Mottó:

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(Kosztolányi Dezső)

Még a 2000-es évek elején történt. Ültünk az autóban, araszoltunk a délutáni dugóban, jóbarátom kispesti lakása felé, és kagylózó fülekkel hallgattuk a rádióban felcsendülő Moloko Familiar Feeling-jét. Fogalmunk sem volt a dal valódi mondanivalójáról, valami homályos szerelmi vallomást láttunk talán benne, de Róísin Murphy csodálatos hangja könnyedén belemászott a fülünkbe. Majd évekkel később futottam bele újra ebbe a dalba, és valahogyan rögtön tudtam elsőre, hogy ez a végzetes és visszavonhatatlan találkozásról szól, amikor mindet elönt az a bizonyos ismerős érzés.

Meghitt, familiáris, vagyis családias. Olyan ez, mint a hazaérkezés. Mintha egyszer már jártunk volna ott, mintha átéltük volna, s ezért olyan ismerős. A lélek képes emlékezni, valahol mélyen, elrejtett zegzugában. Valójában minden szerelemben van ilyen érzés, de a kellő tapasztalatok beszerzése után, mégis érzékelhetővé válik a minőségbeli különbség. Ez az a bizonyos iker-kapcsolat, amikor találkozunk önmagunkkal kívül a másik nemben. És semmi sem érhet fel ezzel az érzéssel!

Olyan szellemi síkról indul a kapcsolat, ahol nem kell szerepeket játszani, nincs félelem, nincs megfelelési kényszer, az elme csődöt mond teljesen. Itt, ezen a síkon csak egyetértés, együttműködés, végtelen el-és befogás van, és ahol a szeretet feltétlen, hiszen a nász a szív legmélyén zajlik.

Azért itt, ezen a ponton el kell mondanom, hogy mennyire nem szerette Szindbád ezt a hazaérkezést, amit körbeleng az ismerős érzés. Évtizedeken át utazott, menekült a hajós. Az örök vándor és a nők bolondja mindig azzal az érzéssel lépett be a kiskocsmától a behavazott kárpátaljai fogadókon át egészen az előkelő irodalmi kávéházakig, hogy majd milyen jó lesz innen elmenni. Mintha attól tartott volna, hogy valaki kulcsra zárja a vándor mögött az ajtót, s persze ebben a romlott és agyafúrt világban soha nem lehet elég óvatos az utazó. Aztán egy napon megérkezett a Nő Szindbád életébe, és elhozta szívébe a békét…

Addig álmodtam rólad, amíg be nem léptél az életembe. S most már elmondhatatlanul hálás és boldog vagyok, amiért itt vagy, és ugyanazt gondolod, érzed, amit én. Hálás vagyok a sors kifürkészhetetlen, véletlenszerű játékának, hogy végül egymás mellé sodródtunk. Bár Márai nem hitt a véletlen találkozásokban, mert szerinte a világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, az be is fog fejeződni. Nem túl nagy öröm tudni ezt. S persze, semmi sem érkezik idejében, amikor azt hisszük, felkészültünk rá. Aztán egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer van mindenben. Hogy végül a Jóisten legkedvesebb játékszere mégiscsak az ember. Egy perccel sem találkozhattunk volna korábban, csak miután belülről, lelkileg is megértünk erre a találkozásra. Továbbá boldogságot érzek, amiért a leginspiratívabb múzsámra leltem benned, mellyel az Örök Rendiséget szolgálhatom. De ne feledd, az Út arannyá változtatásához Te is kellesz, melynek csak a képzelet szabhat határokat. Így válik érthetővé az elcsépelt Kant-i gondolat, miszerint a boldogság nem az ész ideája, hanem a képzeleté.

Én már nem szeretnék mást, csak élni játszva, gyermekien, néha a puha karjaidba temetkezni, olyan nagyon jó is lenne. Feloldódni, a játékban elfolyni. Láblógatva, semmi gonddal nem törődni. Nem várni többé a teliholdat, mikor felsóhajt a szív mélyén a nő, hisz itt vagy már kívül velem, és maholnap helyreáll a világ rendje…

De csak együtt repülhetünk!

És most kell felszállnunk, mert ez a mi másodpercünk az évmilliárdok és a tér végtelenségei között…