Az 1963-as Profumo-ügy körül kavargó szexbotrány igencsak megrengette a ködös Albion falait, mely egyszer és mindenkorra leszámolt a régi Anglia közkeletű konzervatív nézeteivel, és hirtelen kezdetét vette az a bizonyos szexuális forradalom.

Talán ma már senkit nem lep meg: a legtöbb tolakodó képmutatás és prüdéria mögött, erkölcsi feslettség húzódik meg. Így az sem, hogy nagyhatalmú, befolyásos politikus államférfiak többsége igen szoros és meglehetősen zavaros viszonyt ápolt a női nemmel, leginkább házasemberként. Stephen Ward mégis valahogy kilógott a sorból, hovatovább még csak politikus sem volt, csupán korának egyik kedvelt csontkovácsa, kinek praxisát befolyásos személyiségek látogatták, lett légyen az férfi vagy nő. Azonban a képmutatásnak még csak a kósza vádját sem vonta magára, hisz mindig is kerülte a házasság intézményét, előnyben részesítve a laza szövésű kapcsolatokat, a maga bohém, szabados felfogásával. Kevesen tudják, hogy kiváló portréfestő volt, amiket nagyfokú szépérzékkel alkotott meg. Ha kevésbé szertelen, és több benne az elhivatottság, talán ünnepelt festőművész is lehetett volna, s nem a nőcsábász kerítőként dereng fel a homályos emlékekben.

Mr. Wardról elterjedt, hogy szerteágazó hölgyismerősi körrel bírt, melynek fiatal tagjai előszeretettel kívánkoztak előkelő szalonokba, elsősorban konzumálni - ma már azt lehetne mondani, hostesskedni. Persze nagyon keskeny a mezsgye még ma is, vajon hol is van a határ, amin túl már prostitúcióról lehet beszélni. Mr. Ward életfilozófiája, ami úgy hangzott: légy rossz és ne utasítsd vissza a kihívásokat!, természetesen bőven elég volt ahhoz, hogy a határokkal mit sem törődve, könnyedén áthághatók legyenek. De mindezek ellenére, minden megnyilvánulása leginkább az élet szeretetéről szólt, és arról, hogy mit is jelent a szenvedély és az alázat az életben. Alázat és a segítő szándék mindazért, amit a múzsamatéria jelentett a művész számára.

Mr. Ward képes volt felfedezni a lét elviselhetetlen könnyűségét, de nem úgy, mint Tomás, Kundera főhőse, aki minden nő külsejében talált valami vonzót, és csak szállt virágról virágra, anélkül, hogy az érzelmek a lelkét akárcsak megkaristolták volna. Stephen Ward a kristálytiszta múzsamatériát kereste, s ezt rendre mindenki félreértette.

Az epikus szeretők mind olyanok, mint Tomás. De most, a Vízöntő-korszak hajnalán, a legtöbben még lírikus szeretők, akik a saját, sohasem változó eszményképüket keresik a nőkben, éppen hogy a szívükkel szeretnek vagy vetnek meg. Az érzelem iránya felfelé vagy lefelé hat, mert a szeretet mindig túlzó, sohasem objektív, többnek vagy kevesebbnek láttatja tárgyat, mert a szív csak így képes látni. Ahogy Mr. Ward kereste és látta a nőt, úgy csak a legérzékenyebb művészek teszik. Ehhez volt istenadta képessége, s ez csak lélekből jöhet, melynek iránya mindig horizontális, és a maga valódiságában látja a nő legnemesebb matériáját. Mely nem csak a legnemesebb, hanem a legveszélyesebb anyag is a világon...   S az, hogy mindez szinte mindig az első lélek nőben van jelen, mely nő karaktere a mindenre kapható, a mindenre kíváncsi ledérséggel párosul, hát épp ez benne a veszélyes, ami tengernyi félreértésre adhat okot.

Az a kincs, ami éltette, és ami drága bűnökre sarkallta, a baljóslatú Profumo-per során, éppen olyan pusztítóan hatott rá. Mind a nyilvánosságban, mind a személyes baráti körében elszenvedett megaláztatások és meghurcoltatások teljesen felőrölték, az amúgy is szuperérzékeny lelkét. Majd nem látva más kiutat szenvedéseiből, végül az öngyilkosságot látta az egyetlen menekülő útnak. A tragikus estén csak ennyit vetett papírra közeli barátjának: - Szörnyen röstellem ezt a felfordulást körülöttem... Azt hiszem, bűnös vagyok, amíg az ártatlanságomat a nyilvánosság és a sajtó be nem bizonyítja…

A mérgezés után már nem nyerte vissza eszméletét többé; távollétében ítéltek el. Annak ellenére, hogy nagyon sok barátja, ismerőse és támogatója volt, a mortlake-i temetésére végül senki nem ment el...

Jó tíz évvel ezelőtt, időnként bejárt a Villányi úti „kisvigibe”, ahol dolgoztam, és hát, mindig odavoltam, mikor megjelent, pedig csak egy apró kis anyókának tűnt, kis cérna levessel, zóna adag ételekkel. Lassan, kimérten fogyasztotta ebédjét, látszott, hogy nem siet már sehová sem. Közben beszélgettünk az időjárásról, meg ilyen triviális dolgokról, és persze szörnyen zavarban voltam. És most, hogy már nincs, meg-megállok dermedten a szobámban, és úgy érzem, valami végleg eltávozott ővele ebből a világból. Megint nehezebb lett a sors…

Egy olyan régi világban kezdte karrierjét, amely világ végleg elment ővele. Az az emberarcú szocializmus ment el ővele, ami a színésznő lelkében létezett csak. Közben átszáguldott rajta az egész rendszer, még csak meg sem karistolva lelkét, ez a mindent kiüresítő, értéktelenné züllesztő modernség. Ő mindvégig képes volt megmaradni annak a kedves és nyitott szívű embernek, amellyel minden szerepbe könnyedén bele tudott helyezkedni. Személyisége mentes volt korunk hitvány allűrjeitől, nem akart sem többnek, sem jobbnak látszani. Egyszerűen azt adta, ami saját, legbelső lényege volt. Hétköznapiságában rejlett nagyszerűsége, s evvel együtt, mégis legendák szövődtek köréje.

