A nagy világeszmék elporladtak, a Vízöntő-kor szelleme pedig ráborult a világra. A kor nem most kezdte meg a hatását kifejteni, hanem nagyjából az elmúlt század közepétől, amely az élet minden területén a kiegyenlítődésre, ezeken belül is a kulturális normarendszer leértékelésére törekszik. Nem lehet kétség afelől, hogy mára az átmeneti időszak a csúcspontjára ért, melynek során a Halak korszakból átléptünk a Vízöntőbe. A változás igen gyors és kíméletlen, s a régi típusú ember számára pedig kétségkívül riasztó. Jól látható az a folyamat, melynek során a nemek egymásba mosódnak, fellazítva a nemi identitást. A nemek széttöredezettsége immár megállíthatatlan, ahol a hagyományos férfi és női szerepek fellazulnak és leértékelődnek, azonban a folyamat kovásza nem az LMBTQ-mozgalmak népes táborának harcos nyomulásaiban érhető tetten, az inkább csak tünete annak, hanem a kor szellemében, melynek pilótafülkéjéből éppen csak a pilóta hiányzik.

Mindezt elmagyarázni, sőt megértetni az elsilányult, háromdimenziós tömegemberrel, akinek nincs képe önmagáról időben és bele van zárva a tér, a pillanat fogságába, nagy és felesleges fáradozás volna. Ebbe a mátrixba nyomakodott be a NER propagandagépezete feltartóztathatatlan, elemi erővel.

A magát már csak névlegesen konzervatívnak és nemzeti-kereszténynek nevező kormány a valóságot meghajlítva, látszólag szembe megy evvel a szellemmel. Noha tudják, hogy nem lehet ellene menni az új kornak, így a színfalak mögött sokuk szintúgy a kor feslettségei szerint szervezik életüket, ennek hatása alatt élik meg képmutató mindennapjaikat. De hogy a látszat fennmaradjon, mindig ki kell valamit találni, valamiféle veszélyt felmutatni és felnagyítani, amitől, vagy akiktől az illiberális kormány majd megvédi alattvalóit. Ezért nem is kér mást a rendszer, csak a résztvevők tudatát, s akkor természetesen jó magyar és megbecsült állampolgár válik belőlük, akiket nem hagynak az út szélén.

Éppen ilyen ügy a gyermekeink megvédése az LMBTQ-brigantik ádáz támadásai ellen. Ezt aztán addig lobogtatják, addig habosítják a hazai közélet jobboldali szereplői, szinte ugyanazokkal a szélsőséges példákkal és legostobább narratívakkal alátámasztva, melyeknek a valósághoz vajmi közük van, míg a véleménybuborékba zárt törzsszavazó teljesen fel nem hergelődik. Az embernek olyan érzése támad az események láttán, mintha ezt direkt, egy jól kitalált központi utasítás alapján csinálnák. Amikor egy identitáspolitika ilyen szintre jut, mindig lehet tudni, hogy valami helyett, valami elleplezésére szolgál.

De mi történne akkor, ha végre nem a mondvacsinált ügyekhez kérnének újra és újra politikai felhatalmazást? Nem lehet, hogy nem is az ügy fontos, hanem a hatalom maga? Tényleg azt gondoljuk, hogy a nyugat a transzgender csapatok rombolása miatt rothad, akik gyermekeink megrontásán ügyködnek szüntelen? Mi történne akkor, ha végre fontos és a mindennapokat érintő, húsbavágó ügyekről szólna a társadalmi- vagy a politikai közbeszéd? És ezeknek az ügyeknek a megvalósításához kérnének hatalmat a kezdeményezők?

Mert előbb-utóbb a valóságról kell majd beszélni. A tényleg széteső nyugat valóságos válságáról, ahol le kell végre számolni a jóléti társadalom hazug illúziójával, mert a fogyasztás és az állandó növekedés mai mértéke immáron fenntarthatatlan. Ezért nincs már pozitív végkicsengés, tehát mindegy, hogy Gyurcsány vagy Orbán, vége úgyis a rendszer totális széthullása kell legyen, aminek pontos dátumában végül majd az idő fog dönteni… 

Esténként megáll olykor az erkélyen és az ég felé emeli sápadt, kétségbeesett arcát, s kutatva néz a komor, őszi fellegekbe, mintha keresne valamit a távolban. Szemei karikásak és gyulladtak a fáradtságtól, közben vékony cigarettát szív, újabban egyre többet, a zsebében pedig erős fájdalomcsillapító lapul. Azon gondolkodik, hogy valamit meg akart valósítani még tegnap, vagy tegnapelőtt, esetleg száz évvel ezelőtt, amikor szintén ugyanez a helyzet állt elő. Elmélázgat tehetetlenségén, önfeláldozó hozzáállásán, miközben büszkén gondol önnön hasznosságara, amit ezen a mocsárvidéken tölt be. Pedig valaha a legfényesebb tervekkel lépett elő, arcán megértő mosollyal, de abból a fajtából, amelyből áradt a megnyugtatás, és amivel, ha legfeljebb, egyszer-kétszer találkozhat az ember az életben.  

