Elmegy ez az év is. A varjú sem károg utána. Talán egy „kár-kár” elhagyhatná valamelyik kóbor madár csőrét, mert hát sokféleképpen lehetett volna… De még így is a legboldogabb pillanataim idén azok voltak, amiket a szerelmemmel tölthettem el.

Közben írtam pár flekket a blogra, egyiket-másikat, így visszatekintve, igen jó újraolvasni. Némelyikbe beleraktam egy-egy darabot a szívemből, talán ezért is lettek olyan jók. Persze könnyedén tettem, hisz a kedvesem rögtön begyógyította a hatalmas szeretetével. Ő nekem a legnagyobb csoda az életben, ahol a lelkem mindig megnyugvást talál.

Emellett volt itt minden, mi rettenetes, és nem csak arra gondolok, hogy tíz év után kirúgtak az állásomból, de kirúgott a drága feleségem is, no meg itt van ez a fránya világjárvány, ami azért mindennél rettenetesebb.

És itt vagyok, mégis, élek, megmaradtam. S ez elég ok lehet, hogy ez az év se legyen felesleges. Csak idő kell, hogy kiderüljön…

Néha elfog azért a keserűség, olyankor a szegény ember kincsébe, az álomba kapaszkodok. Vagy előveszek a vénségére egészen meghibbant Jim Carrey-től valami jófajta vígjátékot, és mindjárt eloszlik minden bánatom.

Ilyen például az Igenember, ahol az eddig megszokott és utánozhatatlan gumiarcú figurát hozza a színész, ám a történet hagy némi űrt maga után. Persze, ha nem hagyna, akkor biztosan nem vesződnék az újbóli megtekintésével, meghagynám mindezt a bojtosfarkú kisördögnek, bíbelődjék csak ő hiábavalóságokkal kedvére.

Az űrt afféle gondolkodás tölti be, melybe beletuszkoljuk önnön életünket, s végigszálazva kiderül, mennyi minden el lett szalasztva. Olyan abszurd dráma, ahol nincs katarzis, csak miután az összekuszálódott lelkületű néző el nem hagyja a nézőteret, s elindul valami odabenn, a lélek rejtett zugaiban…

Jófajta vígjátékról van itt szó, amelyre ráhúztak egy raklapnyi geget és blődlit, hogy aztán mégis kikandikáljon mögüle az a fajta társadalomkritikai motívum, amely az amerikai szatíra nagy részét jellemzi. Hiszen a főhős nagyszerű, ám roppant szürke és unalmas élete egyszer csak nagy ívű fordulatot vesz, minekután önmaga akaratát semmibe véve, szinte elvtelenül mond igent mindenre, úgy, hogy azelőtt szinte csak nemet mondott az élet adta lehetőségekre.

Nem kell ahhoz kisdoktori, hogy elképzelhetővé váljon, mi minden őrültség sülhet ki ebből...

Azonban a film nem csak az egyik oldalt állítja pellengérre, hovatovább mindkettőt. Mivel mostanság nincs film erkölcsi konklúzió nélkül, itt sem maradhat el: a mindenre nemet mondók esetében nem az a legjobb megoldás, ha eztán minden, tőlük teljességgel életidegen dolgokra rögtön igent mondanak, hanem éppen az, amikor a szándék összeegyeztetésre kerül valós önmagukkal – aminek alapja az önismeret, ugye.

Weöres Sándor írja A teljesség felé című csodájában, nem betűhíven idézve: a törvények, mármint az önmagunkkal szemben felállítottak, nem arra valók, hogy börtönünk legyen, hanem hogy szabadon ki-be járhassunk rajtuk.

Éppen ezért nem árt néha igent is mondani!

Jim Carrey, egy vele készült interjúban nyilatkozva elárulta, számára továbbra is a humor a legfontosabb életelixír. Vagyis a komédia nem csak arról szól, hogy nevessünk a csetlő-botló szereplőkön, hanem, hogy egy jót mosolyogjunk önmagunkon is. Az önmagunkon való nevetés tehát a pozitív gondolkodás szerves tartozéka.

Én mindenképp így vágok neki az új évnek!