Az ünnepi időszak meghitt nyugalma arra is jó, hogy dicsérjem kicsit a celebjeinket. Dicsérjem, méghozzá a nárcizmusuk kapcsán, persze csak szőrmentén, nehogy szavaimmal bárkit is megbántsak.

Biztosan emlékeznek rá, amikor a Konyhafőnök kiváló séfje eltorzult arccal oltotta le valamelyik népszerű vetélkedő műsorban a barátnőjét, miután képes volt egy apró kritikát megfogalmazni vele szemben. Szegény leányzó szinte sírva fakadt a leteremtés rémületétől; majd ebből felocsúdva még hozzátette, hogy nagyon jól esett volna neki, ha egyszer az életben valamiért megdicséri, de erre az ismeretségük óta nem volt még példa. Jellemzően a kommentszekciók trollhada kiállt a "séf úr" jellemes viselkedése mellett, miszerint jól tette, hogy nem hagyta magát! Majd kisvártatva jött Árpa Attila, és rezignáltan, szinte szemrebbenés nélkül mondta bele a nagy nyilvánosságba: ő bizony egy narcisztikus szociopata.

Az mára teljességgel megszokottá vált, hogy a közösségi felületek az ízléstelen magamutogatással vannak tele, szinte mindent a lehető legjobb színben feltüntetve. Ezzel a hamis és sokszor illuzórikus képpel torzítva a közízlést, mintegy beteges megfelelési kényszerbe taszítva egy generációt. Minél jobban műveli ezt a celebritás vagy egy influenszer, annál biztosabban állnak be mögé cégek a termékeikkel. Ezzel ki is jelenthető, hogy a vízöntő korának jellegzetes vonása a narcizmus. Azonban eddig egyáltalán nem volt szexi személyiségzavarral kérkedni, a nagy átlag kiválóan megelégedett a Berki-féle, a nőt folyton ledomináló és megalázó macsósággal, ami mindig nagy karriert futott be a honi lumenproletáriátus köreiben. Árpa önvallomásával elment a falig, mert tette precedensértékű, ha és amennyiben ez lenne a nulladik pont a nárciszok önmagukkal való szembenézésükben.

Árpa maga így vall erről: „Ez egy gyógyíthatatlan betegség, illetve a betegség rossz szó, inkább úgy mondanám: pszichológiai rendellenesség, amit felismertem (...). Az ilyen személyiségzavarban szenvedők - így én is - igazi lelki manipulátorok, zsarolók, betegesen birtokolni vágyóak, passzív agresszívek, s zseniálisan el tudják hitetni másokkal, hogy mindenben ők a hibásak. Az empátia és a megbánás mint olyan nem létező jelenség náluk, maximum színjáték keretében…”

Félreértések elkerülése végett érdemes tisztázni, hogy ez a torzulás nem férfi-specifikus, ezért lehet akár feleség, anyós, vagy csak egy barátnő az illető, de a nárcisz  időben történő felismerése akár életet is menthet.

A narcisztikus szociopatát onnan lehet felismerni, hogy percenként tépi szét a valóságot a „forrása” körül, akire piócaként kapcsolódott. Az áldozata önbecsülését tönkreteszi, lerombolja. Lealjasítja arra a szintre, amely szinten már képtelen lesz lázadni. Megnyomorítja a lelkét, és a belső tartását a föld színével teszi egyenlővé a szüntelen verbális bántalmazásával. A vele együtt élő innentől kezdve már képtelen lesz lázadni és a rabjává züllik. Amikor a nárcisz, céljának megfelelően, az önbecsülést lerombolta, szüntelen érzelmi-manipulációs offenzívájával a tudatot szétzilálta, megszünteti az emberi minőségét, önmagához hasonlatos tárggyá, vegetáló testté degradálja a mellette élő személyt, akit kénye-kedve szerint használhat. Ez valójában a tárgy, vagyis a nárcisz titokzatos vágya.

A rothadó nárcisz kártékonysága megegyezik a belső romlottságának mértékével. Így tehát az egyszerű kis zsebmanipulátortól az agresszív szociopatán át egészen az őrjöngő pszichopatáig, bármelyik előbukkanhat ebben nyomorult korban, melyben élnünk adatott. Nagyobb dimenzióban szemlélve, ugyanez a beteg, romlott viszony képeződik le egy elnyomó hatalmi gépezet és a kisember ellenállása, majd vegetálása között. De nem kell ennyire messzire menni, elég csak a gyanútlanul használt közösségi platformokat megvizsgálni, hiszen ezek is követnek, megfigyelnek és manipulálnak, ha kell, ha nem.

Nem volna éppen itt az ideje ezeket a „no contact” elve alapján az életünkből végleg kizárni?