A nép gyermeke volt, s ezer színészi arca mögött, kicsit saját magát is adhatta, mindenféle erőfeszítés nélkül. Azzal a hamis mítosszal számolt le, hogy nem csak az lehet sikeres és elismert személy, akinek sok pénze van, vagy előkelő származású, hanem bárki, akár a legeldugottabb faluvégén álló viskó, ragyogó szemű gyermeke is. Ebben a rendszer is a segítségére tudott lenni, ami fontosnak tartotta a magyar nép alulról jövő tehetségeit példaként emelni a társadalom elé, vagy éppen megmutatni a nagyvilágnak. Éppen ezért nem volt nehéz neki sikeres színésznőnek lenni. Egyetlen nehézséget szerelmei jelentették számára, melyek kellően kalandosak, bonyolultak és sokszor igen fájdalmasak voltak, akárcsak minekünk, egyszeri halandóknak...

Színházi körökben úgy hírlett, hogy könnyű volt ővele dolgozni, vagy csak egyszerűen a társaságában lenni. Még a legnehezebb természetű színészóriásokat is megpuhította, mert őmellette mindig olyan végtelenül természetes és gömbölyű volt minden. Mert teljes ember volt. S szeretni is csak teljes szívvel tudott.

Képtelen volt különbséget tenni ember és ember között, mert nem tudott mást, csak vakon szeretni. Ahogyan az igazi szerelem is vak, éppen így, ezzel a vaksággal bújt bele az összes szerepébe. Ezzel a vaksággal szerette az életet, az igazi dolgokat, s minden szépséget. Mert csak így lehet, csak így van értelme legalább egy pillanatra feledtetni, hogy mégsem csupa hiábavalóság és reménytelenség a létezés.

Színész ennél többet nem adhat, de kevesebbet sem…

Megdöbbentő interjút közöl a Partizán Bíró Icával, melynek lényege: a nyolcvanas évek keresett modellje és szexszimbóluma mára teljesen elszegényedett, mondhatni földönfutóvá vált. Ezen rendkívül szomorú hír mellett még döbbenetesebb részinformációk sejlenek ki az elhangzottak mögül. A riporter pedig jól és óvatosan kérdez, alanya pedig kissé zavarosan és feszélyezve oszt meg részleteket verbális abúzusról, családon belüli erőszakról, penetráns későkádári szexizmusról.

A történeteit hallgatva, olyannak tűnik, mint aki ösztönösen kereste a bajt, amellyel jó sok parazsat gyűjtött önnön fejére. Aztán, mikor már megvolt a baj, akkor nekiállt mindent elbagatellizálni, mintha a történtek nem is lennének olyan súlyosak, s utólag azzal hárítja a felelősséget, hogy „voltak durva dolgok is, de hát ott volt a gyerek, ami miatt az ember alkalmazkodik”. Elmondása szerint a volt férje egyszer ököllel verte össze, mert későn jött haza egy buliból, de ez csak egyetlen egyszer fordult elő a házasságuk alatt. Továbbá megemlíti a szóbeli leértékelés, a „leherótozás” mint önértékelést leépítő bántalmazás súlyosságát, amelyben igen nagy része volt. Elmondása szerint akkori férje „eléggé szókimondó” stílusban, „felsőbbrendűségi érzésekkel igyekezett a másik embert lenyomni”.

Amikor ilyenek hangzanak el, akkor biztosan tudni lehet, hogy a háttérben egy narcisztikus személyiségzavaros bántalmazó áll. A nárciszokat még gyermekként érte sérülés, ahol mindig azt éreztették velük, hogy bármit is tesznek, abban ők nem jók, szinte alkalmatlanok. Ebből fakad később a nagyfokú szégyenérzetük, ami a narcisztikus düh kialakulását eredményezi. Ezért felnőttként, ha úgy érzik, hogy nem tisztelik eléggé, ha kritizálják, vagy ha nem az elvárásaik szerint mennek a dolgok, akkor ezekre abnormális dühkitöréssel reagálnak. Olyan obszcén szégyenérzet rágja őket belül, hogy érzéseiket a másikra vetítik, közben lealacsonyító, az önbecsülést leromboló jelzőkkel operálnak, ellentámadnak és mindenért a másikat okolják, hogy bizonygassák különleges mivoltukat. A frusztráció toleranciájuk rendkívül alacsony, így könnyen válnak agresszívvá, erőszakossá. Ha valaki nőként, vagy férfiként egy ilyen kártékony alak mellé sodródik, s a nárcisz áldozatává válik, az bizonyosan nem előzmény nélkül való.  Annak életében is olyan traumák, szörnyűséges titkok húzódhatnak meg, aminek folytán szükségszerűen válik újra áldozattá.

Mindettől függetlenül, túl a naivitásán, túl a befolyásolhatóságán, mindig tengernyi szorgalommal, alázattal és önfeláldozó erővel vettette bele magát a jó trendérzékenységgel kiválasztott munkáiba. S amikor már úgy érezte, hogy igyekezete hiábavaló, képes volt felállni és felülemelkedni a legnagyobb kudarcokon is. Ha Ica tehetsége értő, valódi férfikézbe kerül, erejével hegyeket lehetett volna megmozgatni, s akkor ma bizonyosan ünnepelt és megbecsült híressége lehetne hazánknak. De csak semmi emberek, ravaszdi haszonlesők és narcisztikus szociopaták sündörögtek körülötte, akik  megalázták vagy csak kihasználták, és amikor már nem kellett nekik, egyszerűen eldobták. De megtörni nem tudta senki és semmilyen kudarc, s ehhez kell egy igazi Nő és az ő hatalmas lelke.

A devizaválságból fakadó eladósodottsága már csak az utolsó nagy pofon volt. Itt is a jóhiszeműségét, az emberséget használták ki. Hogy kik? Azok, akikben bízott, és akiket vakon követett, akiknek meghagyta a döntés jogát. S később már hiába szállt síkra a legharcosabb amazonként a banki önkénnyel és a kormányzati semmittevéssel szemben, valahogy mindvégig áldozat maradt, amiből képtelen volt kitörni.

Ahol most van, a senkiföldjén, onnan is képes lesz felállni, akár úgy is, hogy még mélyebbre süllyed. Mert olyan elpusztíthatatlan erő és kitartás van benne, amilyen csak nagyon kevesek adottsága. De ha egyetlen egyszer is megpróbált volna nem mélyebbre süllyedni, hanem hatalmas erejével önmaga fölé nőni, a vég most nem lenne ennyire keserves, ennyire szégyenteljes. Mert mindig ez a legnehezebb küzdelem az életben: önmagunk fölé nőni!

Nem olyan rég futottam bele, s engem személy szerint nagyon mellbe vágott Amanda Lear New York című videója és annak mondanivalója. Mert valóban: a helyzet egyre zavarosabb, olyan, mint egy lefelé örvénylő spirál. Sötét kikötői dokkok között bolyongva, huszonévesen, halálos bűnök csábításában, azért könnyen át lehet esni egy kisebb szexuális forradalmon, ami XX. század egyik legfontosabb változása volt, és legfőképpen az értelmetlen világháborúk lezárását követően nyert polgárjogot a nyugati demokráciákban.

