Az utca nevére még emlékszem: Kikelet. S arra, hogy milyen kitörő lelkesedéssel, dupla lépésekben szaladtam a találkozókra. Mintha csak tegnap lett volna. Máig erősen él bennem az a kép, ahogyan riadtan nézett rám azokkal a szomorkásan rideg, barna szemeivel. Öltözködési stílusa is mély nyomott hagyott bennem, mert az mindig különlegesen, jó ízléssel válogatott volt. Az illatokat és a csókja ízét fel tudom még idézni, de abban már nem vagyok biztos, hogy szeretett-e valaha igazán, vagy csak belém kapaszkodott egy megsebzett, összekuszált lelkiállapotban...   

Történeteit hallgatva, olyannak tűnt, mint aki szeret ármánykodni, ösztönösen keresve a bajt, amellyel jó sok parazsat gyűjt önnön fejére. Aztán kiderült, hogy ő nem ármánykodik, csak egyszerűen megtörténnek vele a dolgok. Valahogyan mindig csak belesodródik, tudtán és akaratán kívül. Ha egy színpadi darabban lépne fel, biztosan ő lenne a naiva. De nem abban a tiszta és romlatlan vágyakozásban érhető tetten a belső motivációja, ami valójában a vegytiszta múzsamatéria lenne, hanem abban, ami mögött bizonytalanság, görcsök és félelmek húzódnak meg.     

A Liget utca nevű kis oázisban már drága gyermekeim zsivaja vett körül, amit elsüketített bennem a kétségbeesés. Nem figyeltem őrájuk eléggé, s csak a szívem fájdalma foglalkoztatott. Nem jajongtam, bár nagyon fájt, csak sápadtan tűrtem, mert büszke voltam, s nem akartam, hogy a világ lássa ezt. Esténként bort ittam, és a holdat néztem az erkélyről, ahonnan jól belátható volt a környék. Egy sportautót láttam elszáguldani, majd hirtelen fékezett egy nagyot, szinte parázslottak a hátsó lámpái. Hangos zene is szólt benne, majd elviharzott. Aztán nem hallatszott semmi többé. A bort eltoltam, nem esett már jól, s ekkor elhallgatott bennem valami. Figyeltem az estét, de már nem éreztem semmit. Az hiszem, ez volt az a pillanat, amikor boldog voltam…

A Menyecske utcai lakás mögé apró kertet varázsoltunk, az elhanyagoltság és az igénytelenség helyett. De ezt a kertet, ahogy a lelket, éppúgy ápolni szükséges, teljességgel magára hagytuk, és mikor a gyomlálás ideje jött el, mi csak bambán hagytuk, hogy belepjen mindent a gaz. Elfelejtettük, hogy mi vagyunk a kert és a kertész egyszerre…    

Ezekre az utcanevekre, melyeket oly nagyon ismertem, s annyiszor koptattam, lassan nem fogok már többé emlékezni. És mégis úgy gondolom, volt azért némi értelmük. Nemcsak én haladtam ezeken az utakon, az utak is haladtak közben bennem. Az utaknak céljuk és értelmük van. Néha csak ennyi: igen, tévedtem! Vagy elvezet ugyanahhoz a célhoz: önmagamhoz. De végül ezek az utcanevek belevesznek a felejtés homályába. Aztán az illatok emléke. Aztán a személy, akihez az illatok és az utcanevek tartoztak. Aztán egy napon minden szertefoszlik…    

Néha azért arra sétálok, és újra elkoptatom ezeket az utcákat. Átmegyek a téren, ahol annyit sétáltunk együtt, vagy megállok a hídon, és bámulom a kis patakot, mint amikor először egymás szemébe néztünk. Ezek a nyomok, apró jelek megmaradtak imitt-amott, és bizonyítják, hogy valóban szerettem. De aztán, egy napon elveszett ez a szerelem. Hol veszett el, melyik parkban, vagy esetleg elmosta a kis patak? Nem tudom a választ, csak járom az utakat, lehajtott fejjel, és közben tűnődöm. Mindig eszembe jutnak az alapok, amelyek eléggé ingatag lábakon álltak, s hajlamos leszek mindent erre fogni. Talán egyszer majd megértem, valahol messze innen, távol már mindentől, ahol nincs nevük az utcáknak…