Reggelre ez a mosoly eléggé keserédesre vált, amely többnyire szemlesütéssel és lehorgasztott fejjel párosul. De az ingek akkorra már szépen élére vasalták vállait, a gyerekek helyett megtanult lecke pedig mély karikákat festett a szemei alá, valamint az előző este akkurátusan becsomagolt hengeres uzsonnás táskák igencsak megfeküdték a gyomrát. Ily nehéz batyuval rohan egy hajnali órán munkahelyére, ahol egykedvűen szemléli „a hivatalnak packázásait, s mind a rúgást, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet”.

Vajon nem pont ez a roppant teherhordás és izzadtságos fájdalom az a puszta tőr, amellyel lassan, de biztosan nyugalomba küldheti magát? Csodálatos és keserves eszmélés. Még akkor is, ha már rég kiderült, hogy ennek a sok cselekedetnek, melyet a körülötte élők rendkívül hasznosnak ítélnek, sem nekik, sem pedig őneki igazi örömöt nem adnak, és amelyekről az is látszik, hogy valódi céljuk és értelmük sincs. Akkor viszont Szent Teréz eksztázisa köszön itt vissza. Itt és most már nem élhet haszontalanul, a saját törvényei szerint, ezért már köze sem lehet ahhoz, amit úgy hívnak: Élet. Odabent már nem viaskodik a jó és a rossz. Valami végleg eltört. Eltört a rossz, ami mindig a jóságot tartja. Nincs önzés, nincs lázadás, nincs bosszú – csak önfeláldozás van…     

Aztán egyszer csak megrohanja a kaland.

Váratlanul fura atmoszférája lesz körülötte a lakásnak, s úgy érzi, nem találja helyét sehol sem. A kávé keserűsége üressé válik, az ételek íztelen felesleggé degradálódnak, és a belső nyugtalanság fokozódni kezd - holott nem ismert meg senkit és a ritkán látott öröm sem nevetett a szemei közé. S mégis történik valami ebben az időben. Az élet egyszerre izgalmas és veszélyes lesz. Árulkodó jelek mutatják meg magukat és figyelmeztetnek - a hétköznapoknak ismét van értelmük. A napsugarak áthatolnak a falakon és szíven döfik, mint az orgyilkos pengéje. A szomszéd gyanúsan mosolyog a szája szélén, miközben kutyát visz le sétáltatni. Aztán olyan nehézkes nyomás nehezedik rá, mintha a végzet nyomná le a kapu kilincsét, pedig csak a postás hozza a leveleket.

Egy óvatlan pillanatban azonban ráömlik a valóság és riadtan eszmél fel. Mi volt ez a kaland, ami betört váratlanul ebbe a csukaszürke, ormótlan létezésbe? Semmi, csak megértette végre, hogy milyen is igazán élni, mert ez az egyetlen és legfontosabb kaland.

A miniszterelnök-jelölti jelölti show eredményhirdetését követő következő másodpercben úgy esett neki MZP-nek a kormányzati propagandagépezet, mint nyúlfinak, kit farkasok közé löktek. Míg a hétfői Sajtóklub adásában az egyik ránézésre is szimpatikus egyén még arról delirált, aki feltehetőleg az utolsó lyuk ezen a furulyán,  hogyha egyszer elkezd egy jól szervezett párt ellenségmenedzseléssel foglalkozni, akkor az nagyon tud hatni, addigra már a teljes hadrendbe állított fideszmédia totális tűzerő alá vette a nevezett jelöltet.

A lejárató eszközökben és módszerekben eddig sem túl finnyás kormányzati sajtó fékeveszett gyurcsányozással kezdte meg Karácsony összekenését, amit az élet furcsa és véletlenszerű szeszélye - vagy éppen Karigeri józan pozícióféltése? – enyhén szólva is, elgáncsolt. Aggodalomra azonban semmi ok nincs, hiszen olajozottan zajlik a plakátok átragasztása, ahol a csiriz természetesen gyurcsányból lett facsarva, és tetszőlegesen behelyettesíthető bárkire – más ötletük úgy sincs már. A kampányba nemcsak a Médiaworks teljes céghálózata kapcsolódott be, hanem a közösségi felületek legelviselhetetlenebb influenszerei is, akik fegyelmezett, szinte szóról-szóra megegyező lózungjaikkal támadnak. A mondások már csak a véleménybuborékba zárt törzsszavazóknak és azok további hergelésének szólnak, amivel a NER megkezdte minden idők legkétségbeesettebb kampányát.   

Jöhet egyszer olyan idő, mondjuk egy emberöltő múltán, amikor normális, demokratikus európai országgá válunk, akkor az elkövetkezendő időszakot, ezen belül is a kormányhoz hű értelmiségi megszólalók kijelentéseit, no és természetesen ennek az örvén készített propagandafilmet mutogatni fogják az egyetemeken az arra kíváncsi ifjaknak, hogy volt egy ilyen torz, riasztó rendszer, amiben már semmi sem számított és a gátlástalanság ült tort a józan ész felett.