A bevezető után rögvest vízre szállok a Vízöntő ladikjában, hogy egy rövid kitérő erejéig, az általam kissé elfeledett Pet Shop Boys felé evezzek. A brit duó 1987-es, It Couldn’t Happen Here című filmjét vettem alaposabban szemügyre, és meg kellett állapítanom, hogy azok a giccses kosztümök, a helyszínekhez sokszor nem illő öltözékek, a pikáns és sok esetben frivol jelenetek leplezték le az alapvetően katolikus polgári társadalom képmutatását és álszentségét. A 80-as évek haladó nyugati pop-kultúrájának volt egy ilyen fricskázós, görbe tükrös üzenete az arra nyitott és befogadó generáció felé.  Azért is hoztam ezt fel, mert az Amanda klip nézése közben is hasonló volt az első gondolatom: mintha egy groteszk fricska lenne. A másik gondolatom pedig az volt, hogy a mai, újbalos prűd és szemforgató trendekbe (metoo, érzékenyítés) már nem igazan férhet bele sem Amanda, sem pedig a PSB provokatívan sikamlós vizuális megjelenési módja. Valamelyik „törzs” vagy „szekta” biztosan, vagy maga az alkotó, tetteit húsz év távolából súlyosan megbánva, valamelyik „erőszaktevő” producert felelősségre vonva, pálcát törne felettük. Épp most jelent meg egy friss, ropogós hír arról, miszerint Sharon Stone lesújtóan emlékezik vissza önéletrajzi könyvében arra, mintegy áldozatként beállítva önmagát, hogy galád módon átverték az Elemi ösztön forgatásán, a klasszikussá vált bugyi nélkül villantós jelenet érdekében. Nyilván tökéletesen kiérezhető a szavaiból mindaz a hatásvadász máz, mellyel az újbalos trendekbe kíván, népszerűséget hajhászva belesimulni. Amúgy ezt a fegyvert fordítja mostanában a hazai jobboldali, meg úgy egyáltalán a „konzervatívnak” és „kereszténynek” hívott trollpolitika a liberálisok ellen, egyfajta kulturális ellenforradalomként, de ez már az identitáspolitika vizeire vezetne, amely szintén a Vízöntő-korszak természetéből fakad.  

Valamikor a tavalyi év elején szerettem volna írni a Nő című filmről, amit magányos cimborám ajánlgatott figyelmembe. Persze rögtön megnéztem, el is indított bennem egy csomó gondolatot, de a film annyira előre szaladt egy nem is oly távoli jövőbe, ahol szemérmetlen nyíltsággal mutatja be a férfi-nő viszonyának teljes széthullását, hogy végül letettem róla. Megriasztott a hátborzongató magára maradottság, mely egyre inkább jellemzi mindkét nemet. Ahol a férfi úgy dönt: inkább választja a kényszerű magányt, mintsem vállaljon közösséget egy hús-vér nővel, mely kapcsolat leginkább a lelki sebződések tárháza, ahol egymás önbecsülését tapossák le nap mint nap a sárga földig. De minthogy a férfilélek eredendően rideg, ösztönösen vágyik az éltető melegségre, megtalálja mindezt egy mesterséges pótlékban, egy búgóhangú, intelligens operációs rendszerben. Az látszik, és ott a logikai bukfenc, hogy hiába játszódik a film a jövőben, a férfikarakter mégsem modern, hanem egy olyan igazi régi vágású krapek.

Az előző férfilélek még a láthatatlan (Fenséges) felé él, az előtt alázatos; ezért tud különbséget tenni igaz és hamis vagy értékes és talmi között, de a nőből ( a múzsájából) merítkezik, általa inspirálódik és erősödik jellemében. Cserében felemeli a mellette élő nőt nőiségében. Szárnyalásra, fejlődésre készteti. Megnemesíti a lelke mélyén szunnyadó sötét anyagot. Ezért a múzsa mindig az alkotó férfi felé él, előtte alázatos. S tőle várja, hogy hajójának kormányosa legyen. Ez a láthatatlan hierarchia, amely az új minőségben már nem lesz, nem lehet jelen.

Tovább csordogálva ladikomban elérkezem valahogyan Hamvas Béla esszéjéhez, Vízöntő címmel, és megvilágosodásom támad. Ez a mű egy sokkal nagyobb dimenzióban láttatja a mostani változást, ami nagyjából az elmúlt század közepén kezdődött el. A változás elsősorban életrendbeli, és nem kívülről jött, mint amilyen a nagy honfoglaló, területszerző háborúk voltak, hanem belülről, a lélek tudattalanjából. Közel kétezer éven át egy alapvetően vallásos lelkület vezérelte az egyént, ahol a felettes én-ben ott ült maga Isten, és kontrollálta, adott esetben megszégyenítette az egyén tudattalanjából felszökő mindig éhes, erőszakos démonokat (drive-okat). Az elmebajos, szifiliszes Nietzsche óta tudjuk, hogy Isten halott, hiszen pontosan láthatta ezt az őrültségén keresztül. Mindezzel természetesen arra utalt, hogy az emberiség egy új korszak előtt áll.

Hamvas tétele szerint az egyén tudatos tevékenységének helyébe, a tömeg tudattalan őrjöngése lép. Marx és kortársai, noha a munkásosztály kizsákmányolása ellen szálltak síkra, az elnyomott tömegekben lázadást szítottak és forradalmakat készítettek elő. Ami eddig fent volt, a világos és tudatos, az alásüllyedt, ami pedig lent volt, a sötét és sekélyes, felemelkedett. Olyan volt ez, mintha az agy lesüllyedne a folyton éhes, korgó gyomor helyére, a gyomor pedig a kormányos lenne az agy helyén. Nem véletlen, hogy az egész XX. század a tömegeket lázadása volt, mely szörnyideológiákban, a fasizmusban és a kommunizmusban csúcsosodott ki.

Az elmúlt század szörnyűségeinek talán legkifejezőbb alkotása, Munch Sikoly című festménye. A helyszín egy létező hely az eszéki fjordoknál, amit sétálgatás közben látott ilyennek. Olyan volt, mint egy látomás, amitől halálfélelem fogta el, szinte sikoltott a táj, amit aztán meg is festett. Az egész kétezer éves Halak-korszak ütközött falnak a világháború rettenetével, és ezen belül a holokauszttal. Ez van benne a képben. A század legnagyobb döbbenete, ahonnan már nincsen tovább. Ezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy érzékeltessem, mindig szükségszerűen történik valamiféle kataklizma, ami falhoz vágja a korszakot, és onnantól más minőség veszi kezdetét. Ez az a bizonyos újfajta embertípust, amely kitermeli önmagából az új korszakot. Jól látható az a rendezőelv, amely mindig halad a maga útján. Ez a rendező elv szent és sérthetetlen, és ciklikusság jellemzi. Viszont az ezen belüli életműveket és irányzatok hálóit az ember szövi.

