Mottó: „Kezelni kell a Puzsér-problémát" (Závecz Tibor)

Napok óta elszabadult hajóágyúként rombol egy megélhetési centrista a közösségi médiában, aki önmagát a Sétáló Budapest víziójával hajította a politikai közélet mocsarába. Legutóbb Závecz Tibor közvélemény-kutatóba szállt bele páros lábbal, mert nevezett kutató kezelendő problémaként említette őt.

Ez a mondat annyira megrengette a Puzsért, hogy mindjárt trágár kifakadásokba kezdett, amelyek a szenzációkeltés egy aláváló formájának tudhatók be leginkább. Bár az még egyelőre nem bizonyos, hogy egy műfelháborodásnak vagy valódi hisztinek lehetünk elszenvedői, a vezető online felületek már ettől visszhangosak, s ez felettébb jót tesz a Sétáló-Brandnek, jelentsen is ez bármit.

Akkor járunk el igazságosan, ha egy nagyon is tudatos játszma és egy különös attitűd kettős egyvelegének tekintjük ezt a vásári komédiát. A futószalagon gyártott színvonaltalan megszólalások az eladandó intelligens mosópor indirekt reklámozásával egyenértékűek, amelyről a komédiás küldetéstudatos kényszerességgel gondoskodik. Ez pedig azt jelenti, hogy tökéletesen ránőtt a maga által kitalált szerep, amivel még nem volna baj, hiszen önazonossá vált,  de ennek az izzadságszagú erőltetettsége egyben valódi médiahackké silányítja a komolynak tűnő kezdeményezéseit is, s ezért valóban nagy kár.

A kifakadásait már követői is rendre vegyes érzelmekkel fogadják, és úgy gondolják, hogy e furcsa viselkedészavar olyannyira elhatalmasodott rajta, lassan már nem tudja, mit is cselekszik valójában; egyúttal szörnyű szegénységi bizonyítványt állít ki az emberi alkalmatlanságáról. Az ilyen nem főpolgármester szeretne lenni, hanem beéri a zsíros ripacsériával, amiben természetesen kedvére fürdőzik. Szélsőségesebb rajongói mindezt ugyanavval a lelki kielégüléssel tapsolják körbe, mint, amit a normalitásról levált tömegmassza képvisel, és ami ellen évek óta kultúrmissziós bozótharcosként küzd szüntelen. Itt és most, a szemünk láttára válik ez a harc politikai szélhámossággá, és teszi egyúttal teljesen érdemtelenül zárójelbe az egész eddigi munkásságát.

Ettől a nem épp fékezett habzású őrülettől már mindenki ideges, kellőképpen frusztrált, és legszívesebben az anyja keservébe küldené el ezt az új undokot a közéletből. Ám a legtöbben már avval is beérnék, ha csak letenné az autóját, amivel haknizni jár, és tenne egy kiadós sétát valamelyik Tarlós által felújított zöldövezetben, hátha attól megnyugszik.

A Sétáló Budapest víziója nagyívű, előrelátó és európai gondolat, de a főváros jelenlegi fejlettségi szintje, törvényi háttere nem teszi ezt lehetővé, azonban a fő probléma, hogy az újfajta, felelős-közösségi embertípus még nem jelent meg tömegesen. A gondolattal tehát nincsen baj, nem úgy a kivitelezés mikéntjével és a kivitelező labilis, zavaros személyiségével.  Ha Tarlós a 70-es évek embere, akkor Puzsér a 2050-es éveké.

A történelmi példák adottak, így a jelenség könnyedén érthető meg Károlyi Mihály szélsőségesen ellentmondásos, rettenetesen gyengekezű, kudarcos vezetői szerepén keresztül. Puzsér csak kihasználja az alkalmat, amíg beszélnek róla, s ehhez a végletekig srófolja az indulatokat, de szerencsére ez nem tarthat már sokáig, mert egyre többen látnak át a szitáján, s könnyedén érhető tetten a sviháksága. Aztán majd megint ki kell találni valamit, hogy előtérbe tolhassa magát. Kis rikácsolás, handabandázás, élénk gesztusok és egy kis puzsérkodás. De mi lesz akkor, ha őrült mameluk módjára visszacsúsztatja a városvezetést a romkocsmák dohos sörgőzében elrongyolódott lumpenértelmiségieknek, vagy egy kilóra megvett, arra méltatlan csicska-társaság kezébe, és ismét megkezdődhet az eszdéeszes időkből jól ismert városrombolás?

Ez ellen viszont nekünk, fővárosiaknak kell hangosan tiltakozni! Mert nekünk ez az otthonunk, itt képzeljük el a jövőnket, és ez nem lehet szélhámosok játszótere!