MZP erőteljes benyomulása a politikai erőtérbe nem csak a törzsi gyűlöletbe zárt fidesztábornak okozott hajmeresztő pillanatokat, de legalább éppen olyan ellenszenvvel viseltetnek irányába a DK-s nyugdíjaskommandó szépszámú különítményesei is. Az eredmények fényében kijelenthető, hogy van élet az őrjöngő identitáspolitikán, a jobb- és baloldalnak nevezett értelmetlen felosztáson és a vicsorgó kultúrharcon kívül. A jövő évi áprilisi választás valódi tétje az lesz, hogy többségbe kerülnek-e a dolgokat kívülről szemlélni képes, a primitív agymosásra határozottan nemet mondó polgári-, civil- és zöld erők, akik nem kérnek sem Gyurcsányból, sem Orbánból, és akik a jelenlegi elitváltásban látják a tendenciák jobbra fordulását.  

A NER-elitnek viszont innen üzenem: - Ti, ott, kormánytagok, s mind az értelmiségiek, sajtómunkások, akik most körmötök szakadtáig védelmezitek ezt a velejéig romlott rendszert! Jobb lesz, ha csuriba rakjátok ujjaitokat, fiúk-lányok, mert kurva nagy baj van, és az inga elkezdett visszalengeni…

Hetykén, elegáns öltönyökben tűrte, hogy a nap süsse az arcát, közben annyit mosolygott és csókolt, hogy egészen belefáradtak az arcizmai, elfelejtve mindazt, hogy jöhet idő néhány pillanat vagy év elteltével, amikor már nem süt úgy a nap, s nem ő lesz ennek az egészének az irányítója, bár még vakít a fény és szinte befogadhatatlan a minden irányból rátörő szépség. S ezenkívül még azt is elfelejtette, hogy sokszor a jelentéktelen dolgok lesznek a legfontosabbak…

Akkoriban Dr. Wardnak volt a legélesebb szeme Londonban a női szépség észrevételére. S ha egyszer észrevette, akkor bizony észre volt véve. Eléggé elszánt fickó hírében állt, s mikor meglátta, már semmi sem tarthatta vissza attól, hogy megszerezze. Tudniillik ez volt a vétke, mármint a felszabadítás. Felszabadított, majd hátborzongató szenvtelenséggel, egyszer csak kidobta azt az életéből, hogy soha ne derülhessen ki annak fontossága - így védekezve a szerelembe esés, vagyis a birtoklási vágy keserű csapdája ellen.

Nem tudsz semmit a szeretkezésről, ha még nem tetted gondolában - mondta ezt akármelyik Christinnek, viszonylag rövid ismertség után; tette mindezt olyan pajkos, ártatlannak tűnő kutyaszemekkel, amelynek nem lehetett ellenállni. Emellett végtelenül kedvesen és szeretetteljesen fordult minden nő felé, olyan igazi úriemberséggel, amilyen ma már kiveszett a világból végleg. Nem lehetett szomorúnak lenni a társaságában, mert mindig mosolygott. Ha más nem, legalább a szeme. Aztán egyszer csak megszokják a szárnyaszegett angyalok, hogy ilyen is van, aki mindig mosolyog és segít, s akkor már persze odahordják bánataikat, nyavalyáikat, így élve vissza ezzel a kifogyhatatlan kedvességgel.

Nem vitás, hogy a 60-as évek Angliájában lezajló szexuális forradalom közepette,  Dr. Ward  igen nagy népszerűségre tett szert a kettős életet elő elit köreiben. Elismerés övezte, de nem a jelleme, az erényei miatt, ezeknek csak a következményei voltak az eredményei, aminek során felszabadított, vagyis a társadalom alsóbb rétegeiből emelt fel egyéneket a legfelsőbb körökbe. Tehát a jó minőségű életre, csillogásra áhítozó, ámde zavaros tekintetű nőket az előkelő szalonok ragadozói közé emelte, amelynek árát előbb-utóbb meg kellett fizetniük. Példája eklatánsan bizonyítja, hogy senkit sem lehet külső eszközökkel, nyomásra, kívülről felszabadítani, mert a felszabadulás mindig csak belülről érkezhet. Szabadságot mindenki csak saját maga harcolhatja meg önmagának, önnön erejéből. Különben ez a szabadság mihaszna és bizonytalan lesz, s szinte keresni fogja az újabb függőségi viszonyokat…

Konfuciusz írja egy helyen, hogy az ember valódi természetét az mutatja meg igazán, ahogyan a kiszolgáltatott embertársához viszonyul. Éppen így érvényes ez a vaskalaposság és a szabadosság között őrlődő kor hangulatára, akárcsak a hírnév csorbíthatatlanságát istenítő elit viselkedésére. Hiszen amíg a közvélemény vérszomjas fenevadként rontott rá a doktorra, addig az elit gyáva, önző módon hátrált ki mögüle, mielőtt még bármilyen ítélet is születhetett volna az ügyében. De valójában nem a kor képmutatása, torz értékítélete okozta vesztét, nem emiatt lett negatív példa, még ha a nyilvánosság dühe taszította a végső elkeseredettségbe. Az okozta a vesztét, hogy mindenáron igazságos akart maradni, s annak bizony le kell mondania az életről. Az ilyen ember áldozat, s egy szomorú napon minden igazsága elvész…