A nyugati progresszív értelmiség lerombolt minden fontos fundamentumot, így váltak mindig is a változás kovászává. Egyetlen fontos eszményük és céljuk a fogyasztói társadalom működtetése, amely még inkább elmagányosít. Így bolyongok tovább a Green Day Boulevard Of Broken Dreams-éhez. Ez a dal Salinger kamaszának a himnusza. Benne van minden, ami a kamasz útkeresését jellemzi. A kamaszkor egy életszakasz, amin mindenki átesik, és olyan, mint egy folyosó, amin végig kell menni minden tiltakozás ellenére. Minden korban más és más kamasznak lenni. A Zabhegyező 1951-es megjelenése a Vízöntő-kor kezdetének első nagy lenyomata volt. Már a mi szüleink is érezték, hogy egy hosszú korszak végén élnek, ezért estek kétségbe, ezért hanyagolták el annyira gyermekeiket, s ezért lett rossz a lelkiismeretük, és nem örülnének, ha hallanák az igazságot: nem bírtak ikonokká válni. Az ikonok máshol kerestetnek, de többnyire csak zagyva, homályos és idealista tanításokra futja már, hogy aztán könnyelműen belesétáljunk a tömegmédia által generált politikai agymosás csapdájába…

Most, 70 év elteltével megváltozott a kamasz belső vívódása, és már nincs hová és nincs miért felnőni, mert a kultúra minden egyese területéről eltűntek az ikonok, akikre érdemes odafigyelni, és akiknek még emberi arcuk lehetne. Így marad a virtuális tér és a mindent elárasztó, mindent szétmaró, ragacsos melankólia, mely minden pop-rock dalból ömlik kifelé szerteszét. S már olyan fokú az elmagányosodás, hogy már nincs kivel egymásba kapaszkodni, akivel megvédhető lenne a saját kis zabligetünk a vihar elől. És a vihar már itt van!

A jobboldali propagandamédia által véleményburokba zárt milliós szekta még egy darabka ideig magyarázza a magyarázhatatlant, szövögeti még a legelvetemültebb összeesküvéseiket a gonosz, vérszomjas kommunistákról, pontosan úgy, mint akiknek elvették a józan eszét és ép erkölcsi érzékét - természetesen a keresztényi ájtatosság álcájába burkolózva. Jövő tavasszal azonban a kijózanodás pillanatai következhetnek. A szekta mélyén élő agymosott szerencsétlenek hirtelen szembetalálkoznak a valósággal, amikor az inga visszaleng.

A helyzet mégis paradox: a kormány népszerűségvesztése nem a járvány nyomában járó gazdasági válságra adott hibás válaszok és intézkedések, vagy a helytelen járványkezelés okozhatja, hanem az idiotizmusig hergelt közbeszéd, a végtelenül ostoba és múltba forduló sérelmi politizálás, melynek hátterében vértlázító véleménypribékek állnak. Mindez könnyen okozhat elemi erejű meglepetést. Előre hát a tribalizmus útján, mert csak az mozgósít igazán!

A kormány, mely intézkedésiben nem, csak hangzatos mondásaiban nemzeti; egy végtelenül arrogáns, leginkább neoliberális gazdaságpolitikát folytat, ezen belül is Orbán Viktor személyes torzkarakterének, cinikusságának fogja. A miniszterelnök kiválóan vette át a törzsi logika mentén irányított identitáspolitikát, amely aláássa a demokratikus rendszereket és zárójelbe teszi a valóságot, hogy még véletlenül se lehessen valós problémákkal foglalkozni, azokra érdemi, értelmes megoldást adni. Valami végleg eltört, és már senki nem tudja vagy akarja a dolgokat rendbe hozni. Éppen ezért kell az identitáspolitika örvén a társadalom tagjait, a techcégek vagy a politika szolgálatába állított médiák által egy zavarosan gondolkodó, végtelenül elfogult, gyűlölettől eltorzult állapotba hergelni. 

Illúzióink azonban nem lehetnek. A jobboldali neoliberális gazdaságpolitika berendezkedett, mely évtizedekre konzerválja a változatlanságot. Az egyik oldal hűbéri rendszere a hazai oligarchákat szolgálja ki, a másiké pedig a globális nagytőkét. Így akárki is kerül a jövőben hatalomra, ebből a levesből kell már főznie. Nagy kérdés, hogy eljön-e az a politikusi generáció, aki képes lesz a valódi rendszerkritikára és visszatér a baloldali programok megvalósításához. Marad addig a politika által gerjesztett hamis, törzsi gondolkodás, a folyton hergelő és provokáló alja stílus, melynek méregmagjai kiváló táptalajra hullnak, mely úgy tűnik, igen nagy népszerűségnek örvend, és persze a politikai paletta mindkét nagy oldalán éppúgy jelen van, kivétel nélkül.

Az a rossz hírem van, hogy a tisztességes, ép erkölcsű felelős polgári attitűd, néhány szélmalomharcot folytató kivételtől eltekintve, éppen eltűnő félben van, s a Vízöntő-kor most termeli ki tömegesen az emberi nem új fajtáját, melynek semmi tartása nincs, erőtlen, nőnek férfias, férfinak nőies, ezért magányos, pótcselekvésekbe menekülő unatkozó tömegember. Ezért nem lehet arra az elcsépelt, ezerszer hangoztatott félmondatra várni, miszerint egy kormányváltáshoz márpedig először ellenzékváltásra lenne szükség, mert nincsen más ellenzék, nekik kell most megmutatniuk, még ha némelyek súlyos hibákat is követtek el, hogy képesek-e azokat revideálni. Minden emberben ott van a képesség önmaga gyarlóságainak meghaladására, ha úgy tetszik, a lelki fejlődésre, ezért nem szabad felülni a hazug perkoncepcióknak.

Még egy kis ideig Habony Árpi adja itt a jobbnál-jobb tanácsait. Az örök tanácsadó. Akinek soha, sehová nem kellett meghívó, mégis ott van mindenütt. Előkelő szalonok pózőre ő, mint mindnyájan ebben a velejéig romlott rendszerben, kinek beszakadt hátán drága bőrzakó feszül, kezében elválaszthatatlan luxusbőrönd fityeg, magabiztos mosolyoffenzívát zúdít szerteszét, őszített, középre fésült kakastaréj hajjal.

