A politikai közélet olyan itt közép-kelet Európában, mint egy erőltetett színházi darab: állandóan újra játssza magát, de egyre silányabb minőségben. Egy idő után a szereplőgárda minden mozdulata kiszámítható klisék mentén szerveződik. Sok hamis hang és átlátszó színészi manírok. Csetlő-botló karakterek. Ne tagadjuk, ez egy szórakoztató előadás is lehetne. Bár a történet nem egyedi, a tengerentúlon hasonló folyamatok játszódnak le, csak ott már polgárháborús a helyzet, a végkifejlet borítékolhatóan nem végződik happy endre. A mostani előadás pedig meglepően sok mindent elárul nekünk a széttöredező civilizációnk züllöttségéről.

Az elitet oly mértékig átjárta a tisztességtelenség, hogy azt már palástolni sem óhajtják. Már nem csak a rosszat cselekszik, a rosszat is méltányolják. Ha valaki mégis beleáll egy harmadikutas politikába, amelyben valamiféle alternatívát, új normarendszert vagy konszenzust kínál a két törzs acsarkodása helyett, vagy a romlottság mértékei helyett, azt rögtön ledarálják. Ledarálják és bélbe töltik – hogy egy plasztikus orbáni képzavarral éljek. A konszenzusos politikát triggerkurzusok váltották fel, akik a valódi cselekvés helyett, megelégszenek az acsarkodó kultúrharccal.

Tizenkét évvel ezelőtt, szakdolgozatom készítése idején a témavezetőmmel ültem az ELTE büféjében, és a  már félig kész anyagot vizsgálva éppen, néhány részt egy az egyben áthúzott, majd ekképpen fakadt ki: a tematikája több helyen félrement, nem is az én szakdolgozóm kellene legyen, és különben is, ennyire konzervatív véleményt nem lehet megfogalmazni! Mit is szólnának hozzá a balosan elfogult vizsgabiztosok?! - akiket név szerint is megnevezett.

Különösen sosem foglalkoztatott tanáraim politikai elfogultsága, esetleg pártpreferenciája, ami valójában tananyag leadásaikra csekély szinten nyomta rá bélyegét, ha egyáltalán rányomta. Nyilván volt, lehetett ilyen, de engem személy szerint a tudásszomj motivált leginkább. Mindez az SZFE körül kirobbant kultúrharc és diák-ellenállás kapcsán jutott eszembe, amelyet a járvány második hullámából fakadó korlátozások fullasztottak ki végleg. Az már a tüntetések elején is látszott, hogy a kormányzati önkénynek nincs ellenszere, és a diákok ellenállása sem akadályozza meg őket az intézmény totális átszervezésében. Céljuk kettős volt: újabb lehetőség a másik oldal hergelésére, valamint a saját, világnézetileg azonos embereik helyzetbe hozása. Nem voltak itt sem szakmai, sem személyi egyeztetések, ugyan dehogy, egyszerűen lerohanták az intézményt, pusztán azért, hogy provokáljanak.

Amikor a miniszterelnök esszét ír a Magyar Nemzetbe, és hitet tesz a konzervativizmus egyetlen járható útja mellett, majd a liberalizmust mint ördögtől való rossznak bélyegzi, akkor lehet tudni, hogy valós ügyeket, kérdéseket óhajt elkendőzni. Ha körbenézünk, nem látunk itt sehol konzervatív közszereplőt, van viszont annál több nemzeti radikális. Azonban, ha a gazdasági élet szervezéséhez való hozzáállásukat nézzük, akkor abban minden oldal ugyanazt a neoliberális, vagyis a multikat előnyben részesítő, a kisemberre magasról tevő, gazember politikát űzi. S hogy minderről eltereljék a figyelmet, nekiláttak a másik oldal barmi áron történő felhergelésének, hogy vállalhatatlan dolgokat kövessenek el. Amire aztán a provokáló fél joggal hivatkozhat és a médiájuk által megtámogatott lejárató kampányokhoz használhatnak fel. Ez maga az identitáspolitika, a kultúrharc veleje, amit a valódi politikai cselekvés helyett találtak ki.

Hogyan lehetséges, hogy egy jelentéktelen mesekönyv ekkora felháborodást váltson ki? Valójában ez a könyv azért jelent meg, hogy a hazai szélsőjobb, Fidesz pórázon tartott lerakata, ledarálhassa. Minden olyan akciót, amit a Fidesz cikinek tart, azt a párt öklével végezteti el. Bayer Zsolt szerint, aki tőle jobbra van, az leesik. Jelentem, nem estek le. A hazai fasiszták itt vannak, élnek és virulnak. És a hazai szélsőjobb alávaló akciója kimondottan jót tesz a könyv eladásának, s valószínűleg már megágyazott a második kiadásnak is. De mi is a baj ezzel a könyvvel? Semmiképpen nem az, hogy ilyesmi megjelenhetett. Azonban jól látja minden gondolkodó, aki kicsit is képes a melybe látni, hogy a nemek szép lassan egymásba mosódnak. Persze mindig így volt ez, amikor a mindenkori civilizáció széteső, elrothadó szakaszba jutott. S amikor egy civilizáció önkéntelenül eljut ebbe a stádiumba, akkor mindig tömegesen jelennek meg a nemiségükben eltört egyének. Őnekik íródott ez a könyv. S egyáltalán nem ördögtől való dolog, hogy meleg vagy transznemű családban ebből a könyvből olvassanak fel a közösen nevelt gyermeküknek. Őket öleli fel az LMBTQ szervezet, amely valójában politikai funkciót tölt be, s az ő megnyilvánulásaikra adott tollreakció a hazai könyvdarálás. Mindebből egyenesen következett a felhatalmazási törvény égisze alatt sebtében alaptörvénybe foglalt „az anya nő, az apa férfi” distinkciók, ezzel mintegy arcul csapva a közösség jogos törekvéseit.

A magyarországi közélet szereplői veszélyes útra tévednek, amikor a törzsi logika alapján hergelik a véleménybuborékba zárt tömegeket, amely egy alternatív valóságot képez a fejekben és megmérgezi a kultúrát. A kultúrát csak új rendszer, újfajta embertípus változtathatja meg. Mert igenis győzedelmeskedhet a demokrácia éthoszába vetett hit, de előbb ennek az igénye kell megszülessen a lelkekben. Vagy legalább a vezér lelkében…

Az úgy nem fog menni, hogy az elit átveszi a legnagyobb uszító, a bukott amerikai elnök módszereit és polgárháborúba triggereli a társadalmat. Műveltebbé, tájékozottabbá kell válni, hogy humánusabban viszonyuljunk embertársaink felé, hogy képesek legyünk megérteni problémáikat, motivációikat. Ki kell törni a törzsi gyűlölet fogságából! Vissza kell állítani a közéletben az elemi tisztességet, a közös gondolkodást és a konszenzusra való törekvést, akkor is, ha ez emberileg nehéz, és nem szabad olyan aljas bosszúállókká válni, mint az elmúlt évtizedek politikusai, különben a közelgő évek eseményeit, a legelső sorban ülve nézhetjük végig a pusztítás színházában…