Talán, ha lett volna valaki, aki nemcsak igazán szereti, hanem egy igazán szabad ember, ki nem függ a kor közvéleményének képmutató ítéletétől és a bajban megfogja a kezét, erőt és inspirációt adva neki. Képes letéríteni arról a bűnös útról, amely ide juttatta és meggyőzi a hibás döntések megfelelő módon történő levezekléséről, vállalva annak következményeit az értelmetlen és felesleges önfeláldozás helyett. De ez már soha nem fog kiderülni. Ez a tragikus történet mégis az ő története volt és most már az is lesz örökre.

Nem érdekel, hogy kit érdekel, elmondom hát mindenkinek. Mert a lélek épsége ilyetén módon is megőrizhető, ha kibeszéli, ami a bögyében van. Felfogható ez egyfajta ventillációként. Amikor a kommentszekciók népes hada hallatja hangját, akkor is ilyesmi zajlik, csak olyatén módon, hogy arra lassan szavak sincsenek már. Jól látszik, hogy nincs átjárás a politikai oldalak közt, bármi is hangozzék el az egyik oldalon, azt a másik fél séróból történő elutasítása fogadja. Ha ez így marad, márpedig ennek megváltozására semmi esély nincs, könnyen válhat ez a roppant riasztó reakció az ellenzékváltás titkos fortélyává, vagyis nemhogy kormányváltás nem lesz itt, de minden tahó megnyilvánulás úgy fog itt kelleni a honi jobboldalnak, mint egy falat kenyér. 

A kormány think tankjai ugyanis azt látták jónak, ha az idei, államalapítási ünnepséget látványos vonulással fejelik meg, melynek keretén belül, csillogó-villogó, nagy méretű szoborjelképpekkel, többek közt egy gurulós pink turullal borzolják majd a jónépek, no és a mindig finnyás libernyákok kedélyét. Lett is nagy felháborodás a hír hallatán. Gyűltek a proletárok fröcsögni, leszólni, soha semminek nem örülni, elégedetlenkedni, szétkattintva a szenzációhajhász cikket - a szerkesztők nagy-nagy örömére. Történt mindez azután, hogy a hvg.hu megírta a hírt, amit később a többi ballib felület is átvett. A híroldal azóta a cikk elején helyesbít a pink turulként emlegetett installáció miatt, miután kiderült, csak a csomagolása volt rózsaszín.

Aztán lement az Andrássy úton a kormány által szervezett vonulós rendezvény, a csilli-villi metálturullal, színarany Szent Istvánnal és az őket húzó, tetovált alattvalókkal együtt, mely valóban súrolta a giccs határait, de abban azért egyet lehet érteni, hogy sikeresen találkozott benne a régmúlt a közérthető popkultúrával. Jól látszik, hogy a Fidesz vezetői az alacsony kultúra, az önfeledt proliság pártjára álltak, amely közegben sikeresen működik a primitív propagandájuk. Míg korábbi kormányok csak ímmel-ámmal érintkeztek a parasztvakítással, itt és most ráborították a mérget a tömegekre.

A rákövetkező napra virradó reggelen, „Magyar Queer Államalapítás” címmel tartottak drag queenek teljesen szükségtelen tüntetést a berlini magyar nagykövetség előtt. Minden ízében egy igen közönséges látványosságot sikerült összehozni és émelyítően giccsesen tálalni. Mindenki, aki kicsit is átlát a szitán, érti, hogy helye és ideje van a kormány kirekesztő törvénye elleni tiltakozásnak, amiért magyar állampolgárok százezreinek méltóságát gyalázza meg, de ez pont ne az államalapítás ünnepén legyen, mert ahhoz semmi köze nincs. És mert nem ért egyet valaki a kormánnyal vagy annak bármilyen intézkedésével, még nem kell egyetérteni minden egyéb baromsággal, mint amilyen ez a teljesen kontraproduktív tüntetés volt.

Visszataszító identitáshergelés zajlik jobbról és balról is egyaránt, melyre egyre abszurdabb és agresszívabb válaszreakciók érkeznek. Mindenki mondja a magáét, mert a vélemény szabad, anélkül, hogy a másik hangját meghallaná, esetleg megfontolná és beépítené gondolatvilágába, vagy legalább tiszteletben tartaná. A hergelési potenciálként működő politikai akciók és az abból kikerekedő hírbombák kommentmezői tárt karokkal várják az önjelölt trollokat őrjöngeni, a másikat verbálisan likvidálni. Arról, hogy a másik is ember, lelke van s netalán szíve, akit szeretnek, s aki szintén szerethet, és nem akar semmi mást, csak nyugodtan élni ebben a nyomorult országban, egyelőre nem esik szó…

Most már bizonyosan nem csak tízmillió virológus, hanem tízmillió sportszakértő országa is vagyunk. Kis nemzetünk példaértékű sportteljesítményei mellett, példátlan az a meg nem értés és prolidüh, ami most Hosszú Katinka tokiói szereplését övezi. Akik az öklüket rázva elégedetlenkednek, azok csak az itt és most bajnokait látják, s elfelejtik a sportoló mögött meghúzódó embert. Ha egy pillanatra is érdekelné őket az emberi minőség, meglátnák a holnap veszteseit, kicsit magukra is ismernének, de ez a koncepció már nem férne bele abba az önámításba, amivel minden lehetséges fórumon körbelobogózzák az életüket.