Ki tudja, meddig még? Mert az inga egyszer csak visszaleng…

Valakik hozzáférhettek az Index egykori szerverarchívumaihoz, mert ugyan Uj Péter semmi botrányosat, semmi vállalhatatlant nem mondott vagy követett el, mégis megrágalmazhatták az antiszemitizmus vádjával egy reggelen.

Bár még nem tartóztatták le, és remélhetőleg erre nem is kerül sor, mindenesetre felettébb furcsa és riasztó, ahogyan menekül a kérdések elől, de ennél egy fokkal még riasztóbb, ha végül mégis mond a Péter valamit. Olyankor elfogja az embert az a lefegyverző szekunder szégyenérzet attól, amit remegő térdekkel, makogva vezet elő a kérdésekre válaszolandó.

Minden jel arra utal, hogy ő már nem az az odamondogatós, tökös rokkergyerek, aki volt valaha, hanem egy rátarti médiavállalkozó, akinek nincs már szó- és eszközkészlete arra, ha szerepelni kell, és pláne akkor nincs, ha olykor kínos kérdéseket tesznek fel neki. Hiába a drága luxusautó, a nyakig begombolt divating és hegyesorrú cipő, ő már csak egy összezavarodott médiaguru, aki nem mer, vagy, ami ennél is szomorúbb, nem tud beleállni a vitába. Pedig hát bele is állhatott volna, talán meg is védhette volna magát ettől a tényleg nemtelen támadástól, de nem. 

Nálunk a rendszerváltás utáni baloldali-liberális sajtóban igen nagy karriert futott be az a laza, könnyed gonzó újságírói stílus, melynek lényege a fékezhetetlen képzelőerő és asszociációs készség, valamint az erős jelzőszerkezetes szózsonglőrködés, ahol a tények kellően vegyültek a fikcióval, éppen az üzenet hatásának felerősítése érdekében. Ez a jól begyakorolt stílus csapott át aztán a mindent lesajnáló, mindent lefitymáló, minden komoly gondolatot kigúnyoló urbánus vulgár zsurnalisztikába, melynek Uj Péter kiváló művelője volt. Erre a jelenségre mondta azt Puzsér Róbert rendkívül találóan, hogy „a 2000-es években, ha bárki megvallotta, hogy hisz valamiben, ott állt mögötte egy indexes újságíró és röhögött”. S ez, persze, egy olyan menő dolog volt, olyan igazi rákkenroll, amihez minden tollforgató hasonulni szeretett volna. Csak aztán, ahogy mindenből, amivel az ember elkezd túl sokat bíbelődni, ebből is valami torzszülött kerekedett ki.

Ma már ez egyáltalán nem menő, hisz mindenki kellően érzékenyítve vagyon, s ez feltehetőleg, csak rosszabb lesz ennél. Jól látható, amint futótűzként terjed a világban az az elmebeteg nézet, ahol bizonyos szavakat nem lehet már kimondani, sőt műveket, műalkotásokat kellene tiltólistára tenni, mert az rasszista vagy éppen a „fehér felsőbbrendűséget” hirdető bélyeggel látják el. Ebbe az újbalos prüdéria svungos pofonjába futtatták bele jó főszerkesztő urunkat. És ha még nem lenne elég őrültség a politikailag korrekt beszednek való ostoba megfelelés, akkor a metoo-mozgalom, a másik nagy újbalos prüdéria satuját nyomják az ember arcába.  

A kormánypárti troll-médiamunkások kapva-kapnak a kínálkozó alkalmakon, és nem kell tenniük mást, csak akkurátusan kiszedegetni azt a sok rothadó mocskot, amit a ballib médiaelit évtizedeken át sepregetett a szőnyeg alá, és odadörgölni ezeknek a képmutató és szemforgató alakoknak az orra alá, ha már az összes haladó gondolkodó volt szíves fejet hajtani az újbalos prüdériák előtt…

Már Ferihegyen, a reptéri kávézóban elkezdődött, ahol kedélyesen fogyasztotta Deniro Lajos a jól bevált Croque-Monsieur-t, a hozzávaló, elengedhetetlen kapucsínójával. Váratlanul különös jelek fura és véletlenszerű láncolatára lett figyelmes, de még nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget. Egyelőre Párizs hívogató hangja duruzsolt a fülébe, s az minden zavaró tényezőt képes kívülre zárni.

Az egyik kávéházi alkalmazott azonban rendkívüli módon ismerős lett számára valahonnan, de nem szólt hozzá, még a végén azt hihetnék, hogy minden kis fruskára felkapja a fejét. Amúgy meg, nem is ilyen, csupán egy egyszerű kis bohóc, aki játszik a tűzzel... Azonfelül a Lajost kenyérre lehetne ám kenni, bizony!

Némi tétovázás után mégis megszólította, és kiderült, hogy tényleg jól emlékezett, hiszen egykori tanítványa volt a pincérlány. Beszélgetésbe elegyedtek, aminek következében korabeli emléktöredékek szakadtak fel. Ki is derült hamarjában, hogy a kis hölgy milyen kitörő örömmel várta azokat az órákat, szinte már rajongott értük. Sőt, miután kénytelen-kelletlen elhagyta hősünk az intézményt, nem átallott egy sajnálkozó levélben hangot adni rendkívüli szomorúságának. Hja, kérem, akkor még tudott a Lajos anekdotázni, gondolhatják… Szóval, nagy volt az öröm, megint rájöttek, mennyire kicsike is a világ…

Párizsba érve hirtelen elkapta az a bizsergető kíváncsiság, amit, ha alkalmasint, a hely szelleme vált ki az arra vetődő vándorból. Rögvest le is sétált a hotelje szobájából, és, mivel a Sacré Coeur bizonyult a legközelebbi látványosságnak, afelé vette az irányt. Felment a lépcsőkön, tétován rátámaszkodott a betonkorlátra, közben figyelte az elé táruló füstölgő-sistergő, infernális pompát. Csak ekkor, ott a korlátot támasztva fedezte fel a különböző érdekes szinteket a városrészen belül.

