Már Ferihegyen, a reptéri kávézóban elkezdődött, ahol kedélyesen fogyasztotta Deniro Lajos a jól bevált Croque-Monsieur-t, a hozzávaló, elengedhetetlen kapucsínójával. Váratlanul különös jelek fura és véletlenszerű láncolatára lett figyelmes, de még nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget. Egyelőre Párizs hívogató hangja duruzsolt a fülébe, s az minden zavaró tényezőt képes kívülre zárni.

Az egyik kávéházi alkalmazott azonban rendkívüli módon ismerős lett számára valahonnan, de nem szólt hozzá, még a végén azt hihetnék, hogy minden kis fruskára felkapja a fejét. Amúgy meg, nem is ilyen, csupán egy egyszerű kis bohóc, aki játszik a tűzzel... Azonfelül a Lajost kenyérre lehetne ám kenni, bizony!

Némi tétovázás után mégis megszólította, és kiderült, hogy tényleg jól emlékezett, hiszen egykori tanítványa volt a pincérlány. Beszélgetésbe elegyedtek, aminek következében korabeli emléktöredékek szakadtak fel. Ki is derült hamarjában, hogy a kis hölgy milyen kitörő örömmel várta azokat az órákat, szinte már rajongott értük. Sőt, miután kénytelen-kelletlen elhagyta hősünk az intézményt, nem átallott egy sajnálkozó levélben hangot adni rendkívüli szomorúságának. Hja, kérem, akkor még tudott a Lajos anekdotázni, gondolhatják… Szóval, nagy volt az öröm, megint rájöttek, mennyire kicsike is a világ…

Párizsba érve hirtelen elkapta az a bizsergető kíváncsiság, amit, ha alkalmasint, a hely szelleme vált ki az arra vetődő vándorból. Rögvest le is sétált a hotelje szobájából, és, mivel a Sacré Coeur bizonyult a legközelebbi látványosságnak, afelé vette az irányt. Felment a lépcsőkön, tétován rátámaszkodott a betonkorlátra, közben figyelte az elé táruló füstölgő-sistergő, infernális pompát. Csak ekkor, ott a korlátot támasztva fedezte fel a különböző érdekes szinteket a városrészen belül.

Épp szitált az eső. A permetszerű szomorkásba némi mediterrán langy szellő vegyült, amely akarva-akaratlan arcába fújta az esőcseppeket. Mindez cseppet sem tántorította el a mi Lajosunkat, csak ment és ment, s közben hagyta, hogy beszippantsa a Montmarte fülledtsége. Mindegy, melyik részén, s persze az is mindegy, hányszor sodort erre a vándorút kóbor szele, itt mindig rá lehet lelni a létezés elviselhetetlen könnyűségére…

A Montmarte hegyen, amelyen a Sacré Couer, vagyis a Szent-szív bazilika helyezkedik el, úgy magaslik fel, mint a felettes én, amely bűntudatot és szorongást kelt a gyarló emberben. Nem véletlen, hogy Émile Zola, aki a romlottság nyers és szókimondó gyermeke volt, olyannyira gyűlölte a római katolikus egyházat, akik persze a műveit akkortájt tiltólistára tették. Aztán a lépcsőkön elindulva lefelé, szép lassan feltárul az a belső pokol, ahol a tudattalan örvénylik, az állati ösztönvilág, ami nincs átvilágítva az isteni fény által. Itt már óvatosan ajánlott szemlélődni, ez már Párizs művészeti paradicsoma volt egykoron, amikor még volt értelme a szublimációnak, ma már csak egyszerűen vigalmi negyed, melynek legmélyebb bugyraiba lehet megérkezni. Olyan utazás ez, melynek vége, így vagy úgy, de egy nagy orgazmusba kell torkolljon…

Így szól a régi mondás: pos coitus omnis animalis triste. Ez nagyjából annyit jelent, hogy együttlét után minden állat szomorú. Azért helyezték el mérnöki pontossággal az út végére a Moulin Rouge-t, hogy ne lehessen itt senki sem szomorú. Ott tánc van és vidámság, s talán ismét kedvet kaphat a vándor egy újabb kéjkirándulásra…                

Párizsról emellett nagyon kevesen tudják, s talán ennél azért lényegesen érdekesebb, hogy az idetévedő nő újra visszatér a szíve mélyére, már nem követel, nem vadászik, csak jelen van. Felfedezi a csak úgy levés művészetét, és közben szerelmes lesz újra az életbe. Az idetévedő férfi elszakad a presztízstárgyaktól, megnyugszik és felszabadul, már nem unatkozik, feloldódik a mindent átható művészetekben. S mindeközben mindkét fél felfedezi újra a láthatatlan hierarchia szerinti életet.

A tudatilag érett férfi az okokat a láthatatlanban találta meg. Egykoron szövetséget kötött a láthatatlannal, melyben alázatos és megingathatatlan, s amelyben Isteni rend van. A nőt, aki mellette él, támogatja és emeli, aki napról-napra szépül. Azonban a nőt nem helyezheti a láthatatlan és önmaga közé; helye és helyzete okán úgy rendelődik alá, hogy méltósággal felülemelkedik, így a férfi mögött foglal helyett, hogy jóságával és belső szépségével a nála megvalósultabbat szolgálja.  

A legalsó szinteken járva, túl a művésztelep után, már a piac forgatagán is átverekedve, egy eldugott bolhapiacra érkezett, ahol megakadt a tekintete egy ismeretlen nőn. Különösen az a könnyedség tetszett neki, amellyel némelyik ócskaságnak frappáns elnevezést adott, tanúbizonyságot téve humorról, bohémságról. Lehetne most hosszasan értekezni arról a furcsa tekintetű, mogorva fickóról, akivel csak úgy lézengett a piacon, és talán egy másikról, akihez titkon mély érzelmeket táplál; s aki miatt akkora utakat képesek a nők bejárni, míg végül a vándor rájuk talál…

Valamikor, réges-régen szeretett a Lajos egy nőt, ő jutott mindjárt az eszébe, pedig még csak hasonlóság sem volt köztük külsőre. Talán a finom, megengedő mozdulatok okozták eme érzéki csalódást, ezt most, innen nézvést, nem lehet pontosan megítélni. Ő az a fajta lírikus nőbolond, aki megszállottan, szinte javíthatatlanul önmagát és saját eszményképét kereste a nőben, és persze újra és újra csalódnia kellett, mert az eszménykép sohasem pont olyan a valóságban, mint ahogyan azt elképzelte.   

Mindenesetre a mai világban igen ritkán fordul elő, hogy ennyire tiszta és elbűvölő nő képe ragyogjon fel előtte. Van az a lágyság, amit ösztönösen sikerül mindig észrevennie, s onnantól már nagyon nehezen tud tőle szabadulni, olyan lesz neki, amire egyszerűen szüksége van és kész. Nem szexus ez, nem is külsőség, túl van a tetszik, nem tetszik választáson. Aztán felbukkan valahol, olyankor csak úgy forgolódik, izeg-mozog a színen, ő pedig képes mindjárt beleszeretni…

Lajosnak olyan volt ez, mint egy másik élet az életében, amely felvirradt rá ezen a délutánon. Mint az éjjel egyórai legszebb álom. Vajon meddig tarthat ez még, ami az egész élet?