Kezdetben vala a tűz és a korbács. Úgy hívták: Shane Tusup. S gyártott magának zabolátlan, nyers erőt, mely készséggel rendelődött alá mint tehetséggel megáldott, formázható matéria. S nem volt még sportolópár a históriában, akik ennyire siker-és teljesítményorientáltan lettek volna képesek együttműködni. Ritka az ilyen találkozás, de iskolapéldája annak, mire képes, ha a nő és a férfi ereje összeadódik, egymással kiegészül. Ez is bizonyítja, hogy a világklasszis és a sportoló között csak fejben van különbség, nem teljesítményben.

Régi axióma, hogy a félelem a rettenetestől akár 20-30 százalékkal is jobban motivál, sikeresebb eredményeket produkál, mint a szeretetteljes viszonyulás. Éppen így, ilyen módszerekkel tartják mesterséges kiskorúságban népüket az autoriter kormányok. De ha egyszer a nép elérne egy szintet az önismeretben, rájönnének, kik is valójában, mire is vágynak a sulykolt, hazug propagandával szemben. Önérzetesen fellázadnának és tisztábban tekintenének az őket körbeölelő világra is. Mert ha lenne bátorságuk magukban észrevenni a probléma gyökerét, akkor könnyebben vennék észre másokban is.

Katinka nem hibázott, amikor úgy döntött, nem lesz tovább Iron Lady. Mert ebben a minőségében csak tárgy tudott maradni, akiből korbáccsal verték ki a maximumot, még ha sokszoros bajnoki győzelmek, olimpiai aranyérmek és a világ elismerése övezte is ezt az utat. Azt mondta, hogy ebből többet már nem kér, mert arra vágyott leginkább, hogy őt magát lássák meg, mert őt még senki sem látta, s ekként is kezelte mindenki. Önmaga akart lenni, aki nem biztos, hogy megússza majd minden nap a világcsúcsot. Ember akart lenni elsősorban, aki mellesleg jól úszik, de mindenáron nem adja oda lelkét. Ha ezt az önvédelmi funkciót sikerül kiirtani az egyénből, vagy nagyobb dimenzióban szemlélve, egy társadalomból, akkor annak biztosan befellegzett… Katinka erre még időben ráeszmélt.  

A gyümölcsfák minden évben teremnek gyümölcsöt, de hogy azok milyen messze esnek a fájától, az nem csak a fán múlik, hanem például a természeti tényezőkön. Az ember persze nem fa. S ezért eldöntheti, hogy mennyire ragaszkodik a gyümölcséhez, mikor engedi azt el. S ezt még egy másik ember sem mondhatja meg neki. De ebben is, mint minden másban, az idő dönt. S ha eljön a pillanat, el kell hát engedni mindent, s jöhet a totális fejest ugrás az ember teljes, feneketlen önvalójába…

Shane hiába volt a legkiválóbb edző, nem tudott mást adni, csak mi lényege. Ő volt a tűz és a korbács az élet többi területén is. S ami az egyik oldalon áldás, az a másikon istencsapása, és készen is lett egy jó kis pokol. Ez a pokol darálta le az Iron Lady-t, hogy aztán gyengéd, tapintatos, tehát emberi kapcsolatok tükrébe merítkezzen, amely kapcsolatok emlékeztették arra, hogy a bádog mögött nő is van, aki olykor gyengédségre, megértésre és nyugtató ölelésre vágyik. Eztán már az edzőit is ezek alapján választotta ki, akik nem csak egy hangzatos brandet láttak benne, hanem észrevették az esendő embert is.

Tokióban lehullt végül a vasálarc Katinkáról, s felsejlett mögüle az ember, annak teljességében, minden gyengeségével együtt. Hosszú volt az út idáig, s amikor Shane-től oly viharosan elvált, még csak az út elején járt. De tükörbe nézve már képes volt kimondani: látlak téged. Ez a kép már kristálytiszta volt. Csak tiszta tükörben láthatod meg a győztest. Tudom, felfoghatatlan, de élete legnagyobb győzelmét most aratta, s a java még csak eztán következik...

Midőn ezt a cikket írom, odakint lassú napsütésbe süpped már a délután, míg másutt nagyban készülődnek az idei, Madách-térről induló és a Tabánban végződő Pride-felvonulásra. Eközben magukat patriótának nevező, valójában a társadalom maroknyi törmeléke, hivatalosan bejelentett ellendemonstrációkon ostobaságokat és kirekesztő rigmusokat skandálnak. A tudósítások és helyszíni beszámolók szerint, soha ennyien még nem gyűltek össze ezen a rendezvényen, ahol a biztonságról a szervezők és a rendőrség nagyfokú készültsége gondoskodik.