Épp szitált az eső. A permetszerű szomorkásba némi mediterrán langy szellő vegyült, amely akarva-akaratlan arcába fújta az esőcseppeket. Mindez cseppet sem tántorította el a mi Lajosunkat, csak ment és ment, s közben hagyta, hogy beszippantsa a Montmarte fülledtsége. Mindegy, melyik részén, s persze az is mindegy, hányszor sodort erre a vándorút kóbor szele, itt mindig rá lehet lelni a létezés elviselhetetlen könnyűségére…

A Montmarte hegyen, amelyen a Sacré Couer, vagyis a Szent-szív bazilika helyezkedik el, úgy magaslik fel, mint a felettes én, amely bűntudatot és szorongást kelt a gyarló emberben. Nem véletlen, hogy Émile Zola, aki a romlottság nyers és szókimondó gyermeke volt, olyannyira gyűlölte a római katolikus egyházat, akik persze a műveit akkortájt tiltólistára tették. Aztán a lépcsőkön elindulva lefelé, szép lassan feltárul az a belső pokol, ahol a tudattalan örvénylik, az állati ösztönvilág, ami nincs átvilágítva az isteni fény által. Itt már óvatosan ajánlott szemlélődni, ez már Párizs művészeti paradicsoma volt egykoron, amikor még volt értelme a szublimációnak, ma már csak egyszerűen vigalmi negyed, melynek legmélyebb bugyraiba lehet megérkezni. Olyan utazás ez, melynek vége, így vagy úgy, de egy nagy orgazmusba kell torkolljon…

Így szól a régi mondás: pos coitus omnis animalis triste. Ez nagyjából annyit jelent, hogy együttlét után minden állat szomorú. Azért helyezték el mérnöki pontossággal az út végére a Moulin Rouge-t, hogy ne lehessen itt senki sem szomorú. Ott tánc van és vidámság, s talán ismét kedvet kaphat a vándor egy újabb kéjkirándulásra…                

Párizsról emellett nagyon kevesen tudják, s talán ennél azért lényegesen érdekesebb, hogy az idetévedő nő újra visszatér a szíve mélyére, már nem követel, nem vadászik, csak jelen van. Felfedezi a csak úgy levés művészetét, és közben szerelmes lesz újra az életbe. Az idetévedő férfi elszakad a presztízstárgyaktól, megnyugszik és felszabadul, már nem unatkozik, feloldódik a mindent átható művészetekben. S mindeközben mindkét fél felfedezi újra a láthatatlan hierarchia szerinti életet.

A tudatilag érett férfi az okokat a láthatatlanban találta meg. Egykoron szövetséget kötött a láthatatlannal, melyben alázatos és megingathatatlan, s amelyben Isteni rend van. A nőt, aki mellette él, támogatja és emeli, aki napról-napra szépül. Azonban a nőt nem helyezheti a láthatatlan és önmaga közé; helye és helyzete okán úgy rendelődik alá, hogy méltósággal felülemelkedik, így a férfi mögött foglal helyett, hogy jóságával és belső szépségével a nála megvalósultabbat szolgálja.  

A legalsó szinteken járva, túl a művésztelep után, már a piac forgatagán is átverekedve, egy eldugott bolhapiacra érkezett, ahol megakadt a tekintete egy ismeretlen nőn. Különösen az a könnyedség tetszett neki, amellyel némelyik ócskaságnak frappáns elnevezést adott, tanúbizonyságot téve humorról, bohémságról. Lehetne most hosszasan értekezni arról a furcsa tekintetű, mogorva fickóról, akivel csak úgy lézengett a piacon, és talán egy másikról, akihez titkon mély érzelmeket táplál; s aki miatt akkora utakat képesek a nők bejárni, míg végül a vándor rájuk talál…

Valamikor, réges-régen szeretett a Lajos egy nőt, ő jutott mindjárt az eszébe, pedig még csak hasonlóság sem volt köztük külsőre. Talán a finom, megengedő mozdulatok okozták eme érzéki csalódást, ezt most, innen nézvést, nem lehet pontosan megítélni. Ő az a fajta lírikus nőbolond, aki megszállottan, szinte javíthatatlanul önmagát és saját eszményképét kereste a nőben, és persze újra és újra csalódnia kellett, mert az eszménykép sohasem pont olyan a valóságban, mint ahogyan azt elképzelte.   

Mindenesetre a mai világban igen ritkán fordul elő, hogy ennyire tiszta és elbűvölő nő képe ragyogjon fel előtte. Van az a lágyság, amit ösztönösen sikerül mindig észrevennie, s onnantól már nagyon nehezen tud tőle szabadulni, olyan lesz neki, amire egyszerűen szüksége van és kész. Nem szexus ez, nem is külsőség, túl van a tetszik, nem tetszik választáson. Aztán felbukkan valahol, olyankor csak úgy forgolódik, izeg-mozog a színen, ő pedig képes mindjárt beleszeretni…

Lajosnak olyan volt ez, mint egy másik élet az életében, amely felvirradt rá ezen a délutánon. Mint az éjjel egyórai legszebb álom. Vajon meddig tarthat ez még, ami az egész élet?

 Mottó:

"Megjelenése, mimikája, beszédmódja, arckifejezése tökéletes megjelenítése a sokak által először tőle hallott valaminek, a nyunyókának! A lassú, szinte retardáltnak tűnő beszédmódja teljes mértékű bizonytalanságot sugároz, amit és ahogy mond az találó mémek keletkezését indukálja, nagymértékben csökkentve ezzel annak a hitnek a kialakulását, ami ahhoz kellene, hogy az emberek higgyenek neki." (Lezli elvtárs bejegyzése a facebookon)

Sajnos nem tudok ezzel sem egyetérteni, mert sok benne a felesleges szócséplés, ami csak a felszínt kapargatja és sajnálatos módon, a lényegről nem ejt szót.

Azért írja Lezli elvtárs az egyre megveszekedettebb, az egyre fanatikusabb, no és persze, a nemzeti gondolattól egyre allergiásabb posztjait, mert ő a rendszerváltás előtti értelmiségi kaszthoz tartozik, s amely rendszerben mindezen ismérvek alapkövetelménynek számítottak. Ennek az áruló értelmiségnek minden egyes kettős mércéje, feltörhetetlen elfogultsága és szűklátókörűsége, az engesztelhetetlen gyűlöletéből fakad, amit legtöbb esetben a holokauszt-sérültségük táplál.

Jó, ha tudjuk, hogy Nyunyóka néni öltözködési stílusa, karaktere, maga a politikaformálás, amit valahol gondos elmék, tudatosan találtak ki, pontosan azért, hogy ne a lényegről beszéljünk. Legyen hát szó egy esetlen, csetlő-botló nénikéről, annak vicces elszólásairól, tárgyi tévedéseiről. Amit persze valakik, egy kormányzati hátsószobában jól kitaláltak és legyártottak. Pontosan azért, hogy ne történhessen meg valós diskurzus a járvány-kezelésről, vagy magáról a vírus természetéről, mert hiszen a legkisebb hibás lépés is beláthatatlan politikai következményekkel járhat - ahogyan jár is, akár választások dőlhetnek el ezen.

