Apokaliptikus képek peregnek az Ausztrál erdőtüzek kapcsán a híradásokban. Tízezreket evakuálnak, miközben egy nagyjából Magyarországnyi terület, a hozzátartozó élővilággal együtt a tüzek martalékává válik. A fák koronáinál is magasabbra csapó lángnyelvek kiégett autók garmadáját, összedőlt házakat és szerteszét heverő állattetemeket hagynak maguk után, amerre csak a szem ellát. A rendkívüli hőhullám és az erős szelek kavarta tűzvihar füstje narancssárgára festi a városok légtereit is, ahol nem lehet tudni, mikor van éj, s mikor van nappal. Legutóbb a dinoszauruszok vonultak az nappali éjben, miután becsapódott az a bizonyos meteorit, majd szép lassan kihaltak…

A beszámolók szerint nem lehet kizárni a gondatlanságot a tűzesetek kiváltó okainál, de hallani olyat is, hogy az átlagon felüli hőmérséklet következtében könnyedén begyulladhatnak az Ausztrália-szerte őshonos eukaliptusz fák magas olajtartalmú levelei, s akkor ez bizonyosan a globális felmelegedés következtében kialakuló klímakrízis számlájára írható. A klímával kapcsolatos félelmek tehát nagyon is valóságosak.

Most is, mint a Brazil erdőtüzek kavarta felháborodás hatására, a hírességektől egészen az egyszeri közösségi oldal felhasználókig bezárólag, a világ minden tenni akaró, gondolkodó és felelős tagja megmozdult. Elképesztő pénzösszeget gyűjtve össze a mentésben résztvevők munkájának támogatásra, a kármentés elindítására, ami rendkívül fontos és becsülendő civil kezdeményezés.

Azonban az érzés eléggé ambivalens, amikor a felelős polgár szelektíven gyűjti a hulladékot, különösképpen ügyel arra, hogy ne szemeteljen, s mindig megkeresse a legközelebbi gyűjtőtégelyt, hogy oda dobja; vigyáz a környezetére, kertet rendezget, gazol, dugványozik, s emellett hibrid-vagy elektromos autóra váltásról gondolkodik, sőt, még napkollektor használtat is tervezi, csakhogy a megújuló energiaforrást használja elsősorban. Mert a civil kezdeményezések mellett, az egyéni felelősség is éppoly fontos, talán az egyetlen, amit az egyén tehet, hogy a klímavészhelyzetet komolyan véve, tevőlegesen építse be az életvezetésébe azokat a szükséges változtatásokat, amelyek végül is az életet egyszerűbbé, bizonyos kényelmi szokások félre tételével, praktikusabbá teszi.

Számtalan beszámolót lehetett arról olvasni, hogy Afrikában egy egész megyényi területen elhelyezkedő veszélyes hulladéktelepen a gumirészleg úgy döntött, hogy alágyújt a problémának. Vagy, amikor Indiában, valamelyik hatalmas mamutcég az összes szemetét beletolta a Gangeszbe, majd nem sokkal később, a sokadik brazil állattenyésztő random felégetett egy hektár őserdőt a marháinak, akkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez az egész már helyrehozhatatlanul el van rontva.

Hallgatom Tamás Gáspár Miklóst az ATV-n, aki sok érdekeset mond. TGM írásait, főleg a globalizációkritikáit, mindig is lelkesen olvastam, melyek tartalmával javarészt egyet is értettem, de a mondandójának a vége mindig egyfajta romantikus forradalmi szocializmusban csúcsosodott ki, amit kissé idealisztikusnak, a valóságtól elrugaszkodottnak gondoltam.

TGM olyan könnyed, de dühös látnokként adta elő mondandóját, rögtön eszembe juttatta a 15. század második felében, a reneszánsz korban élt Savonarolát. A domonkosrendi prédikátor, próféta nevéhez fűződött a „hiúságok máglyája”. A hét főbűnnek megfelelően, hét szintesre épített máglyára vetettek minden olyan tárgyat, amelyet Savonarola az aszketikus élet ellenségének, bűnre csábító ördögi dolognak tekintett, köztük a könyveket, festményeket is. TGM maga is a reneszánsz időben polgárjogot nyert, “a boldogság keresése” időszakának lezárultát láttatja korunkra. Azt mondja az interjúban, hogy a repülőforgalmat, ezen belül is a fapados járatokat kellene az első körben megszüntetni, vagy legalább is nagymértékben csökkenteni, mint az egyik legfőbb szén-dioxid kibocsátó forrást. Még ha oly felemelő élmény is az utazás, hamarosan le kell mondani az efféle luxusról. Be kell tiltani a fesztiválokat, a koncerteket, el kell érni, hogy lehetőleg az emberek ne utazzanak messzire; le kell állítani a végtelenül pazarló, költséges és szennyező globális árukereskedelmet. A húsevést le kell korlátozni heti egyszeri alkalomra, amely az ipari méreteket öltött állattenyésztő gyárakat számolná fel. Természetesen az erre nagyon is fogékony fiatalságban látja ennek a megvalósítását, s ennek az újfajta aszkéta életvitelnek a szerves elsajátítását.

Eközben számtalan nemzetközi szervezet (British Petrol, Global Carbon Project) felméréseiben olvasható, hogy bár lassult, de az előző évhez képest is nőtt a globális szén-dioxid kibocsátás, melynek nagy része Kínától és Indiától származott, holott a klímavédekezésre egyre nagyobb összegeket fordítanak a fejlett országok. Mindez úgy lehetséges, hogy a globális pénzügyi elitet mindez nem érdekli, s épp a szemünk előtt pozicionálja, kreálja újra magát a zöld-lobbi farvizén. Mivel az Európai Parlament meghatározó politikusai nagy cégek jólfizetett lobbistái, ezért mindent el fognak követni, hogy újabb és még újabb eszközök (elektromos-autók, napkollektorok stb.) vásárlására ösztönözzenek a folyamatos károsanyag kibocsátással revolverezve, szégyenítve – csak és kizárólag a profithajhászás érdekében.

Jelentős lapok számolnak be a német atomerőművek leállításának hosszú távú következményeiről, amely atomerőművek teljesen karbonsemlegesek. Az ügy élére a fukusimai és a csernobili baleseteket rémképét szúrták fel, melyek hatására több létesítmény működését is felfüggesztették. Mily érdekes, hogy épp erre az időszakra ütemezték a Csernobili atomerőmű-balesetről szóló kétrészes HBO filmet. Miután a német zöld-lobbi sikeres nyomásgyakorlást hajtott végre, az ország 17 korábbi atomerőművéből csak 6 maradt üzemben. A helyzet viszont nemhogy jobb lett, hanem még rosszabbodott, a németek ugyanis szénerőművekkel pótolták a kiesett energiát. Ennek következtében a sokszorosára nőtt a károsanyag kibocsátásuk, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek a lakosság egészségére nézve.

A nyugati típusú kapitalista társadalmak vezetőinek meg kellene hozniuk a legnépszerűtlenebb intézkedéseket, akár a leváltásuk árán is, a társadalmaknak pedig azt a fajta az áldozathozatalt, ami hatalmas lemondással párosul. Mivel jelen állás szerint tagjai túlontúl elkényelmesedtek és az emberi természetből fakadóan ragaszkodnak a kivívott vívmányaikhoz, az áldozathozatal törvényszerűen a kipusztulás kell legyen.

Ha mégis eljönne időben Savonarola éjszakája, ahol máglyára dobja a civilizációs vívmányaink jelentős részét, akkor elkerülhető lenne, hogy a legelső sorban ülve nézze majd végig önnön tragikus kimúlását...