Ahogy ilyenkor az már lenni szokott, a sajtó mindenre elszánt siserehada árgus szemekkel vizslatja a vonulókat és az ellentüntetők maroknyi gyülekezetét, vajon hol, melyik oldalon történik provokáció, vagy csak olyan megnyilvánulás, amit a másik oldal orra alá lehet dörgölni a másnapi, kolumnás flekkekben.  

Ezekben a nehéz, a pandémiából épp csak kilábaló időkben, amikor a kormány galád aknamunkája ismét felkorbácsolta az identitáspolitikát, az LMBTQ emberek egyre népesebb táborát pécézve ki hergelési pontként, amelynek mentén kettétörik a valóságot.

A mérhetetlen mennyiségű pénz, a teljhatalmú pozíciók és a hatalmi téboly már láttatja romboló hatását. Sajnálom és mélységesen szégyellem, hogy ilyen befelé kunkorodó lelkű emberek lettek ennek a jobb sorsra érdemes országnak a vezetői. Viszont az a jó hírem van, hogy ha Trump bele tudott bukni a végletekig hergelt identitáspolitikába, úgy ez a garnitúra is bele tud - leghamarabb a jövő év tavaszán.

Bármily hihetetlen is, a változás már javában zajlik, s a tempója igen gyors, és már nem lehet visszarégiesülni. Hiába maszkírozzak át magukat letűnt rendszerek stílusában, hiába vágnak hozzá ájtatos képet, gyorsan lehull az álarc, mert mögötte hatalommegtartást szolgáló, korrupt és aljas eszközök sejlenek fel.

Jó néhány évvel ezelőtt volt szerencsém pedagógusként is dolgozni egy szakközépiskolában. Tapasztalataim alapján, alapvető és visszatérő probléma volt sokaknál önmaguk elfogadása. Az egyik diák túlsúllyal, a másik a származásával, a harmadik fura különcségével, és igen, többen a másságukkal és annak elfogadásával küzdöttek.

Mert tényleg úgy van az, hogy legnagyobb probléma az életben mindig az önmagunkkal vívott csata, ezen belül is önmagunk elfogadása és elfogadtatása a környezettel. Ha nincs meg a kellő edukáció és a korai felvilágosítás mellett a támogató közeg, könnyedén okoz életre szóló szorongást és életidegen cselekedeteket ezeknek a fel nem oldása. Épp ezt konzerválja a kormány, miközben ugyanabból a mérgező receptből főz. Szentté avatja a gyermekvédelem ügyet, és hozzárendeli hergelési potenciálkent a meleg lobbi felvilágosító, elfogadásra nevelő tevékenységét. Vagyis egy kreált ügyön keresztül a társadalom nagyobbik részét ráuszítja az LMBTQ emberekre és ebbe a csapdába a komplett ellenzéket besétáltja.

Elképesztően felemelő volt hallgatni a Tabánban felszólalók megható szavai mellett, a velük szimpatizáló politikusok toleranciát hirdető, az új világra, a Vízöntő-korra nyitott beszédeit. A felhangot természetesen a júniusban elfogadott homofóbtörvény adta meg. Karácsony Gergely élete legprofánabb, de annál nagyszerűbb szónoklatában védelmébe vette a kormányzati gyűlöletpolitika kereszttűzébe állított közösséget, bizonyítva ezzel, hogy nem csak méltó vezetője egy nagyvárosnak, hanem, akár egy egész országnak is lehet.

Hálás köszönet érte, Karácsony úr!

Nehéz szomorúnak lenni, amikor oly sok különleges nő van a világban...  - mindig ez volt életének mottója, s ez adott neki elegendő inspirációt az élethez. No, és a rajzoláshoz.

Meglett bölcselkedők, nagyvárosi okoskodók erre azt mondják: mindez a gyengeség jele. Mert hát mi végre a művészet, ha a művész nem tud egyes egyedül önmaga alkotni, és mindig szükséges neki a múzsamatéria? Maradjunk annyiban, hogy egész volt önmagában is, de mégis a belülről sugárzó, kívül megjelenő természetes női szépség kápráztatta el igazán. Hogy ne mondjam, ez volt a gyengéje. Ezért is érdekelte olyannyira az arc és annak vonásai, a szemek, amelyből tükröződött az esszencia.

Mr. Ward rajzolt, mert valamit meg akart mutatni. Többnyire csak portrét. Nem érdekelte az, akire azt mondták: karakteres. De még az sem, ha előkelő szalonok kiválóságai ekképpen vélekedtek valakiről: igen szép nő, vagy: jó kiállású férfi. Mindez neki még édeskevés volt. Azt szerette volna látni és láttatni, hogy sugárzik-e a tekintetből az életigenlés.  Van-e benne valami plusz, amitől égő tekintettel szalad neki a kihívásoknak. Hogy a személyiség alján van-e karizma. Vagy csak valami megfoghatatlan, sötét és fortyogó vágy, amitől néha rossznak lehet lenni... S Ahhoz, hogy valaki múzsa legyen, nem elég a szépség, kell még hozzá az a nagyfokú szolgálat és alázat is, amelyen át megnyitja lelke önvalóját.