Ebben az alávaló identitáspolitikában a komplett politikai elit, pártállástól, világnézettől függetlenül, az élen jár… Mindannyian megérettek a leváltásra, de ez valójában lehetetlen vállalkozás lenne! Viszont az úgy nem fog működni, hogy amikor a saját elvtársaink csinálják a tüzeket, akkor cinkosan félrenézünk, mintha mi sem történt volna, mert ez egy méltatlan és meglehetősen szélhámos értelmiségi póz.

A 444, a 24.hu és a teljes balos-libsi propagandasajtó, és a hozzájuk hithű értelmiségiek, egyszerűen nem tudják megállni, nem tudnak ellenállni, hogy ne hergelődjenek ezzel az etetéssel. Ha hergelik őket, akkor ők felfuvalkodnak, elönti őket a pulykaméreg és írják is már a gúnyolódó cikkeiket, cinikus, leszóló posztjaikat, és közben röhögnek egyet a Nyunyóka nénin.

A kormány bármelyik intézkedésének receptje majdnem mindig ugyanaz. Vegyél elő egy ügyet, avasd szentté, és rendelj hozzá egy hergelési potenciált. Ez esetben a kormány, a járványkezeléshez hozzárendelte az esetlen nénikét, és aki ezen röhög, az egy idős emberen élcelődik, az a galád éppen az idős kort, az abból fakadó tudást, tapasztalatot nem tiszteli, akárhogyan is magyarázza később a bizonyítványát. A csapdába már bele is sétáltak.

Azt kell végre látni és megérteni, hogy akár Kásler, vagy az Operatív Törzs Cili nénije, valójában identitásobjektumok, azok azonosulási és hergelési pontok, amik profi módon ki vannak találva. És amikor a Telex.hu, a 168 óra vagy valamelyik poszt-szocialista értelmiségi ezen gúnyolódik, akkor belesétálnak abba a kelepcébe, ami egy valódi diskurzus eltérítésének nagy művelete, és amit pont ennek a szennyes sajtónak és ezeknek alakoknak állítottak! Ezt nem veszik észre, pedig pont ők az intellektuális elit! Miféle elit ez? Ameddig az van, hogy a kormányzat úgy játszik evvel az elittel, mint a macska az egérrel, és jelenleg ezek az egér szerepében tetszelegnek, addig ne akarják ezt az országot vezetni, addig ne akarják itt megmondani a tutit, mert ahogyan az agyonérzékenyített és széthergelt identitáspolitikából, úgy ebből a működésből is tragédia lesz!

Amúgy roppantmód örülök, hogy ismételten sikerült pont nem a lényegről szót ejtened! De legalább megint uszíthattál egy keveset és rúghattál közvetve egy nagyot a kormányba! Jár a taps, Lezli elvtárs!

Valamilyen különös helyzet okán mégiscsak lett nekünk új alaptörvényünk. És hogy milyen is ez az alaptörvény, arról inkább nem foglalnék állást, mert nem vagyok úgy öltözve. Elég az hozzá, hogy a mai normákhoz nincsen köze, mert ez, ennek az letűnőfélben lévő antivilágnak, egy mesterséges valóságot legyártó rendszernek a része.  Egy végtelenül bornírt, ötlettelen, kiüresedett rendszernek, referenciaként álljon itt előttünk Novák Katalin videója. Nekünk vigyázó szemeinket a rendszer mögött épülő háttérhatalomra kellene vetnünk…

Személy szerint engem egyre kevésbé érdekel a kormány által felpörgetett fészekrakó ösztön. Feleségem sok gyereket akart, én meg jó, ha egyet, és mindig, mindenen veszekedtünk. A családja pedig szemrebbenés nélkül végignézte volna, hogy teljesen elveszítsem önmagamat, valamiféle megfoghatatlan, értelmetlen cél érdekében. Szokták mondani, hogy azok bántanak leginkább, akiket szeretsz, s szeretteink képesek a leginkább megbántani…

Ha most belemennék abba, hogy ma már mennyire nem egyértelmű az „apa férfi, az anya nő” alaptörvénybe fektetett nemi meghatározottsága, tévútra tévednék és csak a felszínt kapargatnám. A főbb aspektusokat elmondták már előttem többen, de egy fontos és annál mélyebb változásra kevesen fókuszáltak eleddig, s ennek belátásához pedig Hamvas Bélához kellett fordulnom.

Ha a korunkat, melyben élni adatott, jobban érteni szeretnénk, akkor az asztrológia felé, ezen belül is a nagyvonalúbb keleti felé kell tekinteni, hisz a sorsunkat nagyban befolyásolják a csillagok állása, vagy legalább is, ahogyan Márai tanár úr fogalmazott: „… kétségtelen, hogy a csillagok alatt is születtél, tehát közöd van hozzájuk.”

A keleti asztrológia tehát egy mélyebb és szélesebb spektrumú összefüggést talált a csillagjárás és az emberiség sorsa között, amely úgy tartja, hogy nagyjából kétezer év egy világhónap. Tizenkét világhónap körülbelül huszonhatezer év, melynek felén nagyobb kataklizmák várhatóak. Ilyen volt például a tizenháromezer évvel ezelőtt bekövetkezett Atlantis elsüllyedése. Az idevonatkozó fogalom pedig a precesszió, mely eltolódást jelent, amit a föld tengelyének ingadozása idéz elő. A föld keringési síkján, az ekliptika mentén állatövi csillagképek helyezkednek el, ezek alkotják a zodiákust. Ennek értelmében a tavaszi napéjegyenlőség pontja egy hajszálnyival mindig előrehalad, így kétezer év elteltével a nap már nem a Halakban kel tavasszal, hanem hátrál és átlép a Vízöntőbe.

Nincs olyan ember a világban, aki ne érezné valamilyen formában az elmúlt század második felében elindult változást, és hogy a korszakfordulóban már bokáig benne gázolunk, amit lehet egyfajta világvégeként értelmezni, amely világnak természetesen nincsen vége. A világban zajló változás dinamikája nem egységes, ez országonként, kontinensenként eltérhet, attól függően, hogy az adott politikai elit a valóságra reflektál-e, vagy inkább, a keresztény ellenforradalom keretén belül, visszalöki tagjait a múlt századba. Eközben a rohamléptékű változás először megfosztotta a társadalmakat a vallási identitásuktól, és most mállik szét a nemzeti és a nemi identitásuk is. És nincs kapaszkodó, nincs világeszme, csak a robbanásszerűen terjedő iszlám és a kultúrbalos absztrakt erkölcs, amely utóbbi bőrszínek és nemi szervek szerint határozza meg az igazság mértékét.     

