepjen. A csillagok is mind lehunyják majd a szemüket, mert nem lesz, akit az útján vezethetnek. Egyszer minden meghal. De te ne félj! Indulj csak el az utadon, és játssz a mindenséggel, és ugorj fejest a legnagyobb szerelmekbe!

Meghalni nem csak úgy lehet, hogy az idő kitelik, mert a szervek elöregedtek és elromlottak, s magukkal rántják a tudatot. Hanem úgy is lehet, amikor az ember egyszer csak készülődni kezd. Úgy, mint egy különös utazásra, de természetes mozdulatokkal, és csaknem közömbösen. A szerveknek még semmi bajuk nincs, csak éppen nincs már semmi ok a maradásra… Ez kiviláglik a pillantásukból, s ez a nézés félreérthetetlen.

Én itt és most élek, csak azért is! A csillagok alatt, az édes őszben. Az önsajnálat legédesebb önzésében. Borszagú pincék között sétálok, megállva néha, hogy a szerelmem hajába fürdessem arcomat. Néha elmélázok a hervadó parkok szélén, taposva a hullott leveleken, s közben hallgatom, milyen jóízűen „dörmög és pipál” ilyenkor a csönd. Nem tudok mást, csak a csillagok nyomát keresni a derengő égen, és élni, tiszta szívvel élni.      

Amúgy a település szélén van a majosházai temető, s mindenszentekkor messzire világítanak onnan az apró gyertyalángok a korai szürkületben. Csak némán, földbegyökeredzett lábbal lehet nézni. Azt üzenik a gyertyák, hogy van remény. Azt üzenik, hogy van élet a halál után, pláne akkor, ha valaki még az életében feladta a küzdést…

A lenyugvó nap tüzesre festette az ég alját a látóhatáron – valahol megint feltámadás van…