Ahogyan a nőknél az okosság és a rafinéria evolúciós tulajdonsággá vált, úgy alakult ki őbenne az a képesség, amellyel a nők lelke mélyére volt képes látni. Kétség nem férhet hozzá, hogy ehhez igen magas precizitású belső műszer kellett. Ez egészen különleges röntgen szemeket kölcsönzött őneki, hogy aztán a róka ravaszságával felvértezve kuszálja össze a sors által kijelölt út különös szálait. Azonban tévúton járunk, ha úgy gondoljuk, hogy minden kis nőcskét észrevett, aki csak szembe jött vele.

Nem érdekelte mindenki, és általában sem vonzódott akármelyik nőhöz, de kétségkívül sajátos erkölcsiséggel rendelkezett, s ezt nem ártott tudni ővele kapcsolatban. Mérhetetlenül rühellte a rabul esést, és azok birtokló, ragacsos, fojtogató kezeinek szorítását, mert szabadság párti volt, de azt meglehetősen szabadosan értelmezte. És akármennyire is akarták lépre csalni, mindig maradt benne egy olyan minőség, amihez egyszerűen nem tudtak hozzáférni. Az a rész nem tartozott senkihez, csak a mindenséghez, éppen ezért a képzeletének sem szabhatott határt semmi.

Nem tudta elviselni a szeretetlenséget, de hogy ő maga folyamatosan egyet szeressen, azt valahogy elképzelhetetlennek tartotta. Jól ismerte a szeretet állapotát, illékonyságát, könnyű változékonyságát. S tudta azt is, hogy érzelmi alapon nem tudná a jövőjét bebiztosítani. Képzeleténél már csak a vágyai voltak határtalanabbak, amit nők bájaival gyógyítgatott. Nem akart áldozattá, sem önfeláldozóvá válni, mert az egyet jelentett volna az élet élvezetének és szabadságának a feladásával. Meglehetősen önző volt, s élete egyik fő alapvetése az volt, hogy mi mindannyian húsból vagyunk...

Az 1963-as Profumo-ügy körül kavargó szexbotrány igencsak megrengette a ködös Albion falait, mely egyszer és mindenkorra leszámolt a régi Anglia közkeletű konzervatív nézeteivel, és hirtelen kezdetét vette az a bizonyos szexuális forradalom.

Talán ma már senkit nem lep meg: a legtöbb tolakodó képmutatás és prüdéria mögött, erkölcsi feslettség húzódik meg. Így az sem, hogy nagyhatalmú, befolyásos politikus államférfiak többsége igen szoros és meglehetősen zavaros viszonyt ápolt a női nemmel, leginkább házasemberként. Stephen Ward mégis valahogy kilógott a sorból, hovatovább még csak politikus sem volt, csupán korának egyik kedvelt csontkovácsa, kinek praxisát befolyásos személyiségek látogatták, lett légyen az férfi vagy nő. Azonban a képmutatásnak még csak a kósza vádját sem vonta magára, hisz mindig is kerülte a házasság intézményét, előnyben részesítve a laza szövésű kapcsolatokat, a maga bohém, szabados felfogásával. Kevesen tudják, hogy kiváló portréfestő volt, amiket nagyfokú szépérzékkel alkotott meg. Ha kevésbé szertelen, és több benne az elhivatottság, talán ünnepelt festőművész is lehetett volna, s nem a nőcsábász kerítőként dereng fel a homályos emlékekben.

Mr. Wardról elterjedt, hogy szerteágazó hölgyismerősi körrel bírt, melynek fiatal tagjai előszeretettel kívánkoztak előkelő szalonokba, elsősorban konzumálni - ma már azt lehetne mondani, hostesskedni. Persze nagyon keskeny a mezsgye még ma is, vajon hol is van a határ, amin túl már prostitúcióról lehet beszélni. Mr. Ward életfilozófiája, ami úgy hangzott: légy rossz és ne utasítsd vissza a kihívásokat!, természetesen bőven elég volt ahhoz, hogy a határokkal mit sem törődve, könnyedén áthághatók legyenek. De mindezek ellenére, minden megnyilvánulása leginkább az élet szeretetéről szólt, és arról, hogy mit is jelent a szenvedély és az alázat az életben. Alázat és a segítő szándék mindazért, amit a múzsamatéria jelentett a művész számára.

Mr. Ward képes volt felfedezni a lét elviselhetetlen könnyűségét, de nem úgy, mint Tomás, Kundera főhőse, aki minden nő külsejében talált valami vonzót, és csak szállt virágról virágra, anélkül, hogy az érzelmek a lelkét akárcsak megkaristolták volna. Stephen Ward a kristálytiszta múzsamatériát kereste, s ezt rendre mindenki félreértette.

Az epikus szeretők mind olyanok, mint Tomás. De most, a Vízöntő-korszak hajnalán, a legtöbben még lírikus szeretők, akik a saját, sohasem változó eszményképüket keresik a nőkben, éppen hogy a szívükkel szeretnek vagy vetnek meg. Az érzelem iránya felfelé vagy lefelé hat, mert a szeretet mindig túlzó, sohasem objektív, többnek vagy kevesebbnek láttatja tárgyat, mert a szív csak így képes látni. Ahogy Mr. Ward kereste és látta a nőt, úgy csak a legérzékenyebb művészek teszik. Ehhez volt istenadta képessége, s ez csak lélekből jöhet, melynek iránya mindig horizontális, és a maga valódiságában látja a nő legnemesebb matériáját. Mely nem csak a legnemesebb, hanem a legveszélyesebb anyag is a világon...   S az, hogy mindez szinte mindig az első lélek nőben van jelen, mely nő karaktere a mindenre kapható, a mindenre kíváncsi ledérséggel párosul, hát épp ez benne a veszélyes, ami tengernyi félreértésre adhat okot.

Az a kincs, ami éltette, és ami drága bűnökre sarkallta, a baljóslatú Profumo-per során, éppen olyan pusztítóan hatott rá. Mind a nyilvánosságban, mind a személyes baráti körében elszenvedett megaláztatások és meghurcoltatások teljesen felőrölték, az amúgy is szuperérzékeny lelkét. Majd nem látva más kiutat szenvedéseiből, végül az öngyilkosságot látta az egyetlen menekülő útnak. A tragikus estén csak ennyit vetett papírra közeli barátjának: - Szörnyen röstellem ezt a felfordulást körülöttem... Azt hiszem, bűnös vagyok, amíg az ártatlanságomat a nyilvánosság és a sajtó be nem bizonyítja…

A mérgezés után már nem nyerte vissza eszméletét többé; távollétében ítéltek el. Annak ellenére, hogy nagyon sok barátja, ismerőse és támogatója volt, a mortlake-i temetésére végül senki nem ment el...

Jó tíz évvel ezelőtt, időnként bejárt a Villányi úti „kisvigibe”, ahol dolgoztam, és hát, mindig odavoltam, mikor megjelent, pedig csak egy apró kis anyókának tűnt, kis cérna levessel, zóna adag ételekkel. Lassan, kimérten fogyasztotta ebédjét, látszott, hogy nem siet már sehová sem. Közben beszélgettünk az időjárásról, meg ilyen triviális dolgokról, és persze szörnyen zavarban voltam. És most, hogy már nincs, meg-megállok dermedten a szobámban, és úgy érzem, valami végleg eltávozott ővele ebből a világból. Megint nehezebb lett a sors…

Egy olyan régi világban kezdte karrierjét, amely világ végleg elment ővele. Az az emberarcú szocializmus ment el ővele, ami a színésznő lelkében létezett csak. Közben átszáguldott rajta az egész rendszer, még csak meg sem karistolva lelkét, ez a mindent kiüresítő, értéktelenné züllesztő modernség. Ő mindvégig képes volt megmaradni annak a kedves és nyitott szívű embernek, amellyel minden szerepbe könnyedén bele tudott helyezkedni. Személyisége mentes volt korunk hitvány allűrjeitől, nem akart sem többnek, sem jobbnak látszani. Egyszerűen azt adta, ami saját, legbelső lényege volt. Hétköznapiságában rejlett nagyszerűsége, s evvel együtt, mégis legendák szövődtek köréje.

A nép gyermeke volt, s ezer színészi arca mögött, kicsit saját magát is adhatta, mindenféle erőfeszítés nélkül. Azzal a hamis mítosszal számolt le, hogy nem csak az lehet sikeres és elismert személy, akinek sok pénze van, vagy előkelő származású, hanem bárki, akár a legeldugottabb faluvégén álló viskó, ragyogó szemű gyermeke is. Ebben a rendszer is a segítségére tudott lenni, ami fontosnak tartotta a magyar nép alulról jövő tehetségeit példaként emelni a társadalom elé, vagy éppen megmutatni a nagyvilágnak. Éppen ezért nem volt nehéz neki sikeres színésznőnek lenni. Egyetlen nehézséget szerelmei jelentették számára, melyek kellően kalandosak, bonyolultak és sokszor igen fájdalmasak voltak, akárcsak minekünk, egyszeri halandóknak...

Színházi körökben úgy hírlett, hogy könnyű volt ővele dolgozni, vagy csak egyszerűen a társaságában lenni. Még a legnehezebb természetű színészóriásokat is megpuhította, mert őmellette mindig olyan végtelenül természetes és gömbölyű volt minden. Mert teljes ember volt. S szeretni is csak teljes szívvel tudott.

Képtelen volt különbséget tenni ember és ember között, mert nem tudott mást, csak vakon szeretni. Ahogyan az igazi szerelem is vak, éppen így, ezzel a vaksággal bújt bele az összes szerepébe. Ezzel a vaksággal szerette az életet, az igazi dolgokat, s minden szépséget. Mert csak így lehet, csak így van értelme legalább egy pillanatra feledtetni, hogy mégsem csupa hiábavalóság és reménytelenség a létezés.

Színész ennél többet nem adhat, de kevesebbet sem…