Puzsér Róbert egy előadásán ekképpen fogalmaz: „Francis Fukuyama szerint a történelem megfagyott, nincs világeszme. Nincsenek államférfiak, igazi ideológiák és víziók, identitáspoltika lépett a helyükre. Fukuyama figyelmeztet minket arra, hogy az identitáspolitika úgy állítja be önmagát mint a demokratikus működésnek egy magasabb fokát, valójában a demokráciát fenyegető legsúlyosabb veszély. Az identitáspolitika szerint a véleményed a bőrszínedből, a nemedből, a vallásodból következik, abból levezethető. Fukuyama úgy gondolja, hogy ez életveszélyes.”

Azt is látni kell, hogy ezt a változást nem valamiféle háttérhatalmi gyíkemberek gonosz mesterkedése idézi elő, akiket ha leváltunk talpig becsületes, ideális emberekre, akkor el lehet kerülni vagy meg lehet úszni a változást. A változás elkerülhetetlen, éppen azért, mert a folyamatot nem ember hordozza, hanem a személytelen. Ilyen például a tőzsde, a techcégek és a pénztőke, amely folyton növekedni akar. Ezt úgy éri el leginkább, hogy az egyéneket személytelenné zülleszti, önmaga üzemanyagaként tömeggé égeti el. Hamvas bővebben ír A láthatatlan történet c. esszéjében arról, hogy Marx és a szocializmus apostolai miként lázították a tömeget zendülésre. A tömeg uralma alatt az értelmes elsüllyed, és helyébe a zavaros, tudattalan tevékenység lép, ahol az egész emberi lét elhomályosul. „A magasabb függ az alacsonyabbtól. Fordított helyzet támad, Az ember fejjel lefelé kezd élni. S a következmények beláthatatlanok.”

A Vízöntő archetípusa vagy a lángelme, aki forradalmakat szít, vagy a géniusz, aki újabbnál újabb találmányokkal sokkol. Másképpen mondva, a régi rendet feldúlva, újat hoz létre. A párkapcsolat már nem nő és férfi között szövődik, hanem ember és ember között kell végbemenjen. S aki nem kellőképpen genderfluid, vagy nem képes szabadon megélni valamelyik nemi identitását, annak ott lesz a virtuális valóság, ahol gépek, programok veszik át a kiegészülni vágyó lelki igényt. Éppen úgy, mint A Nő című filmben, ahol a női szoftvernek Scarlett Johansson kölcsönöz ellenállhatatlanul buja hangot...  

A Vízöntő korát éljük, és ha akarjuk, ha nem, ez változást hoz, mely nehéz keresztként nehezül mindannyiunk vállára. Mi mást tehetnénk, minthogy kalapunkat megemeljük előtte.

Elmegy ez az év is. A varjú sem károg utána. Talán egy „kár-kár” elhagyhatná valamelyik kóbor madár csőrét, mert hát sokféleképpen lehetett volna… De még így is a legboldogabb pillanataim idén azok voltak, amiket a szerelmemmel tölthettem el.

Közben írtam pár flekket a blogra, egyiket-másikat, így visszatekintve, igen jó újraolvasni. Némelyikbe beleraktam egy-egy darabot a szívemből, talán ezért is lettek olyan jók. Persze könnyedén tettem, hisz a kedvesem rögtön begyógyította a hatalmas szeretetével. Ő nekem a legnagyobb csoda az életben, ahol a lelkem mindig megnyugvást talál.

Emellett volt itt minden, mi rettenetes, és nem csak arra gondolok, hogy tíz év után kirúgtak az állásomból, de kirúgott a drága feleségem is, no meg itt van ez a fránya világjárvány, ami azért mindennél rettenetesebb.

És itt vagyok, mégis, élek, megmaradtam. S ez elég ok lehet, hogy ez az év se legyen felesleges. Csak idő kell, hogy kiderüljön…

Néha elfog azért a keserűség, olyankor a szegény ember kincsébe, az álomba kapaszkodok. Vagy előveszek a vénségére egészen meghibbant Jim Carrey-től valami jófajta vígjátékot, és mindjárt eloszlik minden bánatom.

Ilyen például az Igenember, ahol az eddig megszokott és utánozhatatlan gumiarcú figurát hozza a színész, ám a történet hagy némi űrt maga után. Persze, ha nem hagyna, akkor biztosan nem vesződnék az újbóli megtekintésével, meghagynám mindezt a bojtosfarkú kisördögnek, bíbelődjék csak ő hiábavalóságokkal kedvére.

Az űrt afféle gondolkodás tölti be, melybe beletuszkoljuk önnön életünket, s végigszálazva kiderül, mennyi minden el lett szalasztva. Olyan abszurd dráma, ahol nincs katarzis, csak miután az összekuszálódott lelkületű néző el nem hagyja a nézőteret, s elindul valami odabenn, a lélek rejtett zugaiban…

Jófajta vígjátékról van itt szó, amelyre ráhúztak egy raklapnyi geget és blődlit, hogy aztán mégis kikandikáljon mögüle az a fajta társadalomkritikai motívum, amely az amerikai szatíra nagy részét jellemzi. Hiszen a főhős nagyszerű, ám roppant szürke és unalmas élete egyszer csak nagy ívű fordulatot vesz, minekután önmaga akaratát semmibe véve, szinte elvtelenül mond igent mindenre, úgy, hogy azelőtt szinte csak nemet mondott az élet adta lehetőségekre.

Nem kell ahhoz kisdoktori, hogy elképzelhetővé váljon, mi minden őrültség sülhet ki ebből...

Azonban a film nem csak az egyik oldalt állítja pellengérre, hovatovább mindkettőt. Mivel mostanság nincs film erkölcsi konklúzió nélkül, itt sem maradhat el: a mindenre nemet mondók esetében nem az a legjobb megoldás, ha eztán minden, tőlük teljességgel életidegen dolgokra rögtön igent mondanak, hanem éppen az, amikor a szándék összeegyeztetésre kerül valós önmagukkal – aminek alapja az önismeret, ugye.

Weöres Sándor írja A teljesség felé című csodájában, nem betűhíven idézve: a törvények, mármint az önmagunkkal szemben felállítottak, nem arra valók, hogy börtönünk legyen, hanem hogy szabadon ki-be járhassunk rajtuk.

Éppen ezért nem árt néha igent is mondani!

Jim Carrey, egy vele készült interjúban nyilatkozva elárulta, számára továbbra is a humor a legfontosabb életelixír. Vagyis a komédia nem csak arról szól, hogy nevessünk a csetlő-botló szereplőkön, hanem, hogy egy jót mosolyogjunk önmagunkon is. Az önmagunkon való nevetés tehát a pozitív gondolkodás szerves tartozéka.

Én mindenképp így vágok